Az orosz-ukrán gázvita hazai oldalvizén szinte észrevétlenül módosult a magyarországi villamosenergia-piac struktúrája. A január elsejével megszűnt független és különálló rendszerirányítás modellje öt évet élt.
Noha a szeptemberben kiadott új villamosenergia-törvény (vetv.) és a végrehajtásához készített későbbi kormányhatározat egyértelművé tette, hogy a Magyar Villamosenergia-ipari Rendszerirányító (Mavir) Rt. 2006. január elsejével visszakerül a Magyar Villamos Művek (MVM) Zrt. kötelékébe, december 23-án az MVM, öt nappal később pedig a Mavir közgyűlése meglehetősen feszült volt. Arról szavaztak, hogy a jogszabályban néhány nappal későbbre megjelölt válto-zásnak gazdasági társaságként eleget kívánnak-e tenni. Az állami tulajdonú cégek vezetői számára bizonyára végzetes lett volna a "nem", de a kérdést többen is úgy tették föl: a közgyűlések jóváhagyhatják-e, hogy az eddigi piacnyitási folyamattól eltérő irányba forduljon a villamosenergia-ipar.
A francia mintára létrehozott Magyar Villamos Művek Tröszt 1963-tól a teljes magyar villamosenergia-rendszer műszaki és gazdasági irányítását végezte. A termelő erőművektől a lakossági végfogyasztóig kihúzott villanydrótig minden hozzá tartozott. 1992-ben a tröszt állami tulajdonú rt.-vé alakult, ugyanakkor az áramszektorban kétszintű struktúrát építettek ki. Az elsőt a tulajdonosi és az irányítói szerepet is betöltő MVM Rt., a másodikat pedig az erőművi, az áramszolgáltató társaságok, valamint az alaphálózati társaság jelentette. 1995-ben e második szinten nagyarányú privatizálás zajlott, amikor az állam több erőművét és valamennyi áramszolgáltatóját eladta. Az MVM az erőművekkel hosszú távú szerződéseket kötött, amivel gyakorlatilag máig magához láncolta a hazai létesítményeket. Újabb érdemi változás történt akkor, amikor az EU-csatlakozáshoz szükséges előírások teljesítéséért a villamosenergia-piac megnyitásáról született döntés. Ennek jegyében vált 2001-ben az MVM-től függetlenné az egykor Országos Villamos Teherelosztóként ismert Mavir, amely a 2003-tól folyamatosan megnyíló árampiacot koordinálta.
"Jól elő volt készítve az egész döntési folyamat, az elmúlt fél évben a jogi osztály szinte csak ezen a változáson dolgozott" - mondta lapunknak Tringer Ágoston, az MVM kommunikációs osztályvezetője arról a folyamatról, amelyet a december 28-ai Mavir-közgyűlés zárt le. Miután a kormányzat tavaly tavasszal a privatizációs, nyár végén pedig a villamosenergia-törvényt módosította (s egy kormányhatározat-csomag a változások életbeléptetésének időpontját is megadta), kis túlzással mással se nagyon foglalkoztak az MVM Vám utcai központjában, mint e döntések kézpénzre válthatóságának előkészítésével.
Január elsejével nem egyszerűen annyi változott, hogy a Mavirt visszaillesztették az MVM-csoport vállalati rendszerébe. Sokkal fontosabb változás (és ez okozta a legtöbb fejtörést is), hogy a leányvállalattá tett rendszerirányítónak a jogszabályok szerint a 140 milliárd forint értékű nagyfeszültségű átviteli hálózat (az "országos gerinc") tulajdonjogait is oda kellett adni. Az átadásra a kormányt a 2003/54-es, a rendszerirányítókról szóló uniós irányelv kötelezte; a TSO-k (Transmission System Operator - rendszerirányító) tudniillik az átviteli hálózat üzemeltetéséért és a rendszer szabályozásáért is felelősek. A kívánalmaknak két módon lehetett eleget tenni: vagy az MVM-ből hozzák ki a hálózati vagyont és teszik be a Mavirba, vagy a Mavirt be-viszik a zrt.-be.
