"Az MVM az új villamosenergia-törvénnyel gyakorlatilag egy államilag és piacilag szinte kontrollálhatatlan, domináns pozícióba került. (...) Mára az lett a legfőbb téma, hogy a lobbisták is kissé ijedten tekintenek az MVM-nek kiharcolt lehetőségre" - mondta lapunknak a törvény elfogadásakor Kaderják Péter, a Corvinus Egyetemhez tartozó Regionális Energiagazdálkodási Kutatóközpont (REKK) vezetője ("A szociális alapon számított áramárat el kellene felejteni"; Magyar Narancs, 2007. szeptember 27.). A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM) által kidolgozott törvényjavaslatot ugyanis az elfogadás előtt az MSZP és a Fidesz vagy másfél száz módosító indítványa gondosan megszabadította a Magyar Villamos Művek Zrt. (MVM) hegemóniáját megtörni hivatott passzusaitól. A Gazdasági Versenyhivatal (GVH), a Magyar Energia Hivatal (MEH) és a REKK szakértői már akkor jelezték: az nem piacnyitás, amikor csak a keresleti oldalon teremtik meg a választás lehetőségét, miközben a kínálati oldalon bebetonozzák a monopóliumot.
Amikor a törvény hatályba lépése után, a "liberalizáció" dacára jelentősen megugrott az áramár, valamint a jegybank jelezte, hogy ez önmagában vagy egy százalékkal feltolta az inflációt, a miniszterelnök felkérte a MEH és a GVH vezetőit (utóbbi bevonta a REKK-et is), hogy "tekintsék át a magyar villamosenergia-piac helyzetét, és fogalmazzanak meg javaslatokat a társadalmi jólétet javító intézkedésekre".
A megvilágosodás
Habár ezen intézmények - immár tanulmányok formájában, melyek megtalálhatók a MEH honlapján - értelemszerűen ismét a korábbi elemzéseikkel egybecsengő megállapításokra jutottak, Gyurcsány Ferenc megbízta Veres Jánost, hogy sürgősen kezdeményezze és vigye végig "az MVM-mel kapcsolatban indokolt személyi, szabályozási és szerkezeti változtatásokat". A megkésett intézkedéssorozat első lépéseként menesztették Kocsis Istvánt, az MVM vezérigazgatóját (a vállalatvezér portréját lásd: Védett férfiak, Magyar Narancs, 2003. június 12.).
Az említett tanulmányok megállapítják: a drágulásnak vannak olyan külső okai, amelyekre a szabályozásnak nincsen ráhatása (energiahordozók világpiaci árának emelkedése, a balkáni kapacitáshiány elszívó, ezáltal árfelhajtó hatása stb.). Ám ez nem jelenti azt, hogy a torz hazai piacszerkezeten nem kellene változtatni, sőt még inkább kívánatossá teszi a verseny megteremtését, melyet éppen az MVM erőfölénye tesz lehetetlenné. A helyzet ugyanis - az idén januártól hatályos törvény által is jóváhagyva - az, hogy az MVM mind a hazai termelésű villamosenergia, mind az import esetében boldogan őrzi megkerülhetetlen kereskedői pozícióját (mindezzel a Narancs korábban részletesen is foglalkozott az Energiapolitikai változások cikksorozatában). Erre egyrészt az ad lehetőséget, hogy mindmáig (szerződésenként változóan 2011-2024-ig) élnek a 90-es évek közepétől az erőművekkel kötött hosszú távú megállapodásai, amelyek értelmében a hazai termelés háromnegyedét adó hét erőműben előállított áramot a szolgáltatók csak az MVM-től tudják megvásárolni. Ez egyúttal príma érdekközösséget is jelent termelő és nagykereskedő között, hiszen az erőművek a szerződésekben garantált hasznuk miatt nincsenek hatékonyságnövelő fejlesztésekre kényszerítve, aminek persze megint csak a fogyasztó látja kárát. Ha ez nem lett volna elég, januártól a kötelező átvétel alá eső ártámogatott kapacitások (megújuló energiaforrásból származó, illetve az ún. kapcsolt energiatermelés, azaz áram+hő) is - közvetve - az MVM-hez kerültek, így a cég összesen a hazai áramtermelés több mint 90 százaléka felett diszponál.
