Ez utóbbi a LOKART 3.0 fő helyszíne, ezenkívül még öt, egymástól kényelmes sétatávolságban található belvárosi galériában – Pécsi Galéria, Ancora Contemporary Gallery, Nick Galéria, JPM Szerecsen Patikamúzeum, JPM Schaár utca – tekinthető meg a biennálé teljes anyaga. A hat helyszín 60 művész alkotását kínálja továbbgondolásra.
Az m21 Galériában a grandiózus terek lehetőséget adtak a termek és az összekötő folyosók tematikus tagolására. A kiállítótér így megmutathatta, hogy mennyire jól kommunikálnak egymással a 60-as, 70-es évek avantgárd művei a kortárs alkotásokkal, hogy a több évtizedes kérdésfelvetések ma is érvényesek.
A tárlatokon néhány ikonikus név – Drozdik Orsolya, Hajas Tibor, El Kazovszkij, Ladik Katalin – művei mellett az 1968 és 1980 között működő Pécsi Műhely tagjainak és a kortárs művészet hazai képviselőinek alkotásai kaptak helyet, továbbá néhány külföldi művészt is meghívtak az isztambuli és a lyoni biennálé együttműködésével. A vendégkurátor Fenyvesi Áron, a koncepciót Fekete Valéria (a Vizuális Művészeti Centrum vezetője) és Százados László jegyzi. Hasonló komplexitású kiállításokra épülő fesztiválokat hazai viszonylatban eddig csak a Ludwig Múzeum volt képes létrehozni, egészen más anyagi háttérrel. A biennálé tételmondata – Az én testem, az én váram – tág értelmezési lehetőségekkel bír, kezdve a jelenkori elidegenedett társadalmi viszonyaink hatásának pszichologizáló vizsgálatától az anyai szerep értelmezéseken át egészen a mozgásig és tovább, az idő és az elmúlás okozta feszültség ábrázolásáig.
Az m21-be lépve expresszív munkák fogadnak, amelyek önmagukban alkotnak egységet, legyen az Keresztes Zsófi szoborinstallációja, Nyíri Orsi gigantikus méretű vásznakra készült alkotása. Gözde Ilkin, Januskó Klaudia, Kis Adrián (szintén) monumentális munkái pedig a nagyobb összefüggő rendszerek működésének ábrázolásában is utat mutatnak, ugyanis behozzák a személyes tér, terek mellé az ökoszisztéma vagy a társadalmi rendszerek elleni tiltakozás lehetséges módozatainak kérdéseit.
A következő nagy egység testképe líraibb kortárs művészeti megfogalmazást kapott: heterogén minőségű, összetett, több műből álló együtteseken keresztül jutunk el a testkép absztrakciójáig. Talán itt a legerősebb a különféle alkotók által jegyzett művek párbeszéde, legyen szó a test kiszolgáltatottságáról, vagy a test és az idő kapcsolatáról. Ez egyfajta kiállítás a kiállításban, különös kontraszt az előbbi termekhez képest. A művek lágyságában, kísérletező absztrahálásában több alkotó a test helyett már csak a ruhát állítja a kommunikáció központjába, a személyes mikrokörnyezet és a makrokörnyezet összeütközésére utalva.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
