"A magyar tündérmese, a magyar példa sikeres lesz egy éven belül. Mi leszünk az új központ a világgazdasági közösség számára. Jövőre erős gazdasági növekedési mutatóval fogunk rendelkezni. Egyszóval a válságnak vége" - jelentette ki a múlt héten Matolcsy György a CNN-nek. A gazdasági és pénzügyminisztert ezúttal cserbenhagyta ütemérzéke, hiszen már másnap kijöttek a legújabb, minden állítását megcáfoló "növekedési" adatok. Mielőtt ezekre kitérnénk, felidézzük az ide vezető út szóbeli megalapozását.
Jön még kutyára tündér
Fotó: MTI
Mind ez ideig Chikán Attila, az első Orbán-kormányban Matolcsy elődje adta a legvalószínűbb magyarázatot arra, vajon hogyan került ez a furcsa "közgazdász" ismét erre a posztra: a miniszter azt mondja, amit Orbán Viktor hallani akar (ha hagynak minket, jön a csoda, mert erősek vagyunk, csak akarni kell - nagyjából ennyire bonyolult). Matolcsy a Heti Válasz felvetésére, miszerint a gazdasággal kapcsolatos ötletek netán Orbán Viktortól származnak, ő pedig ezeknek csak a végrehajtója, részben helyt adott. "Nagy előny, hogy az ország miniszterelnökének van gazdaságpolitikája, és nem tévesztik meg a liberális eszmék. Sok ötlet pattan ki Orbán Viktor és a tanácsadók fejéből, ezek közül többet sikerült már kormányzati döntéssé csiszolnunk." Amikor pedig a kormányalakítás után nem sokkal a Fidesz gazdasági hátországának üzenőfüzeteként is funkcionáló Magyar Nemzet a miniszter közelgő elcsapásáról cikkezett, a miniszterelnök is megerősítette e sajátos szimbiózist: "Matolcsy György a jobb kezem. Nem tud senki olyan összeget mondani, amiért a jobb kezemről hajlandó lennék lemondani." Ennek ellenére persze a döntéssé csiszolás, a fáradságos aprómunka a miniszter hatásköre, a gazdasági sikerek az ő keze munkáját dicsérik.
Mozgástér, hazamentek, gyámság
Ha esetleg elfeledkeztünk volna Matolcsy korábbi miniszterségéről, képességeiről hamar képet kaphattunk Járai Zsigmond pénzügyminiszternek 1998-ban írt,Iránytű című tanulmányából (az index.hu közölte 2010-ben). Az ötoldalas "elemzés" következtetése szerint "A növekedés képes a lehetőségeket exponenciálisan növelni, míg a korlátokat négyzetesen, és ezzel a növekedés képes a kettő egyenlegeként kialakuló mozgásteret bővíteni. Ezért igaz, hogy Magyarország számára a 21. század valóban a remény százada." Soha senki nem jött rá, mit akar ez jelenteni, pedig még van hozzá egy grafikon is, ahol a különböző meredekségű "korlátok" és "lehetőségek" között tényleg látszik az a bizonyos "mozgástér". Ekkor persze "hétszázalékos Gyuri" már aktív volt, kreatívan, sőt innovatívan használta a népmesei számot. A jobb kéz és gazdája Brüsszelben éppen ekkora tervezett költségvetési hiányt jelentett be, mert abból lesz szintúgy ekkora gazdasági növekedés. Miután az Európai Bizottság nem járult hozzá, hogy az országot ekképpen hónapok alatt kivégezzék a kétharmados parlamenti többség vezetői, kiderült: de hiszen már meg is van a hétszázalékos hiány, az előző kormány hagyta itt.
