Magyar Narancs: Sokan még mindig nem tértek napirendre kulturális miniszteri megbízatása felett.
Bozóki András: Megkérdezték tõlem, hogy mi közöm a kultúrához. Ez meglehetõsen oktondi kérdés. Nem hiszem, hogy aki a politikával így vagy úgy - mondjuk egyetemi oktatóként - foglalkozik, az kapásból kulturálatlan lenne. Igaz, a miniszteri állás politikai állás, ezen nincs mit szépíteni, farizeusnak tartom, aki tagadja. Az én politikusi eredményeimet, ha lesznek egyáltalán, nem csak az fogja megszabni, hogy hány Botticelli-festményt ismerek. Természetesen rajongok az itáliai reneszánszért, de ha megbocsátanak, most nem fogom bizonygatni ez irányú elkötelezettségemet.
MN: A felhördülés nem csak szakmai hátterének tudható be. Ön több helyen is nyilatkozta: azért vállalta a posztot, mert szakemberként is szimpatizál a Gyurcsány Ferenc-i politikával.
BA: A rendszerváltás környékén szinte mindenki liberális volt. Én is liberálisabb voltam, mint most, bár azt hiszem, hogy még mindig kevesebbet változtam, mint mások. Magyarországon az ezredfordulóra kiderült, nemcsak az államszocializmussal, hanem az újkapitalizmussal is akadnak problémák - hogy finom legyek. Talán nem helyes kizárólag azt hajtogatni, amit '89-ben is mondtunk, hogy legyen szabadság, demokrácia és többpártrendszer, ha a többség láthatólag nem nagyon elégedett ezekkel az intézményekkel. Az emberek számos tekintetben nem érzik magukénak a demokráciát, nem azonosulnak azzal a rendszerrel, amiben élnek. Abban, hogy nyitottabb lettem a balközép vagy baloldali eszmeiség iránt, korábbi, az anarchizmussal foglalkozó tanulmányaim mellett külföldi tartózkodásom is szerepet játszott. Azt vettem észre, hogy Nyugaton a számomra szimpatikus emberek inkább a baloldali, és kevésbé a liberális pártok szavazói. A liberális pártok mindenütt az adócsökkentés mellett álltak ki, ami, ha úgy veszem, lineáris formában inkább a gazdagoknak kedvez. A liberális pártok általában támogatták az iraki katonai beavatkozást, amivel én nem értettem egyet: tavaly augusztusban - a New York-i Central Parkban - magam is tüntettem Bush iraki politikája ellen. Persze láttam, hogy hatalmas a különbség a nyugat-európai vagy amerikai, illetve a magyar baloldal között, de talán megengedhetem magamnak a luxust, hogy tápláljam a reményt: most talán lesz egy fiatalosabb, vidámabb, kulturálisan is értelmezhetõ baloldal Magyarországon.
MN: Mire alapozza ezt a reményét?
BA: Úgy vélem, 2004-ben az uniós csatlakozással, illetve a kormányváltással lezárult egy idõszak, amely 1989-tõl mostanáig tartott, és amelyet posztkommunista korszaknak nevezhetünk. Egyre erõsebb meggyõzõdésem, hogy egy új korszakváltás idejét kezdjük élni. Már nem kell szaladnunk a Nyugat után, hogy vegyenek be bennünket az Európa Tanácsba, az OECD-be, a NATO-ba, az EU-ba. Nincs okunk arra, hogy kisebbrendûségi érzéseink legyenek velük szemben. Úgy látom, ez a történelmi helyzet lehetõséget adhat arra, hogy új politika jelenjen meg. Az MSZP sokáig õrizgette a tartalom nélküli - úgymond - baloldaliságot, a kilencvenes években kiüresedett modernizációs gondolatot. Mára eljött az ideje annak, hogy egy új politikával megszólíttassanak olyanok is, akik a demokrácia mûködése mögött eddig csak a politikai elitcsoportok csatározását látták. Az, hogy erre most van esély, részben összefügg Gyurcsány Ferenc személyével, támogatottságával, részben pedig egyfajta generációs fordulat következménye.
MN: Nem egészen világos számunkra, hogy milyen kulturális miniszteri szerepfelfogás következik ebbõl.
BA: Most megint van egy nemzeti feladat, az eurózónához csatlakozás, ami azt kívánja meg, hogy kisebb legyen a költségvetés hiánya. A stabil gazdasági növekedés ellenére az anyagi mozgástér tehát továbbra is szûkös. Éppen ilyenkor lehet kulturális kezdeményezésekkel segíteni abban, hogy barátságosabb és élhetõbb országunk legyen - még ha egyébként a financiális helyzetünk mostohább is, mint szeretnénk. Ha a jóléti rendszerváltás nem is sikerülhetett néhány év alatt, a kulturális különbségek talán csekélyebb keretbõl is csökkenthetõk.
MN: Mire gondol?