Átmozgatás
Az államnak pusztán anyagi szempontból az utóbbi megoldás volt az egyszerűbb: az ÁPV Rt. (mint az MVM tulajdonosa) kivásárolta a 629 millió forintos törzstőkéjű Mavirt, és apportálta a Magyar Villamos Művekbe, majd - a már említett törvény és kormányhatározat értelmében - az MVM immár házon belül hozzátette ehhez a 140 milliárdot érő átviteli hálózatot. A zrt. papíron így nem gyengült, a Mavir pedig - ugyancsak papíron - megerősödött.
A változás mégsem a kecske és a káposzta esete. A magyar villamosenergia-piac ugyanis ma már jelentős részben privatizált, sokszereplős terep, ahol a legnagyobb nemzetközi (amerikai, német, francia stb.) befektetők is jelen vannak. A különálló Mavirról a részrehajlásnak a gyanúja sem merült fel; számos esetben akár az MVM-mel szemben is állást foglalt.
A megkérdezett, nem az MVM-hez kötődő szakemberek ráadásul egybehangzóan azt állítják: a január elsejei változásokat egyáltalán nem megfelelően készítették elő. Nem tisztázódott például, hogy mi lesz azokkal a hosszú távú szerződésekkel, amelyeket a villamos művek és az áramszolgáltatók között a privatizáció idején kötöttek. Tucatjával van például olyan, az átvitelt érintő szerződés, amely módosítás után kiált, hiszen nem az szedi be a díjat, aki eddig, és a díjak elvileg nem oda folynak be, ahová eddig - információink szerint ezek az újratárgyalások még sehol sem tartanak. Ebből viszont pillanatokon belül krízishelyzet alakulhat ki, ha a szolgáltatók a helyzet kellő mértékű tisztázásáig mondjuk nem hajlandók fizetni. Volt már ilyen tavaly, amikor a törvény és a hozzá készült végrehajtási rendelkezések időbeli elcsúszása miatt a szolgáltatók éppen ezt tették. 'ket nem feltétlenül kell hogy érdekelje a vonatkozó jogosítványoknak a Mavirhoz kerülése. "Van bizonyos vita, amelyet nagyon rövid időn belül rendezni kell, különben gyorsan működésképtelenné válunk. Először mi, aztán az egész iparág" - ismerte el Tombor Antal, a Mavir vezetője.
További probléma, hogy egyes korábbi MVM-vagyonelemeket papíron átmozgattak ugyan a rendelkezésre álló három nap alatt, de eze-ket ténylegesen is át kell adni/venni. A Mavir ugyanakkor két új igazgatósággal (az MVM korábbi átviteli igazgatóságával és az Országos Villamos Távvezeték Zrt. - Ovit - üzemviteli igazgatóságával) is kibővült. A rendszerirányító eddigi 182 fős létszáma ezzel 713-ra nőtt (Tombor három éven belül legalább 20 százalékos létszám-racionalizálást ígér), s nagy kérdés, hogy a papíron már létező új működési szabályzat működőképes-e, és hogy a továbbra is Tombor Antal vezette cégben képesek-e ezt a regulát az újonnan jövőkkel is elfogadtatni.
Irányelvi irány
Az MVM-nél úgy vélik: a rendszerirányító betagolása egyenes következménye annak, hogy a különálló Mavir elképzelése nem vált be. "Az eddigi modell nagyon széttagolt és felesleges bonyolultsággal terhelt rendszert alakított ki a hálózatirányítás, üzemeltetés, tulajdonlás és átvitel között" - magyarázza Tringer Ágoston. Azt mondja, ez nem magyar jelenség; Európában szerinte éppen ezért terjedt el az a gyakorlat, hogy az irányítja a központi hálózatot, aki tulajdonolja. Csakhogy a már említett 2003/54-es uniós direktíva értelmében nem a tulajdonoshoz kell rendelni a rendszerirányítást, hanem e két dolgot külön kell választani a kereskedelmi tevékenységet végző részektől.