Ebben a helyzetben gyakorlatilag csak az import hozhatna némi árversenyt, mint ahogy a 2003-as részleges piacnyitás után ez így is volt (a hazai fogyasztás negyedét-ötödét a külhoni termelés fedezi), ám egy ideje az MVM ebben sem megkerülhető. Az elektromos hálózat üzemeltetéséért és a rendszerirányításért felelős Mavir Zrt.-t ugyan 2001-ben függetlenítették, ám 2006 januárjától, Kóka János gazdasági minisztersége idején ismét az MVM tulajdonába került (lásd: Integrált függetlenség; Magyar Narancs, 2006. február 2.), jóllehet jogilag most is elkülönülten működik. Mégis, ily módon az egyik piaci szereplő leányvállalata kontrollálja, hogy a konkurencia mikor, milyen feltételekkel veheti igénybe a határkeresztező hálózati kapacitásokat - mintha a Volán-társaságoké lenne a közúthálózat, és a határon azt is eldönthetnék, hogy átjöhetnek-e a személyautók, vagy az utasoknak át kell szállniuk az ő buszaikra.
Ha esetleg bárkiben kétség merülne fel, hogy az MVM vajon a gyakorlatban tényleg visszaél-e a helyzetével, akkor a tanulmányok mindenkit megnyugtatnak: persze hogy visszaél.
A szent tehén megéhezik
A törvény egyetlen homályos versenypárti előírása, hogy az MVM-nek nyilvános pályázaton kell értékesítenie az általa begyűjtött kapacitást - de a hogyanról, a mennyiségről és az esetleges szankciókról hallgat. Így fordulhatott elő a tavaly októberi áramaukción, hogy a társaság csak a hazai fogyasztás negyedét tette ki az asztalra, márpedig túlkereslet idején, pláne, ha senki nem tudja, hogy mikor milyen mennyiségre lehet legközelebb licitálni, tankönyvbe illően elszalad az ár. És mivel az MVM a hatalmas érdeklődés ellenére amolyan önkorlátozásként egy szintnél nem engedte feljebb menni a licitet, még a hős árletörő szerepében is tetszeleghetett. Csakhogy eközben az ár megközelítette az ínséges energiahelyzetben levő délkelet-európai országok árszínvonalát, és 15-20 százalékkal meghaladta a Kelet-Európában referenciának számító német szintet. A Mavir pedig - egy kormányrendelet segedelmével - a szlovák határkapacitást meg sem hirdette, inkább ingyen átadta a tőle természetesen teljesen független MVM-nek, holott kereshetett volna rajta vagy 9 milliárd forintot. Összességében elmondható, hogy a kínálati oldali verseny hiánya és a külső okok mintegy fele-fele arányban okozzák az áramár emelkedését.
Mindez régóta köztudomású, csak éppen a parlamenti pártok - az SZDSZ időnkénti tiltakozását leszámítva, viszont a más kérdésekben magát piacpártinak tudó MDF mély egyetértésével - ragaszkodnak az állami nagykereskedő monopóliumához. Az egyik klasszikus, mindig bevethető érv az, hogy csak így biztosítható az ellátás biztonsága. Ez pontosan annyira életszerű, mintha az élelmiszer-kereskedelmet egy állami vállalatnál koncentrálnánk, különben nem lesz a magyar családok asztalán étel. A másik hivatkozás szerint a "nemzeti vállalat" ontja a pénzt a költségvetésnek - tavaly több tízmilliárdot -, ezért nem szabad hozzányúlni. A nyereség pontos értékét egyébként nem tudjuk, az MVM 35-40 milliárdról beszél, a becslések inkább 100 milliárdról szólnak. A MEH szerint csak a júliusi és októberi aukción 39 milliárdra tett szert a társaság, "ami a többi értékesítés eredményétől eltekintve önmagában 8 százalékos árbevétel-arányos nyereséget jelent". A helyzet tisztázása olyannyira nem kenyere az MVM-nek, hogy még az erőfölénnyel való visszaélést is tagadja, és a MEH ellen bírósági keresetet nyújtott be a 2008 elején kiadott, a kínálati árat maximalizáló hivatali határozata ellen. (Az eset tulajdonképpen abszurd: egy "nemzeti vállalat" beperli saját tulajdonosát, ám vélhetően jól mutatja a kormány és a vállalat közti erőviszonyokat.) A nyereséggel amúgy pusztán annyi baj van, hogy a jóféle bevételért cserébe le kell nyelni az állami vállalatokra jellemző pazarlást és a monopoljáradékból adódó lakossági és vállalati többletkiadást.
