A Fővárosi Ítélőtábla szeptemberi jogerős ítélete, amely ér-vénytelenítette a MIÉP két évvel ezelőtti országos gyűlésének határozatait, kusza helyzetet teremtett a honi szélsőjobb háza táján. Habár a legitimációs válság végkimenetelét egyelőre nem könnyű megjósolni, néhány, a közelmúltban kivérzett párt haláltusája érdekes analógiákkal szolgál.
Az 1993 nyarán (a magyar-ukrán alapszerződés, illetőleg az MDF-ből való kizárások eredményeképpen) életre hívott Magyar Igazság és Élet Pártja, bár első látásra igencsak fegyelmezett alakulat benyomását kelthette, valójában sosem volt mentes a rakoncátlanul kuruckodó vagy éppenséggel lázongó elemektől. Noha Csurka István személyében karizmatikus vezető áll a MIÉP élén, s az alapszabály is a vezérelvű (vagy semlegesebb kifejezéssel élve: a monokratikus) irányítást preferálja, azért a félhivatalos párttörténetben
lépten-nyomon rút árulásokra
és frakcióharcokra bukkanhatunk. Az első komoly támadással 1998-ban, a parlamentbe kerülést követően kényszerült szembenézni a világméretű összeesküvésről fabuláló író-politikus. A párt egyik alapítója, az alelnöki tisztet betöltő Szabó Lukács próbálta meg ekkor kitépni Csurka kezéből a gyeplőt, ám kísérlete csúfos kudarcot vallott. A későbbi fejlemények ismeretében több szempontból is érdekes Szabó és Csurka összecsapása, hiszen ennek során jegecesedtek ki a MIÉP-ben máig kísértő botrány-szüzsé fő elemei. Szabó Lukács ugyanis nemcsak fasisztának, illetőleg a kommunista rendszer "babérkoszorúkkal feldíszített drámaírójának" bélyegezte elnökét, de a párton belül ő volt az első, aki pénzügyi visszaélésekkel is meg-vádolta Csurkát. A pártelnök, aki több-kevesebb sikerrel kecmergett ki az Állami Vagyonügynökség ál-tal még 1992-ben tőle megrendelt népszerűsítő filmsorozat, illetve a Magyar Fórum Borháza körül támadt, őt a fia, Csurka Endre révén érintő pereskedésekből, ezúttal a párt- és a frakciókassza megdézsmálásának vádjával került szembe. Szabó Lukács e föltételezett visszaélések kapcsán ismertette meg a szélesebb nyilvánossággal Papolczy Gizellának, Csurka István élettársának a nevét. A később is visszaköszönő vádak szerint ő lenne a bohém Csurka István "rossz szelleme", s egyszersmind ő az, aki - bár választott párttisztséggel nem rendelkezik - egy személyben dönt a MIÉP pénzügyeiről. Ugyancsak ismerős lehet az eljárás, amellyel Csurka István az 1998. decemberi országos gyűlésen egyszer s mindenkorra kitudta a pártból ellenlábasát: a testület magára ruházta az addig csak az ún. Országos Becsületbíróságot megillető kizárás jogkörét, majd elsöprő többséggel rögvest ki is rúgta a gyűléstől távol tartott, amúgy a pártelnökségre aspiráló Szabót. Szabó bírósághoz fordult, s ezzel párhuzamosan új, teljességgel életképtelen mozgalmat alapított, annak virtuális elnökeként szórva vádjait egykori harcostársára.