A Mavir története a villamosenergia-piac megnyitásának történetéhez kapcsolódik (lásd Előjáték a független rendszerirányításhoz című keretes anyagunkat). A piacnyitás a villamosenergia-szektorban a kereskedelmi és a természetes monopol jellegű tevékenységek szétválasztását jelenti. Monopol jellegű tevékenységnek számít a hálózatok fenntartása, kezelése, fejlesztése, de ilyen a rendszerirányítás is. A piacnyitás kezdete óta zajlik az a küzdelem, hogy azokat a régi integrált társaságokat, amelyek az említett kereskedelmi és monopoltevékenységeket egyszerre végezték, megpróbálják arra terelni, hogy e tevékenységeiket különítsék el. Puha eszköznek számít, ha egy országban például törvényt hoznak arról, hogy külön kell választani a rendszerirányítás könyvelését a kereskedelemtől. Keményebbnek, ha a jogszabály már a külön jogi személyhez kerülő rendszerirányítást írja elő, illetve amikor a monopoltársaságot arra kötelezik, hogy valamelyik tevékenységét adja más tulajdonos kezelésébe (erről bővebben lásd Európai TeSÓk című anyagunkat).
Az európai szabályozás az 1996-os és a 2003-as irányelvek, valamint a tagállamok többségében zajló folyamatok nyomán az egyre keményebb fellépés irányába mutat. Ugyanakkor tény: a szabályozás jelenleg nem tiltja, hogy a kereskedőcégek házon belül, jogilag külön cégbe elkülönítve rendszerirányítást folytassanak.
A független rendszerirányító cég elmúlt öt évében az első ember kompetenciaszintje 50 millió, az igazgatóságé 150 millió forintig terjedt, miközben a cég éves árbevétele 40-60 milliárd forint között alakult. A torz tőkestruktúrájú állapot ellenére a társaság végig működőképes maradt, ráadásul milliárdokat költött piacirányítási, elsősorban informatikai rendszereszközök beszerzésére. Arra a kérdésre, hogy a mostani változás irányváltás-e az eddigiekhez képest, Tombor Antal azt válaszolta: "Nem tudom megmondani, hogy ez a változás szélirányváltást jelent-e, mert nem tudom, hogy most milyen a szél, és hogy milyen az irány." Tringer Ágoston szerint semmiféle irányváltás nincs. A nyár folyamán széles konszenzussal meghozott parlamenti és államigazgatási döntésekre (privatizációstörvény- és vetv.-módosítás, kormányhatározat a magyarországi TSO létrehozásáról) hivatkozva azt mondja, hogy azok együttesen az integrált nemzeti villamosenergia-ipari társaság megalakítását írják elő, amely szerinte "közakaratbeli szándék kifejeződése volt".
Nemzeti bajnok
2005. december 30-i sajtóközleménye szerint az MVM "jelentős lépést tesz az integrált nemzeti villamos társaságcsoport létrehozásának folyamatában". Ez összecseng a holdingszerű cég deklarált missziójával: erős integrált nemzeti villamosenergia-ipari társasággá válni, a piaci értéket növelni, a kereskedelemben a domináns szerepet a teljes piacnyitás után is megtartani, s elsősorban a paksi bázison megerősíteni a termelői portfóliót (a működési időtartam meghosszabbítása, kapacitásnövelés és perspektivikusan plusz egy blokk építése). Emellett külön fejezetet kap az integrált átvitel (TSO) megteremtése. Kaderják Péter, a Regionális Energiagazdálkodási Kutatóközpont (REKK) vezetője szerint viszont "ez a hajó már tíz évvel ezelőtt elment". Levágták az MVM-testről az erőművek egy részét és a szolgáltatókat, és bár igaz, hogy a cégnek van egy masszív áramtermelője (Paks), van mellette egy ellentmondásos, hosszú távú szerződéses portfólió is. Ráadásul másfél év múlva, amikor a lakossági fogyasztókat ki kell engedni a piacra, elveszítheti fogyasztói nagy részét is. "Az MVM-nek ma egy jó kereskedőcége és egyetlen jó erőműve van. Ebből regionális szinten is életképes nemzeti bajnokot építeni úgy, hogy egyébként a hatósági árpolitika folyamatos veszteségre kényszeríti, legfeljebb szóban lehet" - mondta a Narancsnak Kaderják.
