A szocialisták továbbra is lankadatlanul érvelnek amellett, hogy a jómódúaknak is ki kell venniük a maguk részét a közterhek viselésébõl, mégpedig jövedelemarányosan. Javaslatuk szerint egy negyedik, 48 százalékos adókulcs bevezetése jelentené
a megoldást, amely az évi bruttó 6 millió forint felett keresõket érintené.
Ma Magyarországon három személyijövedelemadó- (szja-)kulcs létezik, már ha a minimálbér adómentességét nem tekintjük 0 százalékos kulcsnak. Évi bruttó 800 ezer forintig 18 százalék, 800 ezer és másfél millió között 26, 1,5 millió felett pedig a bérek 38 százaléka landol a központi költségvetésben. Az valóban abszurd, hogy a hazai átlagjövedelem a legmagasabb adókulcsba esik, de hogy az szja-sok tehetõsebbjei irreálisan keveset adnának be a közösbe, az legalábbis vitatható. E tézist egy hevenyészett
számtanpéldával illusztráljuk
Hõsünk felsõfokú végzettségû, évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkezõ, pénzügyi területen dolgozó alkalmazott, akinek havi bruttó 550 ezer forint a jövedelme - vagyis a szocialista retorika szerint olyan, aki bántóan kevéssel járul hozzá a központilag újraelosztható summához. A képlet elsõ látásra egyszerû: csekonicsunk havi 188 667 forint szja-t fizet.
Csakhogy, ha már egyszer a közteherviselés igazságosságáról beszélünk, akkor mindenfajta közterhet figyelembe kell vegyünk, így a járulékokat is. A tárgyalt összegbõl lejön tehát havonta további 22 ezer forint egészségbiztosítási járulék (a bér 4 százaléka), 5500 forint munkavállalói járulék (ez hivatalosan a munkanélküliek javára elkülönített szolidaritási alapba megy, havi 1 százalék), no és persze a 8,5 százalékos nyugdíjjárulék. Utóbbi havi 46 750 forint, ha azonban a munkavállaló magánnyugdíjpénztári tag, akkor ebbõl csak 0,5 százalék (vagyis 2750 forint) megy a központi költségvetésbe havonta, a többit (44 000 forint) értelemszerûen a magánnyugdíjpénztárba kell befizetni. A sornak azonban még mindig nincs vége, hisz a kép csak akkor teljes, ha figyelembe veszszük azokat a tételeket is, amelyeket a munkáltató fizet be a közösbe alkalmazottja után. Az egészségügyi hozzájárulás havi 3450 forint, a 18 százalékos társadalombiztosítási járulék a példánkban havi 99 000, a 11 százalékos egészségbiztosítási járulék 60 500, a 3 százalékos munkaadói járulék 16 500, a baleseti járulék (ez egy 5 százalékos tétel) havi 27 500, és az éves szinten 44 100 forintban meghatározott rehabilitációs hozzájárulás, amely 3675 forintot jelent egy hónapra.
A fentiekbõl három tanulságos következtetést vonhatunk le. Az egyik az, hogy az szja mellett még 10 különbözõ jogcímen folyik be pénz a költségvetésbe; vagyis az adókulcsok és a sávhatárok problematikáját önmagában pertraktálni kiváltképp a közteherviselés kontextusában
teljességgel félrevezetõ
A közterhek méltányosabb megosztásáról beszélni, ezzel egy idõben pedig kizárólag az szja-sávokra koncentrálni, vagyis negligálni a járulékfizetési kötelezettségek termetes rendszerét - nos, ez nem több demagóg hangulatkeltésnél, és csak a bankárkormányozás úzusával tekinthetõ azonos nívójúnak. Itt bizony nem pántlikázott pénzekrõl van szó, vagyis minden tétel, hívják akárhogy is, ugyanabba a nagy közös kalapba megy. A másik elgondolkodtató dolog, hogy a példában szereplõ alkalmazott havi 85 950 forintot fizet (illetve részben fizetnek utána) a közegészségügy fenntartására. (Közbevetõleg: ha idehaza az egészségbiztosítás már piaci alapon mûködne, vajon milyen színvonalú ellátás járna egy ekkora havidíj fejében. E felvetés csöppet demagóg - ám ettõl még jogos.)
Összegezve: a havi bruttó 550 ezret keresõ személy munkáltatójára esõ havi bérköltség 768 875 forint, amelybõl 437 792 forint az államkasszába folyik be (már ha az illetõ tagja valamely magánnyugdíjpénztárnak; ha nem, akkor ez az összeg még további 44 000 forinttal több). Ehhez képest a nettó fizetése 287 083 forint, vagyis csupán a teljes bérköltség 37,34 százaléka - 62,66 százalék az államé, vagyis a közé. Ezek után azt állítani, hogy az évi bruttó 6 millió fölött keresõk a jelenlegi rendszerrel túlságosan is jól járnak, ezért további terheket kell rájuk róni - legalábbis különös. Pedig folyton-folyvást ilyesmiket hallunk vezetõ baloldali politikusoktól, többek közt Lendvai Ildikó szocialista frakcióvezetõtõl. Érthetetlen, hogy miként lehet kiemelkedõen magas keresetûeknek kikiáltani azokat, akik havi nettó 200 ezer forint fölött keresnek valamivel - Nyugat- és Észak-Európában a minimálbér hasonló nagyságrendû (Dániában például 350 ezer forint). Ez az átlagkeresetûek legmagasabb kulcsos adóztatásához hasonlatos tragikomikum, amely közel 34 ezer embert (2003-as adat) érintene, Magyarországon ennyien keresnek ugyanis - a befizetett szja alapján - évi bruttó 6 és 8 millió között.
A "Fizessenek a gazdagok is!" szlogennel népszerûsített ötlet még valami miatt hazugság: az igazán gazdagok (noha kérdéses, hol húzzuk meg a határt) egyszerûen nem fizetnek személyi jövedelemadót, így annak emelésén keresztül nem is pumpolhatja meg õket az állam. Nem fizetésük érthetõ: a 38 százalékos adótehernél lényegesen csábítóbb, ha létrehoznak egy gazdasági társaságot, és abból veszik ki a pénzüket. Az ingatlan bérbeadását, értékesítését, vagy mondjuk a nem tõzsdén forgalmazott értékpapír eladását terhelõ 20 százalékos forrásadó is takarékosabb választás, hogy a 0 százalékos árfolyamnyereség-adóról már ne is beszéljünk.
A formállogikai okoskodáson túl egy konkrét statisztikai adat is utal arra, hogy a legfelsõ szja-kategóriába esõk azért mégsem olyan irtóztatóan gazdagok, sokkal inkább vezetõ beosztásban lévõ alkalmazottak lehetnek. 2002-ben 16 ezren kerestek évi 10 milliónál is többet - ez már az összevont adóalapra vonatkozó szám, vagyis nem csak az szja-t fizetõket tartalmazza -, és ez 280 milliárdos összjövedelmet jelentett. Egy fõre átlagosan havi másfél millió forint jut - a milliárdosok hada tehát egyszerûen nem fér bele az szja-sok körébe. A legkirívóbb kereseti egyenlõtlenségeket tehát nem az szja-kulcsok bizergálásán keresztül lehet csökkenteni.
Az SZDSZ nyilvánvalóvá tette, hogy nem támogat semmiféle adóemelést. Ettõl függetlenül biztosra vehetjük, hogy a negyedik adókulcs bevezetésének gondolata idõvel megint elõkerül.
Bugyinszki György