Az 1998 és 2002 közötti szórványos kizárások és pártszervezet-fölszámolások után az igazán komoly, belső pártharcok a 2002-es választási vereség következményeként lángoltak fel. Az elnök nem egy bizalmas meghittje ítélte ekkortájt egy csapásra elfogadhatatlannak Csurka elveit és diktatórikus vezetési módszereit. Bognár László, Rozgonyi Ernő és társaik 2003 januárjában megalakították a Magyar Igazság és Élet Reform Tömörülést (MIÉRT), s hamarjában előálltak Csurka István terjedelmes bűnlajstromával. A vádak tekintélyes része ismét a párt pénzügyeinek bűnös kezelésére vonatkozott, s megint előkerült Papolczy Gizellának a neve. A reformisták szerint a magát szerényen csak "lócsutakolónak" minősítő, 2002-ben kampányfőnökként szerepelt élettárs a párt voltaképpeni irányítója ("Gizipárt").
Csurka pozíciója egyetlen rövid pillanatra megingott, amikor is 2003 januárjában a pártelnökség vonakodott elfogadni egy a bomlasztókat elítélő határozatot, ám a korábbi erőviszonyok rövidesen helyreálltak. A médiafigyelem közepette zajló viszálykodás a párt 2003. februári, XI. Országos Gyű-lésén jutott látszólagos nyugvó-pontra, amikor is a már ismeretes módon megerősítették Csurkát pártelnöki tisztségében, illetve jóváhagyták a lázadók kizárásáról szóló becsületbírósági döntést. Ám a "reformszárny" - amint az várható volt - bírósági útra terelte az ügyet. S jóllehet a lázadók időközben áthurcolkodtak részint a Jobbikba, részint a - Rajnissék rossz emlékű mozgalmával névrokonságban álló - Nemzeti Front Szövetségbe, azért folytatták a pereskedést is.
Az egykori reformistákat Grespik László ügyvéd képviselte a bíróságon, s a per látványos sikert hozott a számukra: jogerős ítélet érvénytelenítette a 2003. februári országos gyűlés határozatait, s ekképp kínos exlex állapotot teremtett az amúgy is tetemes népszerűségvesztéssel sújtott pártban. Aligha meglepő, hogy a verdiktet korántsem egybehangzóan értelmezik a szemben-álló felek. A MIÉP szóvivője, Győri Béla szerint a Fővárosi Ítélőtábla döntése semmiféle hatással nem lesz a párt életére, hiszen 2004-ben újfent elnökké választották Csurka Istvánt, s e tisztújítást akkor senki sem támadta meg a bíróság előtt. Legújabban Csurka
ügyes húzással próbál
előre menekülni az őt politikai halállal fenyegető helyzetből: összebékült a Jobbikkal, s velük közösen életre hívta a Harmadik Út nevű választási szövetség tervét. A korábban Csurka kedveltjeként, utóbb kihívójaként megismert Bognár László és társai ezzel szemben triumfáltak az ítélethirdetést követően, s nagyvonalúan szabad elvonulást kínáltak Csurkának és élettársának. Ám mostanra mintha kissé elbizonytalanodtak volna a mielőbbi eredménnyel kecsegtető stratégia kérdésében, s még nem ismeretes a Harmadik Úttal kapcsolatos álláspontjuk sem. Egy, a Narancsnak név nélkül nyilatkozó, Csurkához hű, bár kissé kedveszegett bennfentes állítása szerint a hatalmi harcok enyhén szólva nem nélkülözik a pénzügyi motívumokat. Informátorunk (aki Rozgonyiékra "a kutyáját sem bízná") vélelmezi, hogy a győztesek "egykettőre széthordják majd a MIÉP vagyonát". A párt tudniillik pénzügyi szempontból máig kívánatos falat, hiszen éves költségvetéséből szinte mindig jutott a fölhalmozásra; a MIÉP mind 1994-ben, mind pedig 1998-ban elkerülte az eladósodás csapdáját, s a 2002-es majd' 90 milliós veszteséget is ellensúlyozta a megelőző év ugyanekkora maradványösszege. A párt körüli szatellit szervezetek, így a Magyar Fórumot kiadó Magyar Út Alapítvány vagy a Magyar Út Körök Mozgalom pénzügyeibe nem könnyű belelátni, ám az biztos, hogy a legnagyobb parlamenten kívüli pártként a MIÉP egy évig még garantáltan jelentős pénzekhez jut az állami költségvetésből. A többi már a 2006-os választás kimenetelétől függhet, s e tekintetben aligha lehet közömbös, hogy a MIÉP egymagában szerepel-e a választáson vagy pedig a Harmadik Út nevű választási párt szerelvényeként.