Az MVM szerint a hosszú távú szerződések rendszere nélkül "nem lenne lehetséges biztonságos és kedvező árú közüzemi villamosenergia-ellátás" Magyarországon. Az MVM létét az is igazolja, hogy "szerződéses portfóliója révén kiegyenlíthető az európai árampiacon tapasztalható jelentős áramár-ingadozások hatása" - fűzi hozzá Tringer. (Ez utóbbit az egyik szolgáltató cég rendszermérnöke úgy kommentálta, hogy a hazai áramellátás 35 százalékáig terjed az importverseny, és kevés olyan iparág van az országban, ahol ennyi életképes piaci szereplő ügyködik.)
A korábban a Magyar Energia Hivatalt is irányító Kaderják úgy véli: ha az MVM hosszú távú szerződései olyan jók lennének, ahogyan azt állítják, akkor a cég nagyon erős kereskedőtársaságként vidáman lébecolhatna a régióban. Brüsszel vizsgálódása azonban inkább azt erősíti, hogy az MVM által 1995 óta kötött megállapodások nem a piacnyitást szorgalmazó uniós irányelvek felé mutatnak. A piacot hibernáló hosszú távú szerződések helyett a szektor Európában a folyamatosan versenyeztetett erőművek és szolgáltatók kora felé halad.
Egyre világosabb, hogy Csillag István gazdasági miniszter távozását követően a tárca és a kormányzat elszántsága az energiaszektor reformjára alábbhagyott. Már a vetv. születésének a körülményeiből látni lehetett, hogy a szaktárca sodródik, és afelé fordul, ahol hangosabban ordítanak. Márpedig az MVM jelenlegi vezetéséből Kocsis István vezérigazgató (az áramszolgáltatók egyik privatizátora), Lengyel Gyula, az igazgatóság tagja (a hosszú távú szerződé-sek aláírója), Draskovics Tibor elnök (volt pénzügyminiszter), Karl Imre stratégiai igazgató (a Horn-kormány energetikai kormánybiztosa) és Somogyi Tamás biztonsági vezető (extábornok, a Horn-kormány egykori titkosszolgálati miniszterének hivatalvezetője) nagyon erős és befolyásos csapatot alkot. A cég kommunikációs vezetője erről csak annyit mond: "Az államigazgatási döntések és az MVM cégcsoport középtávú üzleti stratégiája azonos szándékot fejeznek ki."
Szakmai körökben többször elhangzott az is, hogy az MVM megerősödésének esetleg a privatizálás a végcélja, s a jelenlegi változások mögött egy tudatos felértékelési folyamat áll. E nézetet két tény is cáfolni látszik. Az egyik, hogy a jelenleg hatályos törvényben az MVM hosszú távú állami tulajdonként szerepel. A másik, hogy az elmúlt években nincs látható nyomuk a privatizációt előkészítő lépéseknek. Azt elvileg el lehet ugyan képzelni, hogy a társaságot a tőzsdére szeretnék vinni, de ehhez az MVM-nek előzetesen olyan pénzügyi feltételeknek kellene megfelelnie, amelyeknek eddig soha nem tudott. Így maradna a stratégiai befektető lehetősége - de kérdéses az egyáltalán szóba jöhetők köre is. Ha ugyanis olyasvalaki lenne a vevő, aki már egyébként itt van Magyarországon, akkora üzleti előnyhöz jutna a szektorban, hogy arra a szerződésre az EU bizonyosan nem adná az áldását. Másfelől viszont már minden piaci szereplő itt van, aki ide akart jönni.
