Szex a köbön (Az 55. Berlinale, február 10-20.)

  • Nagy Elisabeth (Berlin) - Orosz Ágnes
  • 2005. február 24.

Belpol

Hát nem azt ígérte Dieter Kosslick, a fesztivál igazgatója, hogy egy halom szexet kapunk? És persze csak a vásznon, mert õ végtére is azért felelõs. Még akkor is, ha a zsûri egyik tagja, a kínai színésznõ, Bai Ling minden fellépésekor más vérforraló cuccban jelent meg, ezzel némileg a (mell)bimbózó lányok árnyékába helyezve a fesztivált.

A "Panoráma" sorozatban láthattuk azt a dokumentumfilmet (Inside Deep Throat), mely minden idõk gazdaságilag legsikeresebb film-jérõl szólt, arról, mely elsõ ízben tette vonzóvá a pornót a high brow közönség számára. Fenton Bailey und Randy Barbato nemcsak a film keletkezéstörténetérõl számol be, hanem annak hatásáról is a résztvevõk életére. Egy interjú szerint a film készítõjének legfõbb vágya, hogy a szexet végre integrálja az amerikai film.

Férj, feleség

Igen?! Hát nincs már éppen elég szex a filmvásznon? Mindjárt a fesztivál kezdetén láthattuk az Asylum címû alkotást (rendezõ: David Mackenzie), mely Stella (Natasha Richardson) megszállottságáról szól, aki mint unatkozó pszichiáterfeleség egy feleséggyilkos pácienssel (Edgar szerepében a magyar származású Marton Csókás) a legkülönfélébb beállításokban koitál, mígnem a brutális fickó (civilben szobrász) kedvéért otthagyja a családját. Persze a férj, a diabolikus analitikus (Ian McKellen) mozgatja a háttérbõl a szálakat, és a végén kiderül, hogy ez a film csak egy társadalmi dráma, mindenesetre nézhetõ. Viszont a szexet leszámítva szinte nézhetetlen az Andy Tennant rendezte Hitch, melyben Will Smith sikeres házasságközvetítõt játszik, aki végül maga is horogra akad. Ennyit errõl. Will Smith rendesen megkavarta a kritikusnépséget, amikor a sajtótájékoztatón a kérdésre, hogy õ milyen szeretõ a magánéletben, leugrott a pódiumról, elkapott egy fiatal szõke újságírónõt, megcsókolta és leteperte a földre. A Kinsey címû filmben sincs más, csak szex. A híres-hírhedt szociológus élettörténetének megvannak ugyan a kvalitásai, de miközben azt néztük, hogy az amerikaiak a negyvenes években még rászorultak a szexuális felvilágosításra, a Berlinale közönsége már túl volt jón, rosszon. Ezért is vélték kemény pornónak a kínai The Wayward Cloud címû filmet. De Tsai Ming-Liang filmje mégiscsak a magányosságról és a Taipeiben uralkodó szörnyû vízhiányról szól.

Hogy lehet ezt az egészet kibírni? Évrõl évre nézzük itt a filmeket, olykor négyet egyetlen napon, a külvilág felszívódik, a mozi kis kozmosza lesz az otthonunk, iskolánk, hálóhelyünk. Igen, iskolánk is, mert ha újságot olvasok, filmnézõ énem folyvást azt suttogja a fülembe: ebbõl a cikkbõl legkésõbb tíz év múlva film lesz. És akadnak olyan témák, melyeket csak akkor fogunk fel, ha már megfilmesítették õket. Például Ruanda. Természetesen hallottam már az ott elkövetett tömeggyilkosságról. Egy másik filmben (Sometimes in April) bevágások mutatják a jelentéseket Kurt Cobain öngyilkosságáról. Mint a ruandai mészárlások kezdete, ez is 1994-ben történt. A képen gyászoló tinédzserek még ma is köztünk vannak. De a ruandai eseményeket csak most élem át, a filmvásznon. Kétszeresen is. A Hotel Rwanda (rendezõ: Terry George) a Kigaliban 1994 áprilisában történt eseményeket ábrázolja, a véres események kitörésének elõestéjén - a filmet joggal halmozták el Oscar-díj-jelölésekkel. A Sometimes in April viszont két testvér történetét mutatja, akik az ellentétes oldalon álltak, a haiti rendezõ, Raoul Peck azt meséli el, hogyan lehet feldolgozni a rettenetes múltat. E két film kiegészíti, nem gyengíti egymást. Ugyancsak roppantul politikus alkotás a Paradise Now (Rendezõ: Hany Abu-Assad). A történet két palesztin öngyilkos merénylõ utolsó óráiról szól. A Harmadik Birodalom és az ellenállás a témája Marc Rothemund Sophie Scholl - Die letzen Tage címû filmjének, a díjnyertes rendezõ intim drámát csinált a történelmi eseménybõl. A fõszerepet a díjat nyert Julia Jentsch játssza, aki a letartóztatástól a kivégzésig hitelesen jeleníti meg az ellenálló nõ utolsó napjait. Megható film, ám csupán egy tanmese.

