Interjú

"A magyar zsidók istenét is Orbán Viktornak hívják"

Donáth László lelkész a politikai kereszténységről

  • Vári György
  • 2011. december 31.

Belpol

Evangélikus lelkész és politikus, párton kívüliként az MSZP egykori parlamenti képviselője, akivel a két világ érintkezéséről, kereszténység és politika egymásra utaltságáról és kibékíthetetlen ellentétéről beszélgettünk. Továbbá az egyházi törvényről és a keresztény kurzus keresztényietlenségéről.

Magyar Narancs: Az evangéliumokat olvasva az a benyomásunk, hogy ha a politika valóban a hatalom megszerzésére irányuló tevékenység, akkor nincs keresztény politika. Mi dolga lehet egy olyan megváltó híveinek a világi hatalommal és a világ hatalmasaival, akinek az országa nem evilágból való?

Donáth László: Válasszunk szét két dolgot. Az ember minden cselekedete, minden másokra irányuló döntése végső soron politika - és hol máshol tudnánk cselekedni, hol máshol kellene cselekednünk, mint ebben a világban? A názáreti Jézus élete és halála politikai mű, hatalmas, a világbirodalmakkal kapcsolatos bármely eseménynél ezerszer erősebb politikai tett. A Római Birodalom réges-rég odavan már, de az, amit ő alkotott, még mindig eleven. Két legfontosabb műve, az, amit tett, a tanítás és a gyógyítás eredendően nem politikai cselekvés, de azzá lett, mert így akarta. És szombaton cselekedett, megsértve az uralkodó valláspolitikai-jogi normákat, hasonlóképpen ahhoz, amikor prostituáltakkal vagy a köz által nyilvánvalóan bűnösöknek tartott emberekkel beszélt. Ha nem mondunk le végképp mindenki másról, akkor nem tudunk nem politizálni. Másrészt a politika bizonyos értelemben valóban nem más, mint a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló törekvés, és az e szándéknak alárendelt technikák elsajátítása. Ebben az összefüggésben lényegi ellentmondás van a názáreti Jézus tanítványságában élő bármilyen felekezetű közösségek tagjai és azon emberek között, akiknek a mások feletti hatalom megszerzése a céljuk. Ez az ellentmondás feloldhatatlan, és keresztény embernek nem lehet nem vállalnia a konfliktust. Aki nem vállalja, az felszámolja a saját identitását, nincsen többé a Krisztusban, csak a világban, és mivel feladta önmagát, és nem különböztette meg magát a világ aktuális állapotától, olyanná lesz, mint ami körülötte van. A náci Németország evangélikus főpüspökét Reichsbischofnak nevezték, a birodalom püspöke volt, és többé már nem az egyházé. Az első évszázadtól máig sokan döntöttek úgy, hogy elvonulnak, nem vállalják a konfliktust a császárral, a külvilággal. Mind elbuktak, mert önmagukat számolták fel, ezt tanítja az egyháztörténet is. Másrészt ott van a saját egyházamból a nácikkal szembeszálló Dietrich Bonhoeffer vagy a zsidókat mentő Sztehlo Gábor, akiknek sikerült igazi kereszténnyé, valóban Jézus tanítványává válniuk. A kivonulás hívei, az oszlopszentek saját üdvösségüket spirituálisan elővételezve úgy vélik, hogy megúszhatják az életet anélkül, hogy a szennyel és a nyomorúsággal foglalkozni kéne. Ez a történeti Jézus életének, mennyei távlatú, de evilági politeiájának teljes félreértése.

 


Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: Ha minden hatalom, az Isten képmásai fölé állított minden hierarchia csak keresztényellenes lehet, akkor ön is úgy látja, hogy a constantinusi fordulattól minden végképp elromlott? Az egyháztörténet onnan nem más, mint a trón és az oltár szövetsége, illetve az ez ellen irányuló lázadások, kivált a reformáció története?