BA: Például arra, hogy tudatosítani kell: a nemzeti kultúra nem homogén, az szubkultúrákból, csoportidentitásokból épül fel. Klubokból és körökbõl. Nem gondolom, hogy a nemzeti kulturális örökség miniszterének lenni azt jelenti, hogy régi, olykor poros dolgokat kellene õriznem a vitrinben. Élõ, már létezõ gyakorlatokra épülõ és a fiatalok számára is értelmezhetõ programot kell kitalálni. Ebben benne van az olvasás népszerûsítése; most indul be a Nagy Könyv program. Szeretném, ha a legkisebb települések lakóihoz is eljutna a könyv; ezt szolgálja a "mozgókönyvtár" programunk, amelynek célja, hogy a megyei könyvtárakból kikerüljenek a könyvek, és hetente vagy havonta egyszer kiszállítsák õket a falvakba. És itt kell említenem a már mintaértékû, nagyon sikeres múzeumi tárlatokat, mint a "Monet és barátai" kiállítást, ami folytatódott Giacomettivel, most pedig a "Fények és árnyak" kiállítással a Mûcsarnokban. Itt igazi áttörés következett be: bebizonyosodott, hogy tömeges igény van a valódi, színvonalas magas kultúrára.
MN: Mennyiben más az ön által elképzelt irányvonal, mint Hiller Istváné? Van-e markáns különbség?
BA: Egyetértek Hiller Istvánnal abban, a közkultúra fontosságának tudatosítására kell helyezni a hangsúlyt. Ezt az orientációt folytatom. A külföldi magyar intézetek hálózata nagyjából kiépült, és a magyar kultúra külföldi bemutatása mellett nagyobb figyelmet fordíthatunk a nemzeti kultúra egyes összetevõinek jobb hazai megismertetésére. Szeretném elõsegíteni azt is, hogy ne növekedjék tovább a különbség a vidéki falvak, városok és a fõváros között. Az Alfa-program lényege az, hogy a vidéki közgyûjteményeket fel kell újítani, hogy érezhetõ legyen a vidéki múzeumokban is az igényes programok megjelenése. A mûvelõdés igenis segíthet a gazdaságilag-szociálisan leszakadt embereknek abban, hogy olyan kis közösségeket hozzanak létre, amelyek fenntartják õket akkor is, ha esetleg elveszítik az állásukat. Meg kell adni az esélyt egy fiatalnak - aki lehet, hogy egyébként csak a papot látja a templomban, aki a polgári köröket szervezi, vagy az édesapját a falusi kocsmában hullarészegen -, hogy olyan könyv kerüljön a kezébe, amely akár az egész életét átformálhatja. Még számos elképzelésem van. A kultúrát tágabban úgy érdemes értelmezni, hogy a környezettudatos viselkedés is benne legyen.
MN: A 2006-os választásokig már csak egy év van hátra.
BA: Addig is el lehet indítani a programokat. Tarthatatlan például, hogy az egyetemi városokban - a nyugati gyakorlattól eltérõen - nincsenek nyitva legalább este tízig a könyvtárak. Mint mondottam, viszonylag kis pénzügyi ráfordításokkal ilyen kérdésekben érzékelhetõ eredményeket lehet elérni. Nem akarom megjósolni, hogy ki fogja megnyerni a választásokat, de jó esélyt látok arra, hogy a szociálliberális koalíció lesz az elsõ kormány, amelyet újraválasztanak. Szeretnék egy hosszabb idõtávra szóló kulturális stratégiát is kidolgoztatni - ennek a stratégiának lassan elkészül egy újabb változata. A Nemzeti Fejlesztési Tervben pillanatnyilag indokolatlanul sovány a kultúra szerepe. Szerintem egy ország fejlesztési tervében kell hogy kísérlet történjen önmagunk kulturális identitásának a megfogalmazására, még akkor is, ha az meglehetõsen sokrétû.
MN: Milyen lehetõségei vannak arra, hogy a már lezárt költségvetés elõirányzatait befolyásolja?
BA: A nemzeti kultúra finanszírozása elsõsorban a Nemzeti Kulturális Alapprogramon (NKA) keresztül zajlik, amelynek kuratóriumaira ha akarnék, sem tudnék nyomást gyakorolni. Az NKA költségvetése több mint 10 milliárd forint, ehhez képest egy miniszternek jóval kevesebb mozgástere van. A fix költségvetés mellett ott van még egy változó összegû, pillanatnyilag bõ egymilliárdos miniszteri keret, de már abban is olyan régóta létezõ elkötelezettségek vannak, mint a Digitális Irodalmi Akadémia 158 milliós támogatása, de említhetném a Budapest Tavaszi Fesztivál 180 millióját vagy a chicagói filharmonikusok két koncertjét, ami további 30 millió forint lesz. Az igények és a támogatásra váró ötletek köre messze meghaladja a lehetõségeimet. Az egyetlen esély az, ha egyes ügyekhez széles támogatottságot szerzünk: ilyenkor más tárcákkal együtt, kormányzati erõfeszítéssel, továbbá magántõke bevonásával támogatókat tudunk találni. De számos eredmény látható: nagy érdeklõdés kísérte Moszkvában a magyar évad nyitányát, a sárospataki könyvtár vissza fogja kapni a könyveket, amelyek a II. világháború után kikerültek onnan. Jelentõs támogatásokat adunk arra is, hogy a bécsi és a budapesti Szépmûvészeti Múzeum együtt jelenjen meg õsszel a szentpétervári Ermitázsban.
