A Rongyos Gárda története - A példakép

Belpol

Nincs olyan politikai mozgalom, melynek ne lennének lelkesen vállalt történelmi előzményei. Így van ezzel a Magyar Gárda is, amelynek mind ideológiájában, mind félkatonai, paramilitáris felépítésében, mind kétes legalitásában vagy akár kettős jellegében akadnak megboldogult ősei. Barotányi Zoltán

A Magyar Gárdához köthető honlapok jelentős részén felbukkan az egykori Rongyos Gárda neve. Az itt megjelenő, egymásra rímelő elbeszélések szinte szöveghűen adják elő az egykor búvópatakként működő, hol felbukkanó, hol eltűnő Rongyos Gárda két világháború között megszilárdult legendáriumát. Jellemző, hogy a Magyar Gárdát "működtető" Jobbik Oktatási és Kulturális Kabinetje már tavaly novemberben versenyt hirdetett a Kárpát-medencei középiskolások számára - a döntőt most, tavasszal rendezik. A diákok három témában adhattak be pályázatot: "Csengey Dénes álomországa" (fantazmagória a jobbik Magyarországról az író-politikus elképzelései szerint), "Trianon-megemlékezés az iskolarádióban" (forgatókönyv), és végül, de nem utolsósorban: "A Rongyos Gárda példamutatása" (elhallgatott, 1921-es hőseink üzenete a mának).

De kik is voltak ezek az elhallgatott hősök?

Te rongyos élet!

Az éppen nyolcvan éve létrejött Rongyos Gárda történetének nyitánya Héjjas Iván, az 1919-es ellenforradalmi mozgalmak kulcsfigurájának nevezetes beszéde, amelyet 1919. április 18-án Kecskeméten, a szülői ház udvarán mondott volna el a fiatal gazdálkodó (és tartalékos főhadnagy). A legenda szerint Héjjas ekkor - hét pontban - meghirdette saját programját, melynek részét képezte volna az integer Magyarország megóvása, a pacifizmus elleni küzdelem, szembeszállás az "országvesztő vörös veszedelemmel", a hadviseltek földhöz juttatása, a mezőgazdaság helyzetbe hozása az ipari és banktőkével szemben (klasszikus agrárius toposz) és a súlyának megfelelő hatalmi részesedés követelése a magyarság számára - jól tudható, kik ellenében. A leszerelt katonákból, menekültekből, környékbeli gazdákból fegyveres csoportot szervezni kívánó Héjjasnak hamarosan menekülnie kell a Kommün elől, egyenest Szegedre, ahol megismerkedik Horthyval és későbbi harcostársával, Prónay Pállal. Ám - ugyancsak a hagyomány szerint - éppen Horthy megbízásából már 1919 nyarán, közvetlenül a vörös uralom bukása után (más legendák szerint még az alatt, illegalitásban) visszatér, és megszervezi saját karhatalmát. Ezt a jórészt háborús veteránokból, diákokból, gazdálkodókból, napszámosokból álló csoportozatot nevezte el az egyik katonai parancsnok, Raád Árpád hadnagy Rongyos Gárdának (RG) - a kanonizált, precíz krónika szerint 1919. augusztus 5-én. (Az RG-nek több saját története is megjelent a két világháború között, például: Egy rongyos: A Rongyos Gárda harcai, vagy Ádám T. István, Egyedy Balázs Dénes: Az Erő útján - A Rongyos Gárda küzdelmei 1919- 1939. Az utóbbit újra kiadta a Magyar Ház kiadó 2000-ben.)

A nem kis részben ébredő magyarokból (az 1918-19 fordulóján létrejött, a kommün bukása nyomán sok százezresre bővült antiszemita, antiszocialista, liberálisgyűlölő, irredenta társadalmi egyesület és tömegmozgalom tagjaiból) szerveződő paramilitáris alakulatok elsődleges toborzóterepe a Duna-Tisza köze volt. Nem véletlenül: ez a vidék az 1919 kora nyarán kitört ellenforradalmi felkelések központja, amiket a vörösök, mindenekelőtt a kollektív emlékezetben rémmé magasztosult Szamuely és terrorlegényei kegyetlenül megtoroltak. (Gondoljunk bármit a Kommün kétes legitimitásáról és politikájáról, semmilyen rezsim nem tolerálja, ha hátba támadják, amikor csapatai, közöttük a leendő Nemzeti Hadsereg tisztikarának jelentős része éppen az ország határait próbálják védeni. Azt se felejtsük el: a románok, csehek és szerbek elleni hatékony területvédelemnek nem a vörös szabotázs szabott gátat, hanem az, hogy a "nemzetfenntartó" gazdatársadalom - és bő négyévnyi kivéreztetés után ki vetné ezt a szemükre - sem több vért, sem húst, sem terményt nem volt hajlandó áldozni a haza oltárán - pláne nem egy ellenszenves rezsim vezetésével.) Az amúgy a kallódó fegyverek begyűjtésére létrejött kvázi karhatalom munkáját persze jelentősen gátolta, hogy a környék több hónapra román megszállás alá került. Az üdvtörténet szerint a Rongyos Gárda szembeszállt a román megszállókkal is. Ez kevéssé valószínű: a románok az ellenállás legkisebb jelét, sőt annak gyanúját is kegyetlenül megtorolták. Számos történész szerint a fehérterror, a kommunista- és szocdemellenes bosszúhadjárat (mely két párt a hatalomátvétel után összeolvadt, és közösen kormányozta a vörös Magyarországot) máig összeszámolatlan áldozatainak jó részével a fosztogatásban is jeleskedő román fegyveres "rendfenntartók" végeztek.

