Mindenki jól teljesített, csak a bomba volt ellenünk – nagyjából így foglalható össze a július elsejei, négy halálos áldozatot követelő hortobágyi tűzszerész-tragédia következményeit vizsgáló szakértői bizottság véleménye.
A protokoll szerint előbb dr. Simicskó miniszteri invokációja következett, amelyben
a) együttérzését fejezte ki;
b) ostorozta a tragédiát követő sajtótalálgatásokat;
c) taxatíve felsorolta, mi mindent kapnak majd az özvegyek és az árvák, jövőre például síremléket állítanak a hősi halált halt katonáknak.
Ekkor dr. Simicskó felkérte dr. Benkő vezérezredes vezérkari főnököt, hogy ismertesse a hangsúlyozottan független szakértői vizsgálat eredményét:
dr. Benkő A4-es lapokról olvasta fel mondandóját
Ha jól láttuk, a szöveget vízszintes tájolással, legalább 36-os betűnagyságban nyomtatták ki, s ez több gyakorlati következménnyel is járt.
Egyrészt viszonylag sűrűn lapozott a vezérezredes, másrészt mégis relatíve soknak tűnt az egyébként elég sovány vizsgálati eredmény. Mert minek nevezhető egy másfél hónapos feltáró munka, amely gyakorlatilag a robbanás egyetlen túlélőjének emlékeit idézte csupán?
Ezek szerint a csapat a feltalálást követően előbb elméleti szinten tájékozódott a két darab OFAB 250-es bombáról, majd másnap – a szabályok betartásával – kiszerelték a gyújtókat, valamint minden veszélyes elemet. Ezek után a bombákat elszállították a megsemmisítés helyére. Ekkor nagyjából épp delet harangoztak.
A fiúk – ez dr. Benkő terminusa – letelepedtek a bomba mellé,
mert a távolban már feltűnt a PSA az ebéddel. A robbanást túlélő Tóth Péter főtörzsőrmester szerint ekkor egy apró pukkanást hallottak, majd egy fehér füstpamacs kísértében bekövetkezett a tragédia.
Mindenki jól teljesített tehát, senki sem hibázott, de a bombák néha felrobbannak, mondta a vezérezredes – aki szintén elérkezettnek látta a pillanatot, hogy nemtetszését fejezze ki a találgatókkal szemben. Itt dr. Simicskó is bekapcsolódott a kifejtő részbe: neki a robbanóanyag kényszerű elöregedéséről szóló toposz jutott – vagy ezt választotta, ki tudja. Az egyik alkotó elegy kikristályosodásáról tartott rövid, de nem terhelő ismertetést, mely elegy nem szokványos módon reagál a külső körülmények megváltozására – megjegyezzük, ezt a szakaszt egyébként szinte valamennyi, eddig egyetemlegesen kárhoztatott találgatás tartalmazta, de egy miniszter szájából nyilván minden hitelesebben hangzik.
Tehát egyértelműen a híresztelés kategóriájába tartozik,
vagyis nem igaz, hogy a tűzszerész alakulattól tarthatatlan munkatempót követeltek volna, mert ugyan tényleg 12 óráztak, de ebbe beletartozik az oda- és a visszaút, valamint az ebédszünet is.
Ugyanakkor létezik – és a neten olvasható is – egy másik történetvariáns,
amelyet egy – a robbanás pillanatában szintén a helyszínen dolgozó – tűzszerész rögzített. Az ebben foglaltak homlokegyenest ellentmondanak a független szakértői vizsgálat következtetéseinek. E szerint a kollégái épp szerelték az általuk is valamiért különlegesnek, egyedinek tartott bombát, amikor bekövetkezett a robbanás.
További furcsaság, hogy a sajtótájékoztatón nem közölték a független szakértők névsorát, s a honvédségi gyakorlattól eltérően csupán közigazgatási eljárás keretében vizsgálták a négy halálos balesettel járó tragédiát, holott az ennél csekélyebb súlyú események megtörténtekor is a katonai ügyészség az első számú eljáró hatóság.
A miniszter és a vezérkari főnök
is hangsúlyozta, hogy az eddig is szigorú előírások még további szigorítását tervezik, erről valamilyen törvény is előkészítés alatt áll, aminek a részletezésébe azonban időhiány miatt dr. Simicskó nem ment bele. Majd ismét dr. Benkő vette fel az el sem ejtett fonalat, és okulásul előadta, hogy minden megkérdezett tűzszerész egybehangzóan azt nyilatkozta, hogy már eddig is kellően szigorúak voltak a szabályok…
Hogy a tűzszerészeké veszélyes szakma, az már eddig is tudható volt. Az nemkülönben, hogy a bombák néha fel szoktak robbanni. Erre megállapítására kicsit soknak tűnik a tragédia óta eltelt másfél hónap.
A tűzszerészezred felügyeletét ellátó Böröndi Gábor dandártábornok 2015. június 22-én, a mentesítés első szakaszának zárásakor a következőket mondta a helyszínen tartott sajtótájékoztatón: „A feladat nagy kihívást jelent, ugyanis ilyen kis területen ennyi robbanószert az MH 1. Tűzszerész és Hadihajós Ezrede még soha nem számolt fel. Kiemelt figyelmet fordítottunk az eszközök beszerzésére, azoknak a biztonsági berendezéseknek a meglétére, amelyek garantálják a katonák személyes biztonságát. (…) A magyar tűzszerészek nagy tapasztalatot szereznek ebben a munkában, s ezt a képességet felajánlották a V4 országoknak és a NATO-nak is.”
Hogy melyek ezek a berendezések,
azt szintén homály fedi, de elég furcsának tűnik,
hogy tapasztalt tűzszerészek – annak az alapvető tudásnak a birtokában, hogy a bombák néha felrobbannak, noch dazu a bennük található robbanóanyag hajlamos különös reakciókra – éppen a megsemmisítésre váró bombák mellé telepedtek volna le ebédezni…
Pedig a szakértői vizsgálat szerint így történt. Laikusként is feltehető a kérdés, hogy ha már 2015-ben nyilvánvaló volt, hogy ez minden idők legnagyobb lőszer-mentesítési feladata Magyarországon, akkor miért nem lehetett egy olyan stabil bázist kiépíteni a Hortobágyon, amelynek része lett volna például egy állandó mentőhelikopter-állomás? Vagy egy robbanásbiztos fal, ami elválasztja az ebédelő katonát a megsemmisítésre váró bombáktól? Vagy egy robot, ami a döglöttnek tekintett bombát-aknát mozgatja a tűzszerész helyett?
De például továbbra sem tudható, hogy mi áll a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága és a HM között született 2014-es megállapodásban, amely szerint az 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred nem törvényi kötelezettsége, hanem e külön-megállapodásban foglaltak szerint folytatta a lőszer-megsemmisítést. A jó dr. Simicskó kiállt ugyan a szerződéses kötelezettségek betartása – azaz a munka folytatása – mellett, habár többször is elég bizonytalanul fogalmazott az elődje – dr. Hende – által vállalt kötelem tartalmát illetően.
Ha a bombák nem robbannánk fel, nem lenne semmi baj.
De a bombák – természetük szerint – felrobbannak néha, és ezzel nem kevés bajt és tragédiát okoznak, még békeidőben is. Ezt a bölcsességet kapja útravalóul valamennyi aktív és leendő tűzszerész, ezt a – szörnyű áron megszerzett csekélyke súlyú – tapasztalatot nyerte ki a vizsgálóbizottság a 2016. július elsejei tragédiából.
Ide csak indulatszavak kerülhetnének, de ettől – mi magunk – most eltekintünk.
