Az, ami pár évvel ezelőtt a tory párt legsötétebb, legreakciósabb zugainak volt a becsípődése, mára valósággá vált – jóllehet a választók körében még mindig fifty-fifty körüli a Brexit támogatóinak és ellenzőinek az aránya. De a rossz fiúk sajnos ügyesebbek és ravaszabbak voltak a jóknál, a jó fiúk pedig ostobák, és páran közülük igazából nem is voltak jó fiúk. Hogy messzebbre ne menjünk: miután októberben megbukott a parlamentben Johnson hard Brexit alkuja – lévén a toryk ekkor már kisebbségben voltak – végül is a rokonszenvesen maradáspárti Liberális Demokraták közreműködésével írták ki a múlt heti választást: talán azt hitték, hogy annyi körzetet nyernek majd az EU-párti konzervatív szavazók alkalmi támogatásával, amennyi megakadályozza a tory többséget, és ők lesznek a mérleg nyelve. Ehhez képest verték őket rommá – a tökhülyén kívül hirtelen nem jut eszünkbe másik jelző rájuk.
Míg Nigel Farage Brexit Pártjának jelöltjei sorra visszaléptek a toryk javára, addig az ellenzéki jelöltek (a LibDemek és a hivatalosan az újabb népszavazást szorgalmazó Munkáspárt indulói) egymás ellen is versenyeztek. Hogy valamilyen nagyszabású politikai megegyezés keretében visszalépegetnének egymás javára, és így minden körzetben egy ellenzéki induló futna szembe Johnson jelöltjeivel, szóba sem jött. Így persze gyerekjáték volt mindkettőjüknek elhasalni, és bebukni a Brexitet. Szívszorító volt a déjà vu, ahogy EU-párti civil aktivisták és hályogkovács választási szakértők igyekeznek kimatekozni azt, hogy melyik ellenzéki jelöltnek van nagyobb esélye a győzelemre egy-egy körzetben, s annak a támogatására, a taktikai szavazásra buzdítani a maradáspárti szavazókat.
Mindez persze nem valamiféle taktikai rövidlátás eredménye volt. Hanem ez volt a Munkáspárt politikája. A 2015-ben puccsal a párt élére buherált szélsőbalos vizesnyolcasnak, Jeremy Corbynnak számos lehetősége lett volna a Brexitet megakadályozni. A 2016. júniusi népszavazás előtt a Munkáspárt nem hogy nem agitált a maradás mellett, de vezetője még csak állást sem foglalt a kérdésben. Később, a parlamentben is el tudta volna téríteni a fenyegető katasztrófát: kormányra segíthette volna például a toryk mérsékelt, EU-párti szárnyát, és velük együttműködve a második népszavazást is ki tudta volna kényszeríteni. Végső esetben megszavazhatta volna a May-féle puha Brexitet, amit a toryk (akkor még maroknyi) radikális csoportja azzal fúrt meg, hogy valójában nem viszi ki az Egyesült Királyságot az unióból. (Nem alap nélkül állították ezt.)
Egy lehetséges magyarázat szerint Corbyn azért taknyolta el az egyenes választ és a politikai munkát a maradás érdekében, mert a Munkáspárt szavazói közt is szép számmal akadnak kilépéspártiak, és ha a hivatalos pártvezetés ellenük megy, akkor örökre búcsút inthetnek a kormányra kerülésnek. Ez a mentegetés minden ízében fals és hazug. A Labour-szavazók közel kétharmada még mindig maradáspárti; az volt mindig is. A múlt heti választás pedig azt mutatta meg, hogy a Brexitet óhajtó munkáspárti szavazó aggály nélkül és nagy számban szavaz a konzervatív jelöltre – épp azért, mert biztos akar lenni a dolgában.
Jeremy Corbyn éppúgy nem szenvedheti az Európai Uniót, ahogy az angol fasiszták sem, és éppúgy oda akarta hagyni, mint ők: csak ő nem a „szuverenitás” miatt aggódik rendkívüli módon, hanem az EU-bárány bőrébe bújt tőke-farkastól félti szeme fényét, a munkásosztályt (és persze egy kicsit a szuverenitásért is aggódik). Hogy erről ne kelljen beszélnie, a kampányban inkább a szoftkommunista paradicsomról nyomott látomásos prózát, ahol mindenre jut majd a pénzből, amit a gazdagoktól elvesznek.
A két szélsőség december 13-án az Egyesült Királyságban is leterítette a centrumot: és az tulajdonképpen mellékes is, hogy az egyik ezt nem élte túl.