Annyi bizonyos, hogy a törvénytelen akciók, a Kommünben résztvevőkkel s az ezzel vádoltakkal való önkényes és kegyetlen leszámolás már ekkor megkezdődött. Az áldozatokat - akik élve aztán sosem kerültek elő - gyakorta a rendőrségi, csendőrségi fogdáról hurcolták el katona- vagy civil ruhás egyének. A románok 1919. novemberi kivonulása újabb, a következő évben is folytatódó erőszakhullámot indított el: a hírhedt izsáki és orgoványi tömeggyilkosságok Európa-szerte felháborodást keltettek, olyannyira, hogy némi spéttel az akkori rezsim is kivizsgálni kényszerült őket. Váry Albert koronaügyész-helyettes 1921. augusztus 29-én érkezett Izsákra, ám sajnálatos módon épp e napokban indult meg a nyugat-magyarországi felkelés - a kegyetlen lincselésekben érintettek (Raád Árpád, Francia Kiss Mihály és persze maga Héjjas Iván) lelkes részvételével. A vizsgálat 1922. január 22-i keltezésű zárójelentése szerint a tömeges erőszakot a kommün kiváltotta kommunista- és zsidóellenesség motiválta; a gyilkosságok, rablások, zsarolások okává mindinkább az antiszemitizmus vált. Az áldozatok között egyre több olyan jómódú zsidó polgár akadt, akiket kommunistasággal igazán nem lehetett vádolni; őket gyilkosaik ki is fosztották.

A féktelen banditizmus az ország vezetőit is felháborította. Zsitvay Tibor kecskeméti kormánybiztos személyes referátumára Horthy így válaszolt: a rablógyilkosokat felkötteti, és gaztettekre senkinek sem adott felhatalmazást. (Héjjas mindvégig felsőbb paranccsal indokolta szabadcsapatai működését.) Bethlen István miniszterelnök pedig Kovács Péter ügyésznek jelentette ki már 1922 nyarán: "Uraim, az a véleményem, hogy aki rabol, az lógjon." Ennek dacára a megindult eljárásokat sorra felfüggesztették, elvégre a fehérterrorista elkövetők túlnyomó részére kiterjedt az 1921. november 3-i kormányzói amnesztia. (Ez a "hazafias indítékú" erőszakos cselekedetek elkövetőit mentesítette a további felelősségre vonás alól, szabadlábon hagyva a patrióta lincselőket, sokszor szimpla rablógyilkosokat.)

Héjjas, aki 1919. november 19-i kecskeméti hatalomátvételét követően valóságos helyi kiskirályságot hozott létre, a következő évben már Budapestre költözött. Egyes történészek szerint rövid időre a szélsőjobboldali politikai fél- és alvilág megkerülhetetlen háttérfigurájává nőtte ki magát, akinek kezében majd' minden szál összefutott. Ez a sok tekintetben 1921-22-ig számítható (más vonatkozásokban ezen is túlnyúló) időszak a titkos és féltitkos társaságok, a változatos legitimitású paramilitáris szervezetek, a hol megtűrt, hol katonai erővel szétzavart irreguláris különítmények, "munkászászlóaljak", különleges nyomozócsoportok világa. Ekkor a többek között Héjjas által is vezetett Ébredő Magyarok Egyesülete saját hírszerző osztályt (ún. nemzetvédelmi csoportot) tarthatott fenn, mellyel egy ideig a hivatalos hatóságok is kénytelen-kelletlen együttműködtek.