DL: Constantinus megtérése a IV. század elején történelmi szükségszerűség volt. A Római Birodalom megroppant, és Constantinus felismerte, hogy a kereszténység a támasza lehet még ideig-óráig - további másfél száz évig valóban állt is még. A kereszténység pedig az európai szellem fundamentumává lett. Szóval ennyire azért nem egyszerűsíteném le a dolgot. A Husz János megégetésétől Luther fellépéséig terjedő évszázadban vált világossá, hogy a kereszténység már nem szellemiség, hanem pusztán a hatalom támasza. Amikor kialakul a városi lakosság iparból-kereskedelemből élő stabil rétege, a polgárok szembefordulnak a feudális szisztémával összefonódó egyházi hierarchiával. A reformáció a társadalomfejlődés szükségszerű következménye volt, de tanainak tisztasága a keresztény tanítás mindig is meglévő lényege. Ezt Luther nem kitalálta, hanem visszavételezte. Nem telik bele száz év, és kialakul, intézményesül a protestáns etika és államelképzelés alapján egy újfajta rend, máshogy ebben a világban élni nem lehet. Egyetlen szent institúció sem tud a világtól függetlenül működni, és ez nem is lenne keresztényi. Érintkezzen, sőt ha kell, küzdjön vele, hisz nem a behódolás a kapcsolat egyetlen formája. Például az Egyesült Államokat létrehozó, domináns mértékben protestáns alapító atyák az alkotmány egyik sarokpontjává tették, hogy mindenkinek olyan a hite, vallása, meggyőződése, amilyet akar. Ez, az Egyesült Államok alkotmánya és az erre épülő jogrendű ország a legjobb, amit a világban idáig el lehetett érni, de az örökkévalóság perspektívájából ez sem tökéletes; ott is volt rabszolgaság, faji diszkrimináció stb. A felszabadítás teológiájának dél-amerikai hívei tovább mennek a világban való részvétel és részvét gyakorlásában. Nem pusztán imádkoznak a világ jobbá válásáért, hanem osztják a marxizmus azon központi tételét, hogy a világtörténelem osztályok harcának története, és reménytelen dolog abban bízni, hogy harc - vagy ha tetszik, forradalom - nélkül lehet ezen változtatni. Az a kérdés, hogy ez hogyan kapcsolódik ahhoz a jézusi parancshoz, hogy szeretned kell ellenségeidet - ezt a kérdést újra és újra fel kell tennünk. Itt azonban nem két egymással ellentétes szellemi és erkölcsi áramlatról van szó. A konkrét másik ember Isten képét hordozza, vele szemben nem átléphető az, amit a Tízparancsolat vagy a hegyi beszéd tanít. Az ember által létrehozott hatalmi struktúrákkal viszont, amelyek tömegek életét nyomorítják meg, kíméletlen határozottsággal kell szembeszállni. Ez is a keresztény ember morális kötelességei közé tartozik.

MN: E radikális nézőpontból, ahonnan a hatalom és a kereszténység viszonyát szemléli, hogyan mutatkozik meg a magyar politikai kereszténység, konkrétan a Kereszténydemokrata Néppártot is magába foglaló koalíció brutálisan szegényellenes politikája? Hogyan illeszkedik mindez a hegyi beszéd azon üdvígéretéhez, hogy "boldogok, akik sírnak"?

DL: A KDNP az elmúlt húsz évben bizonyította, hogy minden ízében méltatlan arra a szóra, hogy "keresztény". Sem emberei, sem elképzelései, sem szövetségesei nem teszik lehetővé, hogy ezt a szót kimondhassuk velük kapcsolatban. Én a néhai Isépy Tamás kivételével egyetlen olyan politikust sem tudok említeni azok közül, akik ehhez a párthoz kötődnek, akit volna okom bármiért is becsülni, akinek bármely gondolatát vitathatónak vagy vitatandónak tartanám. Ezt az egész társaságot, úgy, ahogy van, rendkívül középszerű, a szükségszerűen létező politikai aljnövényzethez tartozó különös televénynek tartom, amelyet jobb széles ívben elkerülni. Mindez egyszerűen nem említhető együtt a svéd vagy a német kereszténydemokráciával, az amerikai konzervatív kereszténységgel. Pont. Erről nincs mit mondani többet. Az sokkal érdekesebb kérdés, hogy vajon miért döntöttek úgy a magyarországi történeti egyházak, elsősorban a római katolikus egyház 1989-90 körül, hogy a maga politikai képviseletét egy ilyen morálisan és intellektuálisan hitvány csoportra bízza. Ma már köztudomású, hogy egyszerűen váratlan volt számukra a rendszerváltás, és nem voltak eszközeik és elképzeléseik sem arról, hogy az akkor születő fiatal és rendkívül eleven, kreatív politikai elittel miként tárgyaljanak. Ebbe a vákuumba került bele a KDNP, és innen kezdve egymást prostituálták. A klérus elfogadta ezeket a figurákat a maga politikai kijáró embereinek, ők pedig úgy gondolták, hogy ha a történelmi magyar egyházak állnak mögöttük, az majd őket is hitelesíti. Alighanem ilyen egyszerű ez a történet. A dolog másik része sokkal megrendítőbb. Nemcsak arról van szó, hogy a katolikus, protestáns egyházi és világi vezetőréteg elárulja azokat, akiket szolgálnia kéne, a kitaszítottakat, a nyelvi, etnikai, vallási, szexuális kisebbségeket, a szociálisan elesetteket, szóval a legkisebbeket közülünk, hanem arról, hogy a magyar társadalom kevés kivételtől eltekintve elfogadja mindezt, beletörődik, asszisztál ahhoz, amit szörnyű elitje kitalál. Én hiába mondom, hogy méltatlan a papi, lelkészi címre az, aki a hajléktalanok kriminalizálását támogatja, vagy akár csak csendben tűri. Mélyebben van a probléma, ez az utolsó nyolcvan év torz gyakorlatának továbbélése. Az, hogy a gyilkos indulatoknak komoly felhatalmazású parlamenti képviselete van jelenleg Magyarországon, szégyen, de messze nem csak Orbán Viktoré vagy akár Semjén Zsolté, nem az esztergomi érseké, a református püspöké vagy a főrabbié. Mindannyiunké. Szörnyű közmorált sejtet, hogy vezető politikus kijelentheti, hogy aki nem képes arra, hogy magának stabil egzisztenciát teremtsen, az annyit is ér. Szörnyű hely az, ahol ez a magánemberi gonoszság megjelenhet a politikai térben.