A helyzet még azzal is bonyolódik, hogy a tényleges áremelkedésnek csak egy kisebb részét "engedték rá" a lakosságra, valamint az MVM kormányzati kérésre a közintézményeket is kíméli, így az egész játék a 30-40 százalékos áremelést elszenvedő ipari fogyasztókon csattan. Ez pedig egy versenyképességét vesztett, stagnáló gazdaságban életveszélyes. A generális ártámogatás amellett, hogy igazságtalan, még fogyasztásra is ösztönöz, tökéletesen értelmetlenné téve mindenféle energiatakarékossági törekvést. Nem beszélve arról, hogy a hiányzó erőműkínálatot vajon miért akarnák a befektetők pótolni, ha a garantált hasznú konkurenseikkel szemben belföldön versenyhátrányban lennének, exportálni pedig vagy engedik őket, vagy nem. Szokás még azt is állítani, hogy a hosszú távú szerződések felmondása kártérítési kötelezettséget vonna maga után. Csakhogy ez korántsem biztos, hiszen a megkötésük óta megfordult az európai energiapolitika, ráadásul az új villamosenergia-törvény az áramszolgáltatókkal kötött igencsak hasonló megállapodásokat a jogszabály erejével minden további nélkül felbontotta. Másrészt az is tény, hogy bár az Európai Bizottság több eljárásban is vizsgálja az uniós célokkal ellentétes magyar helyzetet, általános tiltással valószínűleg nem fog egyhamar élni: hasonló erőhatások következtében ugyanis egyelőre számos régi tagország sem kívánja a "nemzeti társaságról" tulajdonjogilag leválasztani a rendszerirányítót. Más kérdés, hogy Magyarország vajon megengedhet-e magának efféle luxust.
A kisgömböc kipukkad
Mivel mindezzel nyilván a politikusok is tisztában vannak, egyetlen magyarázat maradt a piacellenes törvény megalkotására: az, hogy az MVM körüli energetikai lobbi jókedvű lett tőle, és ez az öröm nem csekély számú parlamenti képviselőt is örömmel tölt el. A képviselők nélkül márpedig nincsen változás - éppen ezért volt meglepő, hogy a miniszterelnök önálló akcióba kezdett. Mivel az időzítés hivatalos magyarázata ("most készültek el a tanulmányok") nem vehető komolyan, a motivációkról megindultak a találgatások.
A tisztán politikai indítékokat előtérbe helyező elmélet szerint Gyurcsány, okulva Medgyessy Péter egykori menesztésének körülményeiből, igyekezett a liberálisoknak tetsző irányba terelni az energiapolitikát, ezáltal az esetleg a leváltását tervezgető párttársai helyett maga mellé állítani az SZDSZ-frakciót. E romantikus változatot még a szabaddemokraták is cáfolják, bár a párt vezetői nem is titkolhatják az új iránnyal szembeni elégedettségüket. Egy másik változat szerint a hatalmas pénzekkel sakkozó MVM és holdudvara mostanra kezelhetetlenül megerősödött: azt már megmutatta, hogy a szaktárca helyett képes ő irányítani az ágazati jogalkotást, és a politikailag roppant kényes lakossági és közüzemi áramár kialakításában is ő a főnök. Ennélfogva nem elképzelhetetlen, hogy a vagyontörvény által lehetővé tett 25 százaléknyi részvény eladásánál is lesznek e körnek ötletei. Az önjáró kiskirályság elméletét erősítené a miskolci fűtőerőmű esete is: bár a városi önkormányzatnak elővásárlási joga volt az erőműre, az MVM a saját vevőjelöltjét preferálta - sajtóinformációk szerint csak a helyi ellenzéki és kormánypárti képviselők kérésére közbenjáró kormányfő térítette jobb belátásra a cégvezetést.
A harmadik, egyben legvalószínűbb ok az Új Tulajdonosi Programnak nevezett kedvezményes állampolgári részvényjuttatás miatti változtatási kényszer lenne, amelyre a GVH tanulmánya is felhívja a figyelmet: "Megemlíthető, hogy a lakossági kedvezményes vásárlás miatt különleges politikai kockázata van a változások esetén esetleg durván leértékelődő részvényeknek." Hiszen az unió törekvései és a versenyképességi hátrányok miatt előbb-utóbb úgyis rendet kell tenni az árampiacon, és nem lenne jó erre az után sort keríteni, hogy a kisrészvényesek a monopolhelyzetből adódó nagy haszon reményében már bevásároltak. De legyen az említetteknek bármiféle kombinációja is a háttérben, az biztos, hogy a miniszterelnök a parlamenti pártok támogatása nélkül nem fog messzire jutni.