Lex scepticus
Akármivel is magyarázzuk az év eleji változásokat, tény: a Mavir közgyűlése megszavazta, hogy az eddigi különállást feladva betagozódik a villamosenergia-piac domináns szereplőjének a struktúrájába. Tombor Antal szerint ugyanazt a munkát fogják végezni, mint az elmúlt években, de "most, hogy bent vagyunk az MVM-ben, fel vagyok készülve arra, hogy többen meg fogják kérdőjelezni a függetlenségünket". Tringer Ágoston azonban még a felvetést is - a változások a Mavir függetlenségének csorbulásához vezetnek - visszautasítja. Szerinte az MVM megerősítése éppen hogy az Európában tapasztalható trendeket követi, a piacnyitás kihívására csaknem mindenhol integrációval, fúziókkal válaszoltak a sikeresen működő energetikai társaságok. Aztán hosszasan és finoman utal arra, hogy a piac többi szereplője is generálja ezt a légkört, ám arra a kérdésre, hogy a piac mely szereplőire gondol, nem ad konkrét választ. Ha Tringernek igaza van, akkor valószínűleg az E.Ont zavarja leginkább a jelenlegi helyzet, mivel a német cégóriásnak az áramszektorban erős kereskedői portfóliója van, de - legnagyobb riválisától, az RWE-től eltérően - nincs saját erőműve. A kommunikációs vezető logikáját követve az E.On szeretne az MVM erőmű-vásárlási portfóliójához közelebb jutni, ezért kavarja a port.
A vetv. és annak végrehajtási rendelkezései körbetűzdelik a rendszerirányítót olyan jogosítványokkal, melyek elvileg lehetővé teszik a független működést. Sőt, papíron az eddigieknél nagyobb lett a cég önálló döntési kompetenciaszintje, hiszen papíron az MVM két dologba (az üzleti tervbe és az eladósodás mértékébe) szólhat csak bele. Hogy akkor miért a szkepszis az MVM-en belül elkülönített, "jogszabályilag is jól körülbástyázott" magyar TSO függetlenségével szemben? Például azért, mert a piacon működő kereskedőtársaságok bizonyos pénzügyi adatait a Mavir kezeli (amikből remekül látható, hogy a többiek kereskedőtársaságai milyen pozíciókkal bírnak); és sokan nehezen hiszik, hogy az MVM ezekbe a kártyákba "adott esetben" nem láthat bele.
(A témában Hatvani György energiaügyekért felelős helyettes államtitkár kabinetjét is megkerestük. Tíz napig kértük, magyarázzák el a Mavir MVM-be építésének minisztériumi szempontú logikáját. Tóth Judit szóvivő csak ismételni tudta: az illetékesek az ügyben nem tartják fontosnak a megnyilatkozást.)
Előjáték a független rendszerirányításhoz
Az erőművek 1995-ös privatizációját a pénzszűke szülte értékesítési kényszeren kívül nehéz bármi mással magyarázni. Nagy jóindulattal legfeljebb annyi állítható Hornék döntéséről, hogy nem volt ellenükre a több tulajdonos megjelenése. Igaz, a független rendszerirányítás intézménye még a "nyugati" rendszerekben sem volt ismert akkortájt, de az is tény, hogy a piacnyitásra vonatkozó első uniós irányelv 1996-ban született. Legalább a szakmának észlelnie kellett volna, hogy változik a szélirány, és nem célszerű csak a hosszú távú szerződésekre építkezni. Ilyesfajta észrevételeknek nincs nyoma.
A kontinens áramiparában 1998-tól a gyakorlatban is elkezdődött a valódi piacnyitás. A csatlakozást remélő Magyarország számára ez az irány hovatovább kötelezővé vált. Orbánék először a privatizáció utózöngéit próbálták részben lezárni, részben felülvizsgálni, de néhányszor alaposan pórul jártak (sikertelenül próbáltak például hozzányúlni az AES hosszú távú szerződéséhez, illetve sokat kellett fizetniük azért, mert nem engedték megépíteni a Mátrai Erőmű privatizációs szerződésében szereplő több száz megawattos új blokkot). Ezzel együtt is tény, hogy az erőművi és áramszolgáltatói privatizáció folyamata a Horn-Orbán kormányváltást követően megállt. Azt csak sejteni lehet, hogy a további magánosítás megfúrásában az MVM főszerepet játszott - pedig még kormányhatározat is született arról, hogy Paksot is piacra lehetne dobni.