Informátorunk igencsak borúlátóan nyilatkozott a MIÉP jövőjéről ("ennek a pártnak befellegzett"), s az elmúlt másfél évtized törté-netét vizsgálva egyáltalán nem tűnik valószínűtlennek e komor jóslat beteljesülése. A közeli múltban ugyanis
több párt is végigjárta
már a politikai ellehetetlenülés elperelt elnökségekkel, megóvott kongresszusokkal és székházügyekkel szegélyezett kálváriáját. Például a Független Kisgazdapárt (FKGP) viszontagságainak emlékét még jó darabig őrizni fogja nyelvünkben a "kisgazdásodás" kifejezés. Az első nagy kisgazda legitimációs válság 1991 áprilisában vette kezdetét, amikor is társelnökké választották - a frakcióvezetői tisztségből frissen kiakolbólított - Torgyán Józsefet. Az Antall Józsefnek nem parírozó kisgazdavezér lendületesen tört előre; megindult a kizárások és a perek végelátha-tatlan folyama: kizárták például Zsíros Gézát és Prepeliczay Istvánt (e döntéseket kilenc évvel később, 2000-ben érvénytelenítette a Legfelsőbb Bíróság), cserébe a többségében az MDF-hez hű kisgazdafrakció kizárta soraiból a pártelnököt (aki ugyancsak nem késlekedett jogorvoslatért folyamodni). Hamarosan bekövetkezett a gyakorlati frakció- és pártszakadás, s megkezdődött a többéves vita: ki diszponáljon a párt pénzei felett? A belharcok emlékezetes mozzanata volt az 1992. júniusi ún. pancserpuccs, amikor is egy csonka elnökségi ülést követően Németh Béla főtitkár fegyelmi vétségre hivatkozva fölfüggesztette Torgyánt elnöki tisztéből, s megkísérelte erőhatalommal kitenni őt a Belgrád rakparti pártszékházból. Az igazságszolgáltatás szervei előtt tovább folytatódó huzakodás először a Torgyán-ellenes erőknek hozott sikert, hiszen a Fővárosi Bíróság a puccs után néhány nappal úgyszintén felfüggesztette Torgyán doktor képviseleti jogát, s ideiglenesen bejegyezte Németh Béla nevét. A második, döntő kör azonban Torgyáné volt, hiszen a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte e döntést, az új eljárásban pedig kerek perec elutasították Némethék keresetét. A névhasználatról, a párt- és frakciópénzek kiutalásáról és a képviselő-delegálásról folytatott viták végére az 1994-es országgyűlési választás tett pontot, miután e választáson a "párhuzamos kisgazdapártok" közül egyedül az FKGP maradt talpon, s került be a parlamentbe.
E szolid előjáték után az FKGP valódi vesszőfutása a harmadik évezred hajnalán vette kezdetét, amikor is a Fidesz - sajátos és ellenállhatatlan meggyőzőerejével élve - csapatostul tántorította el a vidékfejlesztési minisztertől az eladdig hű fegyvertársait. A kisgazdapártból több hullámban távozott politikusok részint önálló alakulatok kreálásával kísérleteztek (például Bánk Attila), részint taktikusan odacsapódtak a Fidesz segédhadához (Turi-Kovács Béla és Kisgazda Polgári Egyesülete). Más kisgazdák ezzel szemben rövid úton bűnvádi eljárás alá kerültek (Székely Zoltán, Szabadi Béla).