MN: Az amerikai politikában jelen lévő protestáns fundamentalizmus valóban könyörületesebb, mint a KDNP, mondjuk a szexuális kisebbségekkel. De akar gondoskodni a szegényekről? Én ezt nem vélem észrevenni.

DL: Igaza van, egészen a Ku-Klux- Klanig elmenően igaza van. De van egy óriási különbség. Amerika kétszáz éve azt bizonyítja, hogy lehet a legaljasabb indulatokkal és gondolatokkal is élni az ottani demokráciában, de hatalomra kerülni, győzni nem lehet. Itt, Európában nem ez a helyzet, Hitler, Sztálin, Ceausescu a bizonyíték, és még sokan mások. Ez a múlt nem múlt el teljesen. Ebből az következik, hogy akinek az emberi jogok igazán fontosak, annak el kell mennie Amerikába. Fassbinder és Pasolini belehaltak abba, hogy művészileg meg akarták mutatni Európa állandó veszélyeztetettségét, amelyről én most beszélni próbálok.

MN: Mit gondol az egyházi törvényről? Érzékel-e a kedvezményezett egyházakon, például a sajátján belül valamiféle szolidaritást a legalábbis átmenetileg bizonyosan egyesületté visszaminősülő felekezetekkel?

DL: Tudja, mi a gond? Hogy maga az első újságíró, aki ezt halkan megkérdezte. Ez is valamiféle cinkosságot feltételez. Ez a törvény a lelkiismereti szabadsággal kapcsolatos jogalkotásra vonatkozó időt 120 évvel veti vissza, sőt II. József türelmi rendelete is magasan e fölött a jogszabály fölött áll. Az, ahogy keletkezett, mindent elmond róla. Ahogy fogant, úgy fog eltűnni, ugyanaz igaz rá, ami a KDNP-re: nem méltó arra, hogy az ember foglalkozzon vele. Itt sem ez a megrendítő. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy az állam erőszakot tett az egyházakon, bár persze így történt. Arról sincs szó, amit Semjén állít, hogy rendet kellett rakni ebben a gazdasági érdekeltségből alapított egyházakkal zsúfolt káoszban. Ugyan, a piac itt is működik, nem kell félteni az embereket. Sikerült ennek a lényegét tekintve istentelen hatalomnak nyakon ragadni a nagy egyházakat, és mostantól már őt követik. Ez a csoportos behódolás, bálványimádás az igazi dráma. Meg kellett mutatni a római katolikus, református, evangélikus és zsidó főembereknek, hogy ebben az országban egy az isten, a neve Orbán Viktor. Akinek ő megengedi, hogy egyházzá legyen, az egyház lesz, akinek nem, az nem. Miért hallgat az esztergomi bíboros ezzel a törvénnyel kapcsolatban, minek kellett történnie, hogy nem gyújt hálatüzeket a bazilika előtt? Nyilván azért, mert a Hit Gyülekezete bekerült. Eddig Esztergom mindig keresztül tudta vinni, hogy ne kelljen a Hit Gyülekezetével egy levegőt szívnia, most nem. A reformátusok pedig úgy tartják, hogy övék a legmagyarabb felekezet a Kárpátok alatt, s van is ennek némi történelmi alapja. A reformátusság a gályarab prédikátorok ideje óta nem jelentett szükségképpen hitet, de tartást feltétlenül. Gondoljunk csak a híres családi párosra: az após Ravasz László, a vő Bibó István. Ha ez az új egyházi törvény hatályba lép, még bizarrabb politikai történést teremt e sok vihart megélt eklézsia életében. Mi történt? Egyetlen olyan felekezet van, amely ugyan helvét hitvallású (református), és a magyar nemzet