A szerk.

Torrente

A szerk.

Santiago Segura megvan? És ha így mondjuk: Torrente?

Mindegy. Segura spanyol komikus, aki – ismer ilyeneket a művészettörténet, számosakat – gyakorlatilag összenőtt a szerepével, a köpcös, ápolatlan, megállíthatatlanul kopaszodó, megátalkodottan gonosz, politikailag tökéletesen inkorrekt, s még a gyöngyvászonról is büdösnek ható, minden moz­dulatában visszataszító rendőrtisztviselővel, Torrentével. Segura hírhedt figuráját az különbözteti meg a világ összes többi komikusának galád kisemberétől, hogy Torrente iránt egyáltalán nem akar semmiféle empátiát ébreszteni a nézőkben. Nem akar, de ha akarna, akkor sem tudna – Torrente utálatos és kész. Ugyanakkor ne tévedjünk, Segura nem egy Chaplin, de még csak Fernandel, Louis de Funès vagy Oliver Hardy sem. Igyekvő harmadvonalbeli komikus. A Torrente viszonylagos sikere voltaképpen meglepő, de tény: az ötödik részéhez például a háromszoros Golden Globe-nyertes, Oscar-jelölt Alec Baldwint sikerült megnyerni. A széria ezzel együtt kifáradóban van, ezért az alkotók gondoltak egy merészet, s a karaktert úgy, ahogy van, átpakolták új környezetbe. Segura ugyanazt játszsza, köpcös, ápolatlan, megállíthatatlanul kopaszodó, megátalkodottan gonosz, politikailag tökéletesen inkorrekt, s még a gyöngyvászonról is büdösnek hat, csak éppenséggel ebben az új filmben Spanyolország – néppárti, mert nagyon adnak a valósághűségre – miniszterelnökét adja. (Most képzeljék el, hogy adna-e Andy Vajna pénzt egy hasonló magyar projektre, egy visszataszító néppárti miniszterelnökkel a főszerepben?)

Az első kép mindjárt infernális, valami világtalálkozó van a fejeseknek, csoportkép készül, de először csak melltől lefelé látjuk a fotózkodókat. Mindenki áll szálegyenesen, de hoppá, középen egy kigombolt zakót, a terjedelmes hason mindjárt szétpattanó gombolású fehér inget, s zsebre vágott kezet látunk. A néző örül, anélkül, hogy az arcot látta volna, felismerte: hisz’ ez Torrente, jön tehát a fingós-hasraesős móka, vad röhögés, másfél óra tele mocskos poénokkal. Torrentét hamarosan beszédet mondva látjuk a vásznon, arról beszél, hogy mindenáron meg kell állítani a bevándorlást, mert a bokszosok nagyon el vannak pimaszodva, hozzák ide a kulturális különbségeiket, amiből csak a bajok származnak. (A szónoklat nagy színészi teljesítmény, az ezt felvezető jelenetben látjuk, hogy a „miniszterelnök” megkapja az aktuális közvélemény-kutatási adatokat, amiben az áll, hogy előzi őt a szélsőjobb.) Segura, aki a rendezést is magára vállalta, a kultúráról szóló beszédrészlet alatt vágóképeket mutat, Torrente felesége csápol egy ufóhívő nyugdíjas popzenekar koncertjén (azok a kosztümök!), Torrente meg harmadosztályú focimeccsen köpköd.

Segura szerencsére nem spórolja el a közismert nemzeti jellemvonások ábrázolását sem, a spanyolok például nagyon szeretik a focit. A fejesekkel letudott csúcstalálkozóról ezért Torrente egy labdarúgó-díjátadásra siet, s a nézőnek azon kell röhögnie vagy bosszankodnia, ahogy a köpcös az ünnepi helyszín előcsarnokában letámadja az érkező hírességeket egy-egy közös fotóra. Vigyázat, spoiler következik: a Santiago Bernabeu-díjat adják át, amit a spanyol kormány felterjesztésére oszt ki minden évben a FIFA, és a legdurvább játékosnak ítélik oda. Pepének, a Real Madrid védőjének van a filmben egy zseniális cameója. A díjátadás alatt flashback van, látjuk a tavalyi ceremóniát, amikor Torrente, mint spanyol miniszterelnök adta át a díjat Pepének. Jön föl a színpadra Torrente, szinte rohan Pepe felé a bazi nagy (a híres stadiont ábrázoló) díjjal, s folyamatosan öltögeti a nyelvét a játékosra, aki láthatóan megijed tőle. Gyorsan átveszi az aranyozott stadiont, s a sziklakemény, könyörtelenségéről híres védő szabályosan elmenekül Torrente elől a színpad szélére. A „miniszterelnök” pedig ott marad a színpad közepén tök egyedül, néz tétován jobbra-balra, s még párszor kinyújtja a nyelvét. De nem meséljük tovább, talán a magyar mozik is bemutatják hamarosan (Csuja Imre megszokott szinkronjával).
A vége szomorú, egy elhagyott stadiont látunk, ördögszekeret hajt át rajta a szél.

S mi nem tudunk nevetni. Csak nézünk mi is tétován, hogy mi van itt. Milyen mozi ez? Az lehet a baj, hogy valahogy elment a humorunk.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.