Mint minden nagy fesztivál, a Berlinale is bevallottan a sztárokból él, így aztán itt landol jó pár igényesebb közönségfilm is. Most ilyen volt Wes Andersontól a színpompás és nem kicsit pszichedélikus Édes vízi élet vagy az In good company, amibõl megtudhatjuk, mi történik, ha egy családapa egy nap azzal szembesül, hogy cégét bekebelezte egy másik, új fõnöke a fia lehetne, és a lányával jár. Az elsõre kicsit erõl-tetettnek tûnõ sztoriból elsõsorban Dennis Quaidnek köszönhetõen egész korrekt társadalmi szatíra született, ami a probléma aktualitása miatt jobb perceiben Billy Wilder Legény-lakását juttatja eszünkbe, ez utóbbit egyébként a díszlettervezésnek szentelt retrospektív szekcióban szintén el lehetett csípni.

Az amerikai független filmeket a legjobb férfi fõszereplõ (Lou Taylor Pucci) díjával jutalmazott Thumbsucker (Ujjszopó) címû darab és két veteránnak is tekinthetõ mellékszereplõ (Tilda Swinton és Keanu Reeves) képviselte. Az ujjszopásról való leszokás a felnõtté váláshoz vezetõ út egyik korai mérföldkövének tekintendõ, ám az érettségi elõtt álló hõs csupán újabb addikciók (gyorsítók, fû, lélekromboló kapcsolatok) árán tud szabadulni tõle, és az sem segít, hogy környezetében valójában senki más nem siet felnõni. A felnõttség illúziója volt a téma a "Panoráma" program egyik kiemelkedõ alkotásában, a kanadai Childstarban is. Az író-rendezõnek a Hatodik érzék sztárjával való találkozás adta az ötletet a lendületes, hideg profizmussal fényképezett történethez, melyben egy, a siker küszöbén álló tizenkét éves pernahajder és elszánt anyukája (a zseniális Jennifer Jason Lee) dolgait teszi rendbe egy kisérleti filmesbõl lett sofõr, akit mellesleg szintén a rendezõ alakít.

Dokumentumok

A dokumentumfilmek esetében a szex (Cycles of porn 1-2, Inside Deep Throat, Fucking different, That Man: Peter Berlin) és a zene (The Devil and Daniel Johnston, We were never here) újfent hálás témának bizonyult, a kettõt némileg ötvözte a Karl-Marx Allee mozijában bemutatott George Michael: A different story címû alkotás, amelynek bemutatójára a poplegenda is befutott. A filmet és õt az átlagnál lelkesebb közönség fogadta, ami érthetõ is, hiszen a beszélõ fejes mûsorokkal ellentétben ezúttal túlsúlyban voltak az alapvetõen józan énekes nyilatkozatai, melyekben a saját szexualitására és botrányaira reflektált.

A voltaképpen megbukott Sorstalanságot leszámítva hazánkat a One day in Europe-ban vicces sztereotípiát játszó Scherer Péter és a Dallas Pashamende címû koprodukció sztárjelöltje, Gryllus Dorka képviselte, mellesleg a fesztivál és a Shooting Stars program által idén futtatott huszonegy fiatal tehetség egyike, akik a MEDIA program által finanszírozott Talent Campuson is részt vettek.

Nagy Elisabeth (Berlin)

Orosz Ágnes

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.