MN: Az elõbb beszéltünk a kulturális esélykiegyenlítõdésrõl. Önnél miért éppen a Közkincs-program, a vidéki kultúrközpontok fejlesztése a prioritás?
BA: A közgyûjteményeket célzó Alfa-programra van külön költségvetési keret, a Közkincs-programra nincs. Itt a minisztérium arra számít, hogy hamarosan sikerül megegyezni a Mûvészetek Palotája mûködtetésének részleteirõl, valamint arról, hogy tíz- vagy harmincéves hitelkonstrukció valósuljon-e meg. Ennek függvényében néhány milliárdot már idén visszakap a kulturális tárca, és ebbõl kívánjuk finanszírozni a Közkincs-programot.
MN: A Közkincs-program menete konkrétan hogyan zajlik? Mit kell képviselnie egy helyi kulturális központnak?
BA: Azt nem mi akarjuk központilag megmondani, hogy mit csináljanak mondjuk Csongrád megyében. Kicsit az is a célunk, hogy megmozgassuk a vidéki kulturális közéletet. Lehet szó teleházról, könyvtárról, tárlatokról. Ilyen helyzetekben a kulturális miniszter inkább az együttmûködõ szerepét vállalhatja. A kultúrpolitika a diktatórikus rendszerek óta amúgy is egy picit kétes csengésû szó. Nekem nem egyéni döntések alapján kell kormányoznom, hanem összehozni embereket a magam eszközeivel. Most zajlik az "Európa kulturális fõvárosa" pályázat, ez is jó példa lehet a városi társadalmak megszervezõdésére, a közös gondolkodására. Felbecsülhetetlen annak a jelentõsége, hogy a helyi értelmiség együtt dolgozza ki a maga koncepcióját.
MN: Valamiféle preferenciák azért csak vannak.
BA: Vannak olyan elemek, amelyekrõl eddig talán nem volt evidens, hogy ezek a nemzeti kultúra részei. Most végre behozhatjuk a lemaradásainkat. 2000-ben, ugye, az ezeréves államiság, a kereszténység felvételének évfordulója, a Szent Korona volt a kultúrpolitika fókuszában. Talán most már nem ez lenne a fõ csapásirány. Inkább arra kellene jobban figyelni, hogy maguk az emberek hogyan képzelik el a mûvelõdést, a szórakozást. Azon túl, hogy természetesen a kereskedelmi tévécsatornák uralmát ez nem fogja megtörni. Mégis alternatívát kell mutatni.
MN: Politikai állásfoglalása vagy annak mellõzése nyilvánul-e meg az egyházak szerepérõl alkotott elképzeléseiben?
BA: Az állam és az egyház elválasztását deklarálja a magyar alkotmány. A hitélet és az államszervezet el kell hogy váljon egymástól, még akkor is, ha az egyházaknak van társadalmi szerepvállalásuk, az oktatásba és az egészségügybe is besegítenek. De az esélyegyenlõség az is-kolákra és a különbözõ kultúrahordozó intéz-ményekre is vonatkozik. A vita persze mindig a részletekben van: hogy mi a többlet és mi az egyenlõ. Ezt a különbözõ szereplõk másképp értelmezik. Március második felében összeül a vatikáni vegyes bizottság, ahol a különbözõ egyházak kifejtik álláspontjukat, és az egyházi adókedvezmények és kötelezettségvállalások szerint végigvesszük, hogyan lehet fair módon, egymást megbecsülve együttmûködni.
MN: Az ön által támogatott új, kialakulóban levõ politikai kultúrát nem is kevesen a populizmus címkéjével ruházzák fel. Ön is szívesen elmenne egy talk show-ba, ha hívnák?
BA: A közösségi kultúra segítése önmagában még nem populizmus. Talk show-kba elmenni nincs nagy késztetésem. Persze örömmel köszöntöm a Mûcsarnokban a kétszázezredik látogatót, vagy veszek részt - ehhez kapcsolódóan - a franciakrémesek osztogatásában. Minden demokráciában van egy csöpp populizmus, ez tagadhatatlan, mert a demokrácia a néprõl szól. Mindamellett egy kulturális miniszternek nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy megválogassa, hogy hova és meddig megy el. Mondjuk eddig.
Eörsi Sarolta
R. Andróczy Orsolya