2001 májusában ismét megkísérelték Torgyán pártelnököt leváltani. A Torgyánt megerősítő, botrányos lefolyású ceglédi nagyválasztmányi ülést próbálta annullálni egy hasonló budapesti ellengyűlés, ám az itt elnökké választott Lányi Zsolt nem volt képes a bírósággal bejegyeztetni a személycserét. (Ugyancsak ez év májusában zárta ki Torgyánt tagjainak sorából saját pártfrakciója. ' viszont ravasz húzással azonnal tárgyalandó szóbeli keresettel támadta meg e döntést, s kimondatta a Fővárosi Bírósággal annak érvénytelenségét.) A 2002-es parlamenti választás siralmas eredményét látva azután még az addig fegyelmezett mezei hadak is föllázadtak. Az elégedetlenkedők alig két nappal a választás második fordulóját követően új elnököt választottak Réti Miklós személyében. Noha a Fővárosi Bíróság első fokon érvénytelennek ítélte e nagyválasztmányt, Réti emberei a nyár folyamán kísérletet tettek a pártszékház elfoglalására (megakadályozandó a pártvagyon további herdálását és a dokumentumok eltüntetését), de a kivonuló rendőrség megakadályozta őket ebben. Időközben a gyáli lakodalmasházban lezajlott másik nagyválasztmányi ülésen előbb újraválasztották Torgyánt, majd a heves hercehurca következtében a falakon kívül került lázadók elnökké emelték Bernáth-Vargha Balázs korábbi főtitkárt.
Bernáth-Vargha Balázs ugyan hamar kikerült a képből, s a korrekt legitimációhoz ragaszkodó Torgyán József is összehívott augusztusra egy újabb megerősítő nagyválasztmányt, ám a Legfelsőbb Bíróság október elején átrendezte a fölállást. A testület ugyanis megmásította a Fővárosi Bíróság elsőfokú ítéletét, s elismerte az FKGP elnökének Réti Miklóst, aki pár nappal később birtokba is vette a párt budapesti központját. Réti és csapata ekkor szemrevételezte a székház több ponton leltárhiányos bútorzatát, s a párt 700 ezer forintra apadt folyószámláját. A szorult helyzetében a siófoki pártnyaraló eladására kényszerült Réti az FKGP megújítását és konszolidálását ígérte, ám terveiből vajmi kevés valósulhatott meg: 2003-at követően ugyanis párhuzamosan több személyt is elnökké választottak, s a lemondások és keresztbe perelések követhetetlenné tették a kisgazda pártélet eseményeit. A Réti Miklós mellé (illetve 2004-es lemondása után: nyomában) fölsorakozó pártelnökök - azaz Deák József, Hegedűs Péter és Kovács István József - közül a jelek szerint pillanatnyilag ez utóbbi tekinthető legitim vezetőnek.
A 2002 óta gyűrűző kisgazda-pereket tovább bonyolította a tény, hogy fölbukkant a színen az ismert borász, Szeremley Huba, aki a 2002-es választások előtt 200 millió forintos foglaló fejében vételi jogot szerzett a Belgrád rakparti pártszékházra. Ez az összeg azután némileg anyagias színezetet adott az eladdig szubtilis belharcoknak. Az elnökségért folyó perekben ugyanis gyakran fölvetődött - általában a kisgazdapárt kiárusításának bizonyságaképp - Szeremley vételi szándéka, illetve pénze, amelyet hol elismerten foglalónak, hol egyszerű kölcsönnek tekintettek az egymással szemben álló felek. 2004 végén azután hűtlen kezelés gyanújával rendelt el nyomozást a BRFK a Szeremleyvel bonyolított kisgazdaügyletek okán.