Lajtán innen s túl

A konszolidáció előrehaladtával, különösen Bethlen kormányra kerülése (1921 áprilisa) nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a különítményekre és egyéb belső felhasználású szabadcsapatokra a továbbiakban nincs szükség. Leszerelésük, átcsoportosításuk, tartalékba helyezésük ezért folyamatosan zajlott. Kiderült az is, hogy a többek között Horthy által is szorgalmazott irredenta katonai akciók (például Csehszlovákia tervezett megtámadása) merő illúzión alapulnak, s kivitelezhetetlenek. (Horthy és kormányzata éppenséggel az antant jóindulatából került hatalomra - s ennek egyik ára volt a status quo, a békerendszer persze fogcsikorgatással kísért elfogadása.) Épp ezért jött kapóra e talaját és feladatát vesztett társaságnak a nyugat-magyarországi konfliktus.

A trianoni békerendelkezés értelmében a magyar kormánynak ki kellett ürítenie és a szintén háborút vesztő Ausztriának átadnia a teljes Nyugat-Magyarországi területsávot, a zömmel német ajkúak lakta területeken (a mai Burgenlandon) kívül magyar többségű régiókat, így Sopront és környékét is. Alkalmasint a magyar kormányzat tudtával és bátorításával, ám hivatalosan el nem ismerten szerveződtek meg a területvédő alakulatok, jórészt nem helybéliekből, hanem az 1919-20-as rendcsinálás veteránjaiból, az ország közeli és távoli vidékeiről érkezett önkéntesekből és egyetemistákból, s ekkor szerveződött újjá Héjjas és Prónay Pál irányításával, jobbára a régi legénységgel a Rongyos Gárda. E formáció kulcsszerepet játszott abban, hogy a hivatalos magyar csapatok kivonulása után a hatalom nem az osztrák hatóságok, hanem a Magyarországról érkezett felkelők kezébe került. A kisebb katonai összecsapásokból (például a rongyoshagyományban fontos szerepet betöltő két ágfalvai ütközetből) alaposan kivették részüket a hivatalosan Alföldi-brigádnak nevezett rongyosok. Érdekesség, hogy a magyar felkelők oldalán harcolt vagy száz, a világháború alatt nálunk ragadt bosnyák és albán önkéntes is. Parancsnokuk Durics Hilmi Huszein, a magyarországi muszlim közösség későbbi vezetője volt, sőt közülük került ki az összecsapások egyik mártírrá avatott áldozata is. A hivatalos uniformist nem hordó, ám többnyire kokárdával felszerelt, feltűzött karimájú búrkalapot viselő felkelők uralma ellenszenves volt az inkább osztrák érzelmű helyi lakosság körében. A felkelőket az akkor éleződő királykérdés is megosztotta (Friedrich volt miniszterelnök elkötelezett karlista volt, míg Héjjas erősen Habsburg-ellenes), ráadásul amikor Prónay önhatalmúlag kikiáltotta a senki által el nem ismert Lajtabánságot, még a magyar kormány is elhatárolódott tőle - az irányítás azonban jó időre kicsúszott a Bethlen-kormányzat kezéből. Gyakorlatilag az október 20-23-i, fegyveres összecsapássá fajult második királypuccs zárta le a nyugat-magyarországi felkelést is: a szabadcsapatok jórészt kivonultak, a velencei tárgyalások eredményeként még decemberben népszavazást tartottak Sopronban és a környékbeli nyolc településen. Ezen a többség az "anyaország" mellett szavazott - főként a patrióta soproni lakosságnak köszönhetően (öt faluban inkább Ausztria felé billent a mérleg). Kevéssé ismert, de bő egy évvel később, a lakosság tiltakozása nyomán újabb népszavazásra került sor, ezúttal tíz Szombathely környéki faluban; ezek, például a kezdeményező Szentpéterfa vagy Pornóapáti így kerültek vissza Magyarországra. A történelem paradoxona, hogy a korábban szörnyű terrorcselekményeket, gyilkosságokat elkövető ellenforradalmár veteránokból (is) szerveződő brigádok kulcsszerepet játszottak a sok szempontból igazságtalan trianoni békediktátum legalább részleges korrekciójában - még ha helybéli működésük ellentmondásos és máig tisztázatlan is.

Fenyvesekkel vadregényes

A Rongyos Gárda ezt követően tizenhét évig leledzett tetszhalott állapotban, ám legendáját ébren tartották szorgalmas íródeákjai. Ezért korántsem volt véletlen, hogy 1938 őszén, a magyar-csehszlovák konfliktus kiéleződésekor éppen a gárdát vették elő, amikor informális nyomásgyakorlásra volt szükség. A rongyosokat számos adat szerint Kozma Miklós volt belügyminiszter, MTI- és rádióelnök, későbbi kárpátaljai kormányzói biztos szólította fegyverbe; a szervezők és vezetők között persze ott találjuk Héjjast is. A kisebb részben a régi arcokból, túlnyomórészt új legénységgel felálló Rongyos Gárda egységei még az első bécsi döntés előtt szivárogtak be Csehszlovákiába, ahol szabotázsakciókat hajtottak végre, majd Lengyelország felé távoztak. A gárda következő bevetésére 1939. január 6-án került sor, amikor az anyaországi önkéntesek, a helyi lakosság és a karhatalom segítségével viszszaverték a kárpátaljai csehszlovák csapatok páncélosok fedezetében indított támadását.