A rugalmas valóságértelmezés legtisztább példája mégis a gazdasági szabadságharc. Bár 2010 júliusában minden nyilatkozat szerint új hitelmegállapodásra készült a kormány a Nemzetközi Valutaalappal, a tárgyalókat kész tények elé állították, a kompromisszumot kizárták, így a delegáció hazautazott. Először Matolcsy közölte: "A tárgyalások nem szakadtak félbe, hiszen mindig két hétre jönnek, és most is két hétig tartózkodtak itt, és hazamentek." Három nappal később: "Hazánk akkor lesz képes a jövőbeni stratégiáját megvalósítani, ha tágítani tudja mozgásterét a pénzügyi függetlenség megteremtésével." Egy hónapra rá: "Nem fogunk megszakadni, hogy 2,8 százalékos hiány legyen jövőre, csak azért, hogy ez néhány nagyon távoli hivatalban lévő pénzügyi szakembernek elnyerje a tetszését." Aztán eltelt még egy hónap: "Szeretnék eloszlatni egy félreértést. A Nemzetközi Valutaalapban mi részvényesek vagyunk, tulajdonosok, tehát mi irányítjuk a Valutaalapot, nem pedig a Valutaalap bennünket. (...) A Nemzetközi Valutaalap szakértői, és ideértve az Európai Unióban működő barátaink is úgy gondolják, hogy Magyarországot irányítani lehet, tehát például a bankadó helyett megszorító csomagot lehet varrni az új kormány és Magyarország nyakába, addig rossz úton járunk, és azért mondjuk mi, hogy Magyarországnak már nincsen szüksége a Nemzetközi Valutaalappal és az unióval kötött új kölcsönszerződésre." Az idő előrehaladtával a miniszter nagyon felbátorodott, így "a gazdasági szabadságharc első lépése az IMF kipaterolása volt", hiszen tőlük "egy dicséretre 20-25 víz alatti rúgás jut", a Valutaalappal folytatott küzdelem "élet-halál harc", továbbá "az IMF-hez való visszatérés a gyengeség jele". Pechére nagyon belejött a szerepbe, és bár az euró már 320 forintba került, állampapírjainkra nem volt vevő, ő nem tudott leállni. Tavaly novemberben a parlamentben kijelentette: "Ez a hárombetűs intézmény minden egyes intézkedésünket ellenzi, így hát ha nem is rá, hanem ellene hangoljuk a kormányzati politikát." Három nappal később bejelentkeztünk némi hitelért, aminek magyarázata matolcsyul így hangzott: "Az IMF szokásos éves gazdaságpolitikai konzultációjának keretében megkezdjük a tárgyalásokat egy új típusú együttműködésről", ami "a régivel szemben nem csökkenti, hanem növeli pénzügyi-gazdasági függetlenségünket", hiszen "voltaképp egy biztosítást kötünk, amely növeli a befektetői biztonságot Magyarországon". Ebből azóta sem lett semmi, de tudatosan: aki netán sürgetné, az "gyámság alá akarja helyezni a magyar gazdaságpolitikát", tudniillik "a kormány egy lépésről lépésre, a nemzeti érdekeket óvó tárgyalási folyamatot választott".
Mit adtak nekünk a rómaiak?
Indokolatlan jóindulattal szintén a sodródással, az erőfeszítései ellenére valahogyan mindig kiürülő államkasszával magyarázhatjuk Matolcsy egyéb lépéseit. A bankadót például 2010-ben állítólag csak 2012-ig vezették be, 2011-ben már tartósan, de csak akkora mértékűt, mint az uniós bankadó, 2012-ben pedig a korábbi fele mindenképpen megmarad. Idén májusban már megtudtuk, hogy az egyszeri tételeket úgy váltják fel hosszú távú intézkedések, hogy megmarad a régi adó, és hozzátesznek egy még nagyobbat: "A pénzügyi tranzakciós illeték olyan taktikai atomfegyver a XXI. században, amely lehetővé teszi, hogy a foglalkoztatás terén felvegyük a versenyt az ázsiai országokkal."
Aztán olyan is előfordult, hogy a színtiszta hazudozást csak sunyi mellébeszéléssel sikerült alulmúlni. A Figyelőnek 2010 nyarán azt állította, hogy a magánnyugdíjpénztárak államosítása "csak a magyar városi legendák újabb szép színfoltja". Fél évvel később a hetilapnak már úgy emlékezett, hogy az egész ötlet a pénzügyi szektorban dolgozó szakemberektől ered. "Természetesen a kormány a felelős, a kormány karolta föl a gondolatot, de nem nekünk jutott eszünkbe. Ezt egyébként sajnálom is." A minisztert amúgy "meggyőzte a kormány nyugdíjmentő csomagja", ezért visszalépett az államiba, meg hát a kezdetektől hülyeségnek tartotta a magánnyugdíjrendszert. A Népszabadság kérdésére, hogy akkor mégis minek lépett be, azt találta válaszolni: "Az ilyen ügyeket a feleségem intézi." Ehhez képest a "legkésőbb 2012 második felére mindenkinek egyéni számlája lesz az állami nyugdíjrendszerben" kijelentést ártatlan füllentésnek ítélhetjük, míg az egykulcsos adónak már a hírére is megugró születésszámot ártatlan statisztikai tájékozatlanságnak.
A minisztériumi közlemények áporodott hivatalnoki nyelvezetét viszont Matolcsy tényleg sikeresen megújította, címadásban kiváltképp maradandót nyújtott. A Ki Kopits György és miért? címmel megjelent alkotás a Matolcsyt elhasználódott, hiteltelen miniszternek gondoló Kopitsról, a Költségvetési Tanács volt elnökéről állapítja meg, hogy az már megint elnök akar lenni, pedig nem lesz. A Matolcsyt ugyancsak elhasználódott miniszternek gondoló Járai Zsigmond pedig a Töretlen lendületben a nemzetgazdasági miniszter című leiratból értesülhetett arról, hogy a miniszter bár szomorú, de már nem barátja neki.
