Az volt ám a szép világ, térdig ért a szar.Kaláb. Amikor konszolidációt hullámzott a hűs Balaton.
A hatvanas évek
a szürkeség kezdetének kora. Filmeseknek annál cifrább holmi, bújna bele mind ezerrel (Megáll az idő, A nagy generáció, Cha-cha-cha stb.). Sokat beszéltek, de keveset mondtak róla. Tán ezért kéri számon Márton az el nem készült nagy kultuszfilmet, a Hungarian graffitit, nyilván. És talán ezért berzenkedik Tímár. Tudniillik a Csinibaba nagy ívben elkerüli korát, alighanem helyesen. E filmben a kor, panyókára vetett kabát, éppen csak készenlétben áll. Hiszen azon a három bambis üvegen kívül nyilván csomó csudára lehetett volna akadni filmgyári kelléktárak mélyén. Nyilvánvaló, a rendező szándékosan hanyagolta a húzós rekviziteket. E mélységes negligálás vicces helyzeteket is teremthet. A film egyik kiváló kamaraáriájában, amikor Pogány kalauznő egyenruhájától oly graciőz megszabadul, hát a villamos egy csehó mellett robog el, mely felett, mi más, hatalmas Coca-Cola-reklám látható. A szereplők meg azt mondják: pepsikokakóla. Vagy mikor egy mozi előcsarnokában dallanak a hősök, látszik Marlon Brando képe az egyik oszlopon. Nem kell túl vájt szem kiszúrni, a fotó Bernardo Bertolucci Az utolsó tangó Párizsban című dolgozatából való. Mi történik itt? A látható "visszásságok" száma túl kevés ahhoz, hogy ügyesen elhelyezett anakronizmusok üzenetét kódolgassuk, miszerint: á, ez csak egy film, mai lötyögés örökzöldségek között, slágermúzeum sztárokkal és sztárjelöltekkel.
Ahhoz viszont elég sok, hogy trehányságra gyanakodjunk. Szóval, az egyébként végig meglehetősen stílben tartott műbe elkelt volna még néhány szir-szar későbbi korok raktáraiból, csak hogy nyilvánvalóbb legyen, mit látunk. Sikerre hajtó
tévérevüt
napjainkból. Tévét, igen, tévét. Tímár már csak ekkor ekrán-akrobata, ilyen a Moziklip is, ugyebár. Gondolhatjuk, de meg is van mondva, körülmények voltak, akkor is, most is. Ennyiből, ennyiért ennyit lehet csinálni, ilyenre telik. Dollárhegyekből én is megcsinálnám a Dollárbabát, színes lenne, hangos, dolby hovatovább, lézerkard és titkos belső vágás. Ügyes gesztussal sikerült a szükségből erényt kovácsolni. A córeszt a siker szolgájául fogni. Tévésztárokat a moziba! Gálvölgyit, Nagy Natáliát, Reviczkyt nekik, azokat mindenki ismeri, különben is ők tutira hozzák a formájukat. S lőn. A Csinibaba, immár számszerűen is bizonyítható, a mozistákon túl a tévénézők érintettjeinek zömét is mozgósította, pedig tudjuk, az nem egy mobil népség.
Summa summarum, vizsgált művünk egy tipikus szilveszter esti esztrádkavalkád. Hogy év végi dévajkodásaink során ennél sokkal gyatrább cirkuszokat szenvedhetünk végig, arról igazán nem Tímár vagy a stúdió tehet.
A tévészerűség az aranytallér egyik fele, a másik, kapaszkodjanak meg,
a magyarságteljesítmény
Úgy ám. Tímár e téren a klasszikusig nyúl vissza. Máig is könnybe lábad minden közönségfilm-hívő szakmabéli szeme, ha a jól csengő címet, Sose halunk meg, meghallja. Ilyenek vagyunk mi, büszke magyarok, de legfőképpen ilyennek szeretjük látni magunkat, Koltai Róbertnek, Gálvölgyi Jánosnak. Vállfaárusnak, tömbbizalminak, egyébként helyesen. Halmozottan hátrányos helyzetében jég hátán is megélőnek, vállalati ügyeskedőnek, asszonyszívek bolondítójának, alacsonynak, hunyorgónak, a sült oldalas őszinte hívének, nyáron klottgatyásnak, rejtett sztepptáncosnak, ezer róka furfangjával megáldottnak, aki átlát a szitán, lásson bét is, vagy mivégre. Zsörtölődőnek, de aranyszívűnek. Hogy nem ilyenek vagyunk? Hogy nincsenek is ilyen emberek? Nem ide tartozik. Marad még a meglehetősen hipotetikus kérdés, milyen lett volna Márton filmje egy kezesebb rendező elővezetésében. A nagy élet él, mert élni akar mozi? Tudja a fene.
Ha egy dolgot sokat mondogatunk, előbb-utóbb elhiszi mindenki. Mostan pedig több mindent is sokat mondogatunk.
Egyszer ezt, hogy mi aztán tudunk élni, ha sós kútba tesznek, ha kerék alá tesznek, akkor is. Te rongyos élet (bizonyára véletlen, hogy ez is egy filmcím, mint ahogy az is, hogy Bacsó szelleme lengi át az éjszakát), bolondos élet, mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz? E remek strófa, remek dallam egy lélegzettel zökkenőmentesen folytatható a Csinibaba fináléjából (melyet Márton még hangsúlyosabbra szeretett volna, mégiscsak eszmei mondanivalóról lévén szó) vett másik remekkel, hogy aszondja, ácsi, imádok élni, imádok nyári estén csillagokra nézni, imádok önfeledten, boldogan kacagni. De jó, hogy élek stb.
Ja.
A másik meg, hogy közönségfilm kell nekünk száz. Ezer kasszasikert, de magyart. Persze.
- turcsányi -