Persze korántsem csak a kisgazdák példája riaszthatja Csurkáékat, hiszen hasonló utat járt be
a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) is
A párt Giczy György elnöksége idején indult el a politikai önmegsemmisítés rögös útján. Az 1995 óta egymásnak feszülő klikkek harcában új fejezetet nyitott az 1996. decemberi, a pártelnök által jogellenesen összehívott választmányi ülés, amelyen leváltották Latorcai János választmányi elnököt. Mivel az ülés összehívására egyedül a választmányi elnöknek lett volna joga, Latorcai, Isépy Tamás frakcióvezető és társaik a bírósághoz fordultak. Az 1997. áprilisi ítélet megsemmisítette a decemberi határozatokat, s a választmányi ülés megismétlésére kötelezte a pártot. Az újrázott választmányi ülésen ismét Giczy diadalmaskodott, s megkezdte ellenfelei kizárását a pártból. Válaszul Isépy Tamásék is kizárásokba kezdtek, s ennek következtében a parlamenti frakció alig egy hónap alatt fölszámolódott. A Giczy-ellenes képviselők egymás után léptek át a Fidesz frakciójába, s onnan folytatták pereskedéseiket. Az 1997. októberi országos választmányi ülést (amelyen egyebek mellett a kizá-rások megerősítéséről és a kis-gazdákkal való szövetségkötésről is döntés született) Szakolczai György, majd utóbb több más kereszténydemokrata személyiség is megtámadta a bíróság előtt. Amíg e változatos és hosszan elnyúló, a párt törvényes működéséről dönteni hivatott per zajlott, sor került az 1998-as választásokra, amelyen a KDNP kibukott a parlamentből. 2000-ben egy ellenválasztmány az agg Varga Lászlót választotta meg a KDNP elnökének, ám a bíróság a függőben lévő perre, illetve perekre tekintettel elhalasztotta a döntést Varga pártelnöki bejegyzéséről. Mindeközben a Pénzügyminisztérium (az élén Varga Mihállyal) több ízben is megtagadta a KDNP-nek járó költségvetési támogatás kifizetését, ugyancsak a jogbizonytalanságra hivatkozva. Giczy ugyan 2001 nyarán lemondott, s helyét Bartók Tivadar foglalta el, de ez mit sem változtatott a párt körül uralkodó kétes állapotokon. Szemben az MKDSZ-ben tömörült és a Fidesz hű szövetségesének számító Surjánnal, Semjénnel és társaikkal, a KDNP 2002-ben sem jutott be a parlamentbe (ekkor a Centrum Párt részét alkotta).
2002 őszén azután megszületett a Legfelsőbb Bíróság jogerős döntése, amely több mint öt évvel visszaforgatta az időt a KDNP-n belül, hiszen az ítélet elrendelte az országos választmány összehívását az 1997. júniusi állapotnak megfelelően. Az abszurd időutazás végül lezárta a belharcokat: újfent, immár hivatalosan is elnökké választották Varga Lászlót, s ettől fogva a párt nem több mint egy történelmi név hordozója, s egyúttal az MKDSZ (azon keresztül pedig a Fidesz - MPSZ) atavisztikus függeléke. Persze ahhoz, hogy a KDNP-ből jószerivel csak a név maradjon, szükség volt a pártvagyon fölélésére és eladogatására is. Az eladósodott párt ugyanis még 1999-ben áruba bocsátotta az államtól annak idején ingyen kapott Nagy Jenő utcai székházát, az új pártközpont építése pedig elegendő pénz híján meghiúsult, a tagdíjak egyre kevésbé folytak be, s a költségvetési támogatás is csak akadozva csordogált, 2002 után pedig érthető okokból teljességgel elapadt.
A fentiekhez hasonló kóresetek természetesen nem csak a politikai jobboldalon fedezhetők föl. Legyen elég csak az MSZDP és az egyéb párhuzamos szociáldemokrata pártok példájára utalnunk. Amint azt sem nehéz fölismerni, hogy a MIÉP ideológiai ellentettje, a Munkáspárt egészen hasonló utat jár most be: vezetési válsággal, kizárással és megóvott 21. kongreszszussal.
A pártok halála, lám, se nem polgári, se nem keresztényi, hősinek meg aztán végképp nem nevezhető. Vajon ilyesféle vég jut majd a nevében az életet hordozó MIÉP-nek?