A Heti Válaszban közölt, recenzióknak álcázott publicisztikái is megérdemlik a figyelmet. Nehéz bármelyiket is kiemelni: az internet és a közgazdaságtan fölöslegességéről éppúgy értekezik, mint ahogy könyvismertetőben jelenti be a legújabb adótörvényeket. Legutóbb arra jutott, hogy a magyar bipoláris nemzet, ezért igen kreatív, de ezen a kék szín meg a jobb agyfélteke használata tovább segít, illetve Beethoven 69-szer is elvetett egy sort, mire az igazit megtalálta, ergo: a gazdasági szabadságharc már rövid távon is négyszer többet hoz, mint amennyibe kerül. A szórakoztató kategóriába tartozik a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán Siker a Kárpát-medencében címmel tartott előadása is; és bár ez minden bizonnyal pályafutása csúcspontja, talán már az épelméjűségébe vetett hitet is kikezdte. Az IMF visszahívása után ekkor szólalt meg először a Valutaalapot "kipateroló" miniszter, de e tárgyban csak valamiféle lebegő hitelről hadovált. Viszont a többi: "Kell tudnunk, hogy egyszerűen, egyszerűen kell néznünk a világot. Egyszerűség, simplicity, egyszerűség." Fidesz-kormánytaghoz méltóan az 1000-1500 évvel ezelőtti ősi magyar törzsekről is megemlékezett, melyekről azt mondják a korabeli bizánci és perzsa források, hogy három dologban voltak nagyon jók: "az agysebészetben, a vendéglátásban és - nem kóstoltam - az akkori gasztronómiában". Fiatal hallgatóságára tekintettel még a vitriolos önkritikával sem fukarkodott: "A siker ma még láthatatlan."
Pluszból mínusz
Akár hatásos terápiának is tarthatnánk az effélét egy besavanyodott ország számára, csak hát az elszegényedés nem kedvez a lelki megújulásnak. Az EU/IMF védőháló a portfolio.hu kalkulációi szerint még hitellehívás nélkül is havonta bő tízmilliárd forint megtakarítást jelentene: csak mostanáig vagy 100 milliárdba került az országnak a szabadságharc (utóbb Simor András is hasonló nagyságrendet becsült). Ha pedig elérnénk, hogy a hitelkeretet az államadósság finanszírozására is felhasználhassuk, akkor két év alatt 530 milliárdot spórolnánk ahhoz képest, mint ha folytatnánk a szabadságharcot. Az ilyen mértékű pénzkidobás már a leglaposabb demagógiát is kezdi szalonképessé tenni: ennyiből már egyszerre futná reformokra, kultúrára, pénzügyi okokból ellehetetlenült iskolák fenntartására és mondjuk a legéhesebb gyerekek ebédjére.
A hétszázalékos növekedés időközben "nemsokára hét százalék"-ra módosult, később lett öt, három, kettő, míg a tavaly összeállított 2012-es költségvetésbe először 1,5 százalék került. A hírre, hogy esetleg le kell vinni egy százalékra, óriási volt a kormányzati felháborodás és cáfolat, de aztán 0,5 százalék került a végleges törvénybe. Most pedig a tündérmesés nyilatkozat utáni napon a KSH közölte, hogy a hazai bruttó nemzeti össztermék az első negyedévben 1,4 százalékot csökkent, egy teljes év alatt pedig 1,2 százalékos volt a zsugorodás. De ennél is beszédesebb a GDP-változás trendje: a válság kezdete óta az első aprócska növekedés 2009 végén mutatkozott, egy éven át ugyancsak alig látható szinten maradt, majd 2011 első negyedévében 1,4 százalékos plusszal tetőzött. Utána három negyedéven keresztül gyakorlatilag egy helyben állt a gazdaság, most pedig elkezdett összemenni. Ennyi volt a csoda, a gazdaságba pumpált megannyi pénz csak egy kis púpot eredményezett a grafikonon, majd a görbe meglódult a negatív tartományba - ez volna a tündérmese.
Persze nem csak ennyi, hiszen az unortodoxia bizonyos mellékhatásokkal is járt. A munkanélküliség a 12 százalékot, az infláció a hatot közelíti, a hosszú lejáratú államkötvények kamata évente kis híján kilenc százalék (de az éven belüli kincstárjegyek is 7,5 százalék kamattal kelnek el), ami nagyjából a finanszírozhatatlanság határán mozog. A lakossági fogyasztás is csökken, a beruházások pedig egy év alatt 6,6 százalékkal mérséklődtek, holott nélkülük az életben nem lesz itt gazdasági növekedés - mármint az ortodox tankönyvek szerint. Az ugyanis csak a régi, elavult tanok alapján nem meglepő, hogy a megnyomorított pénzügyi szektor nem önti a hiteleket a vállalkozásokra, a magánszerződések szentségének eltörlése óta meg mintha a fejlesztési hajlandóság is alábbhagyott volna. A makromutatók alapján mostanra egész Európában egyedül Görögországnál állunk jobban. Innen szép nyerni.