Jóval az 1998-as kormányváltás után kezdődött el a '96-os EU-direktívában szereplő változás előkészítése, melynek egyik fő eleme az volt, hogy a korábbitól teljesen eltérő piaci struktúrát létrehozva szét kell választani a hálózattal kapcsolatos tevékenységet a kereskedelmiektől. Az ezredfordulóhoz közeledve is gőzerővel dolgozott a szakapparátus a villamosenergia-törvény előkészítésén, főként azt követően, hogy a parlamenti vita fázisába került első tervezetet a miniszterelnök máig nem teljesen világos indokok miatt átdolgozásra visszaküldte. A második nekifutásra elkészített működési modell került a 2001. évi vetv.-be, ám a törvény véglegesítésének a rendszerirányítás szempontjából külön furcsasága is volt. Az első változatban ugyanis szerepelt egy olyan társaság terve, amelynek átviteli hálózata és rendszer-irányítási jogosítványai is lettek volna. Éppen úgy, ahogyan a most létrehozott TSO-nak. A 2001-es törvény második, végül elfogadott verziójában azonban ez már nem szerepelt - kigyomlálását többen az MVM lobbizásának tulajdonítják. Maradtak ugyan olyan homályos mondatok a jogszabályban, amelyeket úgy is lehetett olvasni, hogy a piacnyitás után az alapítónak (MVM) a hálózati eszközöket át kell adnia a rendszerirányítónak, de a maszatos megfogalmazásból végül az vált realitássá, hogy a 2001. január 1-jén megalapított Mavir átviteli hálózati tulajdon nélkül jött létre.
Európai TeSÓk
A 2003/54. számú EU-direktíva szerint a tagállamok kötelesek átviteli rendszerirányító kijelölésére, amely az átviteli hálózat üzemeltetéséért és a rendszer szabályozásáért is felelős. Több tagországban is bebizonyosodott már, hogy a piac szereplőitől való függetlenség csak akkor válik egyértelművé, ha a TSO-t az állam tulajdonosilag is függetleníti a versengőktől. Erre több megoldás is született.
Spanyolországban például az állam az összes átviteli hálózatot felvásároltatta a Red Electrica de Espa–a nevű társasággal, amely így önállóan lett spanyol TSO. A klasszikus piacnyitás hazájában, az Egyesült Királyságban a 90-es évek elején felosztották az áramszektor addigi monopoltársaságát, s az ezután létrehozott National Grid a rendszerirányítási és az átviteli hálózat feletti rendelkezés jogát is megkapta, de nem folytathat kereskedelmi tevékenységet. Hollandiában kormánysegítséggel kivásárolták a különféle társaságok tulajdonában lévő átviteli hálózatot, és állami tulajdonnal hozták létre a TenneT nevű TSO-t. Hasonló végeredményű folyamat zajlik Belgiumban is.
Olaszország hozzánk hasonló úton jár: független társaságként létrehozta a rendszerirányítót (GRTN), melynek eredetileg nem volt hálózati tulajdona. Ez a jelek szerint megváltozik, mert a hálózat kikerül az "olasz MVM", az ENEL fennhatósága alól. Csehországban a éEZ villamosipari óriás tulajdonolta az ottani TSO-jogosítványokat, de folyamatos jogszabályi kötelezettségek nyomán e területről ki kell vonulnia, s jelenleg már kisebbségi tulajdonosa a független rendszerirányító és hálózatot tulajdonló éEPS-nek. Ennél is drasztikusabban jött létre a szlovák TSO, amelyet az ottani villanymonopólium eladásakor egyszerűen a SEPS nevű állami cégbe lapátoltak.
A két nagy kivétel Németország és Franciaország. Az előbbiben nem volt központi akarat a piacnyitás ez irányú részletszabályozására. A német szolgáltatók erőcsoportjai maguk dolgozták ki a szabályokat, és a piacot gyakorlatilag csak a német cégek előtt nyitották meg. Franciaország különutassága az Electricité de France (EdF) belpolitikában játszott, eléggé kusza szerepével magyarázható. Az EU-direktívának megfelelően ott is különválasztották a francia TSO-t (RTE) az EdF-től, igaz, házon belül. Az RTE függetlensége érdekében azonban több passzus is került az erről szóló törvénybe; például a francia TSO vezetője a miniszternek, nem pedig az EdF holding vezetésének felelős.
