Valójában senki nem tulajdonított komolyabb jelentőséget a márciusról idáig halasztott nyalomaszádnak (Fico akkor éppen nem ért rá, a koalíciós pártok renegátjaiból kellett sürgősen minisztert faragnia, mert akkor még abban a tripben volt, hogy meg kell menteni a kormányt, de ez mára már elmúlt neki). De ötleteik voltak, s volt mindenféle várakozás, bár komolynak valóban nem lehet nevezni ezeket. A széljobber koalíciós partner környezetvédelmi minisztere, Tomáš Taraba például abban bízott, hogy most végre lerendezik Bős–Nagymaros problémáját anélkül, hogy bármennyi vizet is át kéne engedniük a magyar Duna-szakasz számára. De mivel a hágai nemzetközi bíróság ítélete 1997 óta érvényben van arra nézvést, hogy a két államnak minél gyorsabban ki kell egyeznie a tárgyban, a felek most sem siettek elkapkodni a dolgot – holott egyeztetésük deklarált csapásiránya épp a közös energiapolitika fejlesztése volt (lett volna). Fico még a vonatkozó kérdést is elengedte a füle mellett a sajtótájékoztatón, helyette közösen magasztalta Orbánnal Trumpot (hisz Szlovákia tán még Magyarországnál is rosszabbul jár a vámháborúval), és simfölték az EU-t – ami azt jelzi, hogy nem jutott eszükbe semmi új.
Ennél sokkal jobbat mutatott a másik szlovák koalíciós partner, közelebbről a Hlas miniszterelnök-helyettesének, Peter Kmecnek a hivatala, amikor gondosan az Orbán-vizitre időzítve adta közre – egy vaskos tanulmányra alapozott – ajánlását, mely szerint Szlovákia elemi érdeke támogatni Ukrajna EU-tagságát. S mintha a tanulmányt direkte a magyar miniszterelnöknek írták volna, sorra szedik szét Orbán mantráit, amikor leszögezik például, hogy nem, az ukránok nem veszik el a szlovák emberek munkáját, Szlovákia nem válik nettó befizetővé, viszont „az új üzleti lehetőségek megnyitása és a munkaerőpiachoz való szélesebb hozzáférés elősegíti a gazdaság növekedését”, satöbbi.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
