A szerk.

Nem, a szabad sajtót nem a külföld finanszírozza – legfeljebb segíti nem felfordulni, és nem, az adományozók nem mondják meg, hogy mit írjunk. Azt írjuk, amit gondolunk, és amit sok más rendes ember gondol szerte a világban.

A Magyarországon regnáló hatalom az egyik kezével és törvényei teljes erejével befogja minden másként gondolkodó, minden demokrata száját, a másik kezével pedig lökdösi gyülevészhadait, hogy most aztán kapára-kaszára, menjetek nekik.

Ha a magyar kémhálózat ukrajnai leleplezése valós tényeken alapul, akkor teljességgel értelmet nyer az orbánista honvédelmi miniszter beszéde is a háború „első fázisába” lépésről.

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő.

A főpuritán ugyanabban az ingben jár már huszonöt éve, mondta róla egyik régi harcostársa, szintén híres puritán. Körülötte a többiek is igyekeztek mindjobban, úgyszólván a maga teljességében megélni a puritánságukat.

A „Vár felújítása” valójában azt jelenti, hogy az egykori épületeket vasbetonból lemásolják, és valószínű, hogy nincs még egy hely a világon, ahol úgy építenének fel egy házat, hogy azt sem tudják, mi lesz a funkciója.

Valószínű, hogy a feladatát betöltő és a lojalitását bizonyító legfőbb ügyészt látványos szinekúrával jutalmazza meg a miniszterelnök.

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, de azóta tizenöt balatoni állomásra még tovább is tart az út, mint korábban.

Fico és Orbán tökéletesen megértik egymást, viszont a szlovák miniszterelnök vezette koalíció recseg-ropog.

Egyes-egyedül a Fidesz, mindenekelőtt Orbán, Kövér meg a többi szuverén államférfi bűne az, hogy Magyarország – a Magyar Köztársaság – Országgyűlése réges-rég elveszítette parlament jellegét.

Vasárnap rendezik Romániában az államfőválasztás megismételt első fordulóját, amely a jelenleginél némileg nagyobb figyelmet érdemelne, a zűrzavaros előzmények miatt pláne.

Olyan könnyű azt mondani, hogy Hadházy és maroknyi harcostársának a megmozdulásai nem érnek, nem jelentenek semmit. De amíg egy is lesz, aki felmegy a hídra, a hatalom sosem lesz biztos a dolgában.

Hazánk kulturális minisztere azok közt érezheti jól magát, akik egy-egy kortárs műalkotást annyival intéznek el, hogy „ilyet én is tudnék festeni”, majd szívrohamot kapnak, ha az árát is megtudják.

Az a legjobb ebben a szánalmas bolhacirkuszban, hogy válaszolnak, és megmagyarázzák, hogy az nem is úgy van, mert nem is az övéké, csak épp náluk van, valahogy.