Ugyanígy várnunk kell arra is, hogy erre vagy arra eldöntse a kormány (feje) a CEU sorsát. Az többé-kevésbé világos, hogy ha hagynák, mindkét ügyet a legradikálisabb módon oldaná meg Orbán, ugyanakkor az elmúlt hetekben nem csak nemzetközi pletykákból értesültünk arról, hogy (eddigi) európai szövetségesei erős ellennyomást fejtenek ki e frontokon: ezt támasztják alá különféle európai néppárti és CDU-s tótumfaktumok nyilvános megszólalásai is. A Fidesz európai barátai azt is kilátásba helyezték, hogy ha nem enged az ő kis vadócuk, akkor vége lesz a barátságnak és kiteszik a szűrét a „pártcsaládból”.
Az egyik mondás az volt, hogy a kormány tegye lehetővé a CEU maradását Budapesten: elvégre az egyetem (és New York állam is) teljesítette a felsőoktatási törvény tavaly áprilisi módosításában megszabott feltételeit. A két legfontosabb követelmény az volt, hogy a Magyarországon működő külföldi egyetemnek legyen az anyaországban is akkreditált képzése és kampusza, illetve az intézmény itteni működéséről a magyar állam és ez az anyaország szerződés formájában egyezzen meg. A CEU a New York állambeli Bard College-dzsel kötött megállapodással a maga dolgát kipipálta, és az állam kormányzója is kész aláírni a szerződést a magyar állammal. Csak a magyar állam nem hajlandó betartani a saját, egyébként rossz és gonosz törvényét.
A másik kívánalom pedig az volt, hogy a civilekre vonatkozó törvények szigorításával várja meg a parlamenti többség a Velencei Bizottság véleményét, s igazítsa ahhoz a tartalmukat. Nos, a kedd délutáni beterjesztés elvben még ezt sem zárja ki, hisz a végszavazásig befuthat a velencei gyors is. A törvénymódosítás-javaslatok első olvasása után ráadásul úgy tűnik, az eredeti terv leggázosabb részei, amelyek hazánkat leginkább Oroszországhoz tették volna hasonlatossá, nem kerültek bele az utazó keretbe. Hiányzik a csomagból például az, hogy az „illegális migrációt támogató szervezeteknek” nemzetbiztonsági átvilágításuk után belügyminisztériumi engedélyért kéne folyamodniuk. Nincs a pakkban a külföldről érkező támogatásokra kirótt 25 százalékos büntetőadó sem. A piszkos munkát leginkább a Büntető törvénykönyv piszkálgatásával végezné el a beterjesztő, mégpedig a „jogellenes bevándorlás elősegítése” tényállás bevezetésével, melynek megvalósulása esetén az elkövető akár egyévi szabadságvesztést is kasszírozhatna. A szándék nagyjából világos: a törvényalkotó azt szeretné megakadályozni, hogy a menekültstátuszért folyamodó vándorok bármilyen segítséget kapjanak a hivatalos eljárás során, beleértve ebbe a jogi képviseletet is. A deliktum leírása viszont homályos, követhetetlen és önellentmondásokkal teli, ami egyfelől jó hír, mert ennek a törvénynek úgysem lehet érvényt szerezni; másrészt meg nagyon rossz hír, mert bárkit, aki egy pohár vizet ad egy menekültnek, vagy megmutatja neki, merre van a vasútállomás, a törvény gumifogalmaira hivatkozva akár be is kasztlizhat egy elvetemültebb bíróság. Az viszont elég valószínűnek látszik, hogy Magyarország nem ezzel a gonosz törvénnyel fog kilépni a nemzetközi humanitárius jog menekültekre vonatkozó szabályozásából. Azt már de facto megtette akkor, amikor a határon abszolút nemzetközijog-ellenesen felállította a tranzitzónát, és onnan példátlan szívtelenséggel kitiltotta a menekültek jogait védő ügyvédeket és egyéb jó szándékú embereket.