A rongyosok későbbi szerepe tisztázatlan - a Csonka-Magyarországról érkezett önkénteseket (de a reguláris haderőt is) számos önkényeskedéssel, sőt gyilkossággal hozták kapcsolatba, melyeket a vékony, határközeli, zömmel magyarlakta (már az első bécsi döntésben Magyarországnak ítélt) sávon kívüli Kárpátalja 1939. márciusi megszállása és pacifikálása nyomán követtek volna el. Annyi bizonyos, hogy utóbb Héjjas szervezésében gárdista önkéntesek érkeztek Finnországba a szovjetek elleni téli háború idején - igaz, ők elkéstek, mert közben véget értek a harcok. Egyes apologetikus leírások szerint rongyosok harcoltak volna a lengyelek oldalán 1939-ben a németek ellen (akik az elfogott magyar felkelőket ki is végezték). Más állítások szerint a német megszállás alatt a Honi Hadsereg (a londoni központú lengyel partizánhadsereg - a szerk.) kötelékében is küzdöttek rongyos veteránok - ám ezeket egyelőre nem támasztja alá megbízható történeti kutatás. (A rongyosokról 1945 után nem született semmilyen önálló tanulmány vagy monográfia.) A szervezkedés irányítóinak kettős motivációit, az éles antiszemitizmus mellett meglévő kurucos-függetlenségi németellenességet mutatja, hogy Héjjas 1944 kora őszén Horthy felkérésére állítólag vállalta, hogy a kiugrás elősegítésére önkénteseket toboroz a rongyos mozgalom szülőhelyén, a Duna-Tisza közén. Más kérdés, hogy erre már nem kerülhetett sor. Héjjas amúgy a harmincas években a nyilasokkal is szembekerült, akik őt árulónak tekintették - míg más egykori felkelő, gárdista veteránok, mint például a saját hungarista önkéntes különítményt szervező Vannay László (egyes adatok szerint az utóbb az oroszok által elhurcolt Prónay is) az utolsó percig harcoltak a németek és nyilasok oldalán.

A rongyos gárdistáknak az 1919- 20-as fehérterrorban, a vérengzésekben játszott szerepét 1945-46-ban próbálták kinyomozni az új hatóságok - maga a per 1947-ben zajlott. Az Ébredő Magyarok Egyesületének történetét kutató Zinner Tibor szerint ebben az ügyben - számos más, a tényekkel nem sokat törődő népbírósági eljárással szemben - a hatóságok számos szemtanú felkutatásával és kihallgatásával igyekeztek felderíteni a történteket, s felhasználták a korabeli hivatalos vizsgálatok (például a már említett Váry Albert-jelentés) eredményeit is. A több mint nyolcvan vádlott jó részét elítélték, többeket halálra - ám magát Héjjast (akinek perét távollétében folytatták le, még 1946-ban) nem tudták bíróság elé citálni, elvégre időben (alkalmasint a nyilasoktól is tartva) Németországba, majd onnan a francóista Spanyolországba menekült, s ott is halt meg 1950-ben.

A gárda morbid utóéletéhez tartozik (amint az Rév István Ellenforradalom című tanulmányából kiderül, lásd: Beszélő, 1999. április), hogy a forradalom utáni megtorlások során, 1957 tavaszán, egy feljelentés nyomán rendőrkézre került Héjjas jobbkeze, a Kecskemét környéki megtorlások kulcsfigurája, a kortársai által is véreskezű gyilkosnak tartott, a nyugat-magyarországi harcokban is jeleskedő Francia Kiss Mihály. Õt régi bűnei miatt ítélte halálra ekkor a kádári bíróság - ám ügyét igyekeztek kapcsolatba hozni az 1956-os forradalommal (amely alatt amúgy Francia Kiss óvakodott bármit is tenni), így próbálván megteremteni a képzelt kontinuitást 1919 és 1956 egymásra rímelő, egylényegű (a kommunistaellenes lincselésekben megtestesült) "ellenforradalmai" között. Annyi bizonyos, hogy a Legfelsőbb Bíróság 1994. november 28-án megtartott nyilvános ülésén - a terhelt lánya által benyújtott felülvizsgálati indítvány nyomán - a háborús és egyéb bűncselekmények miatt Francia Kiss Mihályra 1957-ben kiszabott halálos ítéletet hatályában fenntartotta.

Neked ajánljuk