„Az ítélet megtette hatását” – ezzel a „bocsánatkéréssel” és egy virágcsokorral gondolta lezárni 55 évvel ezelőtti bűnét Kiss László. A fél évszázada történt uszodai erőszakról, az elkövetőkről és az áldozatról egyre többet tudunk. Az alábbiakban e nagy port kavart eset kapcsán azt vizsgáljuk, miért követnek el férfiak manapság is uszodában, kapualjban, parkban, mezőn, buszon, buliban, hajón, főtéren, temetőben, bárhol, Japántól Alaszkáig csoportos nemi erőszakot nők ellen. Bár e speciális elkövetési módról pontos statisztikákat nem találni, a jelenség létezik, sőt azzal, hogy a korábbiakhoz képest gyakrabban kerülnek ilyen történetek napvilágra, úgy tűnik föl, mintha terjedne; a csoportok nagyságáról, az áldozatok életkoráról hajmeresztő híreket olvasni. Az extremitás nyilván torzítja a – bulvársajtó közvetítette – szubjektