Mindegy. Segura spanyol komikus, aki – ismer ilyeneket a művészettörténet, számosakat – gyakorlatilag összenőtt a szerepével, a köpcös, ápolatlan, megállíthatatlanul kopaszodó, megátalkodottan gonosz, politikailag tökéletesen inkorrekt, s még a gyöngyvászonról is büdösnek ható, minden mozdulatában visszataszító rendőrtisztviselővel, Torrentével. Segura hírhedt figuráját az különbözteti meg a világ összes többi komikusának galád kisemberétől, hogy Torrente iránt egyáltalán nem akar semmiféle empátiát ébreszteni a nézőkben. Nem akar, de ha akarna, akkor sem tudna – Torrente utálatos és kész. Ugyanakkor ne tévedjünk, Segura nem egy Chaplin, de még csak Fernandel, Louis de Funès vagy Oliver Hardy sem. Igyekvő harmadvonalbeli komikus. A Torrente viszonylagos sikere voltaképpen meglepő, de tény: az ötödik részéhez például a háromszoros Golden Globe-nyertes, Oscar-jelölt Alec Baldwint sikerült megnyerni. A széria ezzel együtt kifáradóban van, ezért az alkotók gondoltak egy merészet, s a karaktert úgy, ahogy van, átpakolták új környezetbe. Segura ugyanazt játszsza, köpcös, ápolatlan, megállíthatatlanul kopaszodó, megátalkodottan gonosz, politikailag tökéletesen inkorrekt, s még a gyöngyvászonról is büdösnek hat, csak éppenséggel ebben az új filmben Spanyolország – néppárti, mert nagyon adnak a valósághűségre – miniszterelnökét adja. (Most képzeljék el, hogy adna-e Andy Vajna pénzt egy hasonló magyar projektre, egy visszataszító néppárti miniszterelnökkel a főszerepben?)
Az első kép mindjárt infernális, valami világtalálkozó van a fejeseknek, csoportkép készül, de először csak melltől lefelé látjuk a fotózkodókat. Mindenki áll szálegyenesen, de hoppá, középen egy kigombolt zakót, a terjedelmes hason mindjárt szétpattanó gombolású fehér inget, s zsebre vágott kezet látunk. A néző örül, anélkül, hogy az arcot látta volna, felismerte: hisz’ ez Torrente, jön tehát a fingós-hasraesős móka, vad röhögés, másfél óra tele mocskos poénokkal. Torrentét hamarosan beszédet mondva látjuk a vásznon, arról beszél, hogy mindenáron meg kell állítani a bevándorlást, mert a bokszosok nagyon el vannak pimaszodva, hozzák ide a kulturális különbségeiket, amiből csak a bajok származnak. (A szónoklat nagy színészi teljesítmény, az ezt felvezető jelenetben látjuk, hogy a „miniszterelnök” megkapja az aktuális közvélemény-kutatási adatokat, amiben az áll, hogy előzi őt a szélsőjobb.) Segura, aki a rendezést is magára vállalta, a kultúráról szóló beszédrészlet alatt vágóképeket mutat, Torrente felesége csápol egy ufóhívő nyugdíjas popzenekar koncertjén (azok a kosztümök!), Torrente meg harmadosztályú focimeccsen köpköd.
Segura szerencsére nem spórolja el a közismert nemzeti jellemvonások ábrázolását sem, a spanyolok például nagyon szeretik a focit. A fejesekkel letudott csúcstalálkozóról ezért Torrente egy labdarúgó-díjátadásra siet, s a nézőnek azon kell röhögnie vagy bosszankodnia, ahogy a köpcös az ünnepi helyszín előcsarnokában letámadja az érkező hírességeket egy-egy közös fotóra. Vigyázat, spoiler következik: a Santiago Bernabeu-díjat adják át, amit a spanyol kormány felterjesztésére oszt ki minden évben a FIFA, és a legdurvább játékosnak ítélik oda. Pepének, a Real Madrid védőjének van a filmben egy zseniális cameója. A díjátadás alatt flashback van, látjuk a tavalyi ceremóniát, amikor Torrente, mint spanyol miniszterelnök adta át a díjat Pepének. Jön föl a színpadra Torrente, szinte rohan Pepe felé a bazi nagy (a híres stadiont ábrázoló) díjjal, s folyamatosan öltögeti a nyelvét a játékosra, aki láthatóan megijed tőle. Gyorsan átveszi az aranyozott stadiont, s a sziklakemény, könyörtelenségéről híres védő szabályosan elmenekül Torrente elől a színpad szélére. A „miniszterelnök” pedig ott marad a színpad közepén tök egyedül, néz tétován jobbra-balra, s még párszor kinyújtja a nyelvét. De nem meséljük tovább, talán a magyar mozik is bemutatják hamarosan (Csuja Imre megszokott szinkronjával).
A vége szomorú, egy elhagyott stadiont látunk, ördögszekeret hajt át rajta a szél.
S mi nem tudunk nevetni. Csak nézünk mi is tétován, hogy mi van itt. Milyen mozi ez? Az lehet a baj, hogy valahogy elment a humorunk.
