Ám hiába a sugdolózás, faluhelyen könnyen híre megy az ilyennek, mindenki megtudta, hogy milyen nagyon puritán ez a puritán. Később sem volt könnyű dolga a puritánnak, mert akkoriban mindenki elég puritán volt, de elég puritánnak és puritánnak lenni mégsem ugyanaz, hiába hívták az egész országot Puritániának, s lakóit puritánoknak, mindig volt köztük egy legpuritánabb. De – ugyancsak akkoriban – még nem volt megbízható puritánmérő, csak úgy ránézésre becsülték meg, hogy ki mennyire puritán. Persze, látszott az, a jó szemű pedagógusok is hogy kiszúrták! Őszintén szólva, nem is volt olyan nehéz kiszúrni egy puritánt. A puritán például a cipője mellett járt, egyrészt, hogy el ne kopjon, másrészt, hogy ne hivalkodjék vele – a mi puritánunkról is feljegyeztek ilyesmit. Ugyanabban az ingben jár már huszonöt éve, mondta róla egyik régi harcostársa, szintén híres puritán. Zsemlét eszik két karéj kenyér közt, a kolbászt csak tölti, sövényt nemhogy tíz, de egy puszta köré sem fon belőle, egyszerűen egyszerű.
Egy idő után persze már a vak is látta, hogy ki itt a legpuritánabb. Nem volt semmije, az is kevés, olyan puritán volt. Az egyszerűséget kedvelte, azt is vidéken, mert ott a legpuritánabb az ember. A puritán csak akkor ment (na jó, jött) fel a székesfővárosba, amikor a dolgai oda (na jó, ide) szólították, de szentül fogadta, hogy amint bevégzi dolgát, visszahúzódik fatornyos pátriájába, hogy átadja magát az egyszerűségnek. Látták is többen esténként, amikor magányos útját járta (a cipője mellett, néha el is hajított neki egy faágat, hozd vissza!), s mormolta maga elé, hogy nem hivalgó, cifra páva, nem modern az én szívem, egyszerűség lakik benne, mosolyogva, szelíden. Nem csoda hát, hogy hamarosan megválasztották a főpuritánnak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