történelmi, nyelvi örökségének hordozója, de 90 után jött létre: ez az Erdélyi Gyülekezet nevű kisegyház. Németh Géza, a főfideszes külügyér, Németh Zsolt édesapja alapította, különösen, de nem kizárólag romániai magyar reformátusok részére. Szegény Németh Géza váratlan halálát követően, 94-től Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyar ügyekért felelős egykori államtitkára a gyülekezet főpásztora. Ez a közösség benne volt az eredeti tervezetben még létező "B" kategóriában, de a 14-ek között már nincs ott. Sem Zalatnay István, sem Németh Zsolt, sem Németh Géza emlékezete nem számított. Mindehhez a gyalázathoz két államtitkári rangban szolgáló református lelkész, Balog Zoltán és Szászfalvi László is asszisztált. Volt gerincük, eredményesen eltörték. A zsidók sem jártak jobban. Negyven éve foglalkozom judaisztikával. A történelem arra tanít, hogy a zsidót meg lehet égetni, agyon lehet ütni, el lehet gázosítani, de csak akkor tűnik el, ha maga dönt úgy, hogy nem lesz tovább zsidó, nem a Láthatatlan Egyetlenegyre, hanem inkább a jól látható hatalmasságokra figyel. A Mazsihisz pedig lényegében - tehát funkcionálisan és történetileg - nem több, mint a kárpótlási pénzek kezelésére-terelgetésére létrejött bürokratikus apparátus, mely kínosan és egészen idáig eredményesen őrködött azon, hogy senki más ne kerülhessen a pénzosztó asztal közelébe. A 90-es évek közepére Pesten is megerősödő lubavicsi haszidok (az ún. Chábád, hozzájuk kapcsolódik Köves Slomó Egyesült Magyar Izraelita Hitközsége - a szerk.)részt kértek. Gondolom, rövid úton kiebrudalták őket. Most birtokon belül vannak. Először az óbudai klasszicista zsinagógát kapták meg, aztán bekerültek a 14-ek közé. A hitközség vezetőinek is meg kell tanulniuk: eddig és ne tovább. A magyar zsidók istenét is Orbán Viktornak hívják, nemcsak a katolikusokét és a reformátusokét. A két kicsi reformzsidó közösség kívül rekedt a 14-en, és ezt vélhetően sem Zoltai Gusztáv (a Mazsihisz ügyvezető igazgatója - a szerk.), sem a lubavicsiak nem bánták. Ami az enyéimet, az evangélikusokat illeti, akár örülhetnék is, olyan kicsik és jelentéktelenek, középszerűek és veszélytelenek vagyunk, hogy semmifajta egyházpolitikai fegyelmező intézkedésre nem volt szükség. Amúgy, mulatságos módon, Prőhle Gergely külügyi államtitkár az országos főfelügyelő, aki igazán kedves, érzékeny férfiú, egykor bibliakörösöm volt a kelenföldi egyházközségben. Szabadelvű egyház kezdetektől fogva az evangélikus, sokan beleférünk, három évtizede még ott együtt olvastuk németül Erich Fromm legújabb művét Uzoni Péterrel, aki nem sokkal az én ottani távozásom után az akkor illegalitásban működő ős-Hit Gyülekezetnek lett súlyos szavú apostolává. Az evangélikus egyházat semmiféle hátrány vagy botrányos ráfogás nem érte, ennyire érdektelen. Boldogan hallgathatott volna, de nem így történt. Még aznap éjjel elsőként és hangosan megköszönték a "kiváló" törvényt. No, nem a Seregek Urának, csak e mostani időben számukra adatott kicsit tahó és rém erőszakos helytartójának.


Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.