A szerk.

Torrente

A szerk.

Santiago Segura megvan? És ha így mondjuk: Torrente?

Mindegy. Segura spanyol komikus, aki – ismer ilyeneket a művészettörténet, számosakat – gyakorlatilag összenőtt a szerepével, a köpcös, ápolatlan, megállíthatatlanul kopaszodó, megátalkodottan gonosz, politikailag tökéletesen inkorrekt, s még a gyöngyvászonról is büdösnek ható, minden moz­dulatában visszataszító rendőrtisztviselővel, Torrentével. Segura hírhedt figuráját az különbözteti meg a világ összes többi komikusának galád kisemberétől, hogy Torrente iránt egyáltalán nem akar semmiféle empátiát ébreszteni a nézőkben. Nem akar, de ha akarna, akkor sem tudna – Torrente utálatos és kész. Ugyanakkor ne tévedjünk, Segura nem egy Chaplin, de még csak Fernandel, Louis de Funès vagy Oliver Hardy sem. Igyekvő harmadvonalbeli komikus. A Torrente viszonylagos sikere voltaképpen meglepő, de tény: az ötödik részéhez például a háromszoros Golden Globe-nyertes, Oscar-jelölt Alec Baldwint sikerült megnyerni. A széria ezzel együtt kifáradóban van, ezért az alkotók gondoltak egy merészet, s a karaktert úgy, ahogy van, átpakolták új környezetbe. Segura ugyanazt játszsza, köpcös, ápolatlan, megállíthatatlanul kopaszodó, megátalkodottan gonosz, politikailag tökéletesen inkorrekt, s még a gyöngyvászonról is büdösnek hat, csak éppenséggel ebben az új filmben Spanyolország – néppárti, mert nagyon adnak a valósághűségre – miniszterelnökét adja. (Most képzeljék el, hogy adna-e Andy Vajna pénzt egy hasonló magyar projektre, egy visszataszító néppárti miniszterelnökkel a főszerepben?)

Az első kép mindjárt infernális, valami világtalálkozó van a fejeseknek, csoportkép készül, de először csak melltől lefelé látjuk a fotózkodókat. Mindenki áll szálegyenesen, de hoppá, középen egy kigombolt zakót, a terjedelmes hason mindjárt szétpattanó gombolású fehér inget, s zsebre vágott kezet látunk. A néző örül, anélkül, hogy az arcot látta volna, felismerte: hisz’ ez Torrente, jön tehát a fingós-hasraesős móka, vad röhögés, másfél óra tele mocskos poénokkal. Torrentét hamarosan beszédet mondva látjuk a vásznon, arról beszél, hogy mindenáron meg kell állítani a bevándorlást, mert a bokszosok nagyon el vannak pimaszodva, hozzák ide a kulturális különbségeiket, amiből csak a bajok származnak. (A szónoklat nagy színészi teljesítmény, az ezt felvezető jelenetben látjuk, hogy a „miniszterelnök” megkapja az aktuális közvélemény-kutatási adatokat, amiben az áll, hogy előzi őt a szélsőjobb.) Segura, aki a rendezést is magára vállalta, a kultúráról szóló beszédrészlet alatt vágóképeket mutat, Torrente felesége csápol egy ufóhívő nyugdíjas popzenekar koncertjén (azok a kosztümök!), Torrente meg harmadosztályú focimeccsen köpköd.

Segura szerencsére nem spórolja el a közismert nemzeti jellemvonások ábrázolását sem, a spanyolok például nagyon szeretik a focit. A fejesekkel letudott csúcstalálkozóról ezért Torrente egy labdarúgó-díjátadásra siet, s a nézőnek azon kell röhögnie vagy bosszankodnia, ahogy a köpcös az ünnepi helyszín előcsarnokában letámadja az érkező hírességeket egy-egy közös fotóra. Vigyázat, spoiler következik: a Santiago Bernabeu-díjat adják át, amit a spanyol kormány felterjesztésére oszt ki minden évben a FIFA, és a legdurvább játékosnak ítélik oda. Pepének, a Real Madrid védőjének van a filmben egy zseniális cameója. A díjátadás alatt flashback van, látjuk a tavalyi ceremóniát, amikor Torrente, mint spanyol miniszterelnök adta át a díjat Pepének. Jön föl a színpadra Torrente, szinte rohan Pepe felé a bazi nagy (a híres stadiont ábrázoló) díjjal, s folyamatosan öltögeti a nyelvét a játékosra, aki láthatóan megijed tőle. Gyorsan átveszi az aranyozott stadiont, s a sziklakemény, könyörtelenségéről híres védő szabályosan elmenekül Torrente elől a színpad szélére. A „miniszterelnök” pedig ott marad a színpad közepén tök egyedül, néz tétován jobbra-balra, s még párszor kinyújtja a nyelvét. De nem meséljük tovább, talán a magyar mozik is bemutatják hamarosan (Csuja Imre megszokott szinkronjával).
A vége szomorú, egy elhagyott stadiont látunk, ördögszekeret hajt át rajta a szél.

S mi nem tudunk nevetni. Csak nézünk mi is tétován, hogy mi van itt. Milyen mozi ez? Az lehet a baj, hogy valahogy elment a humorunk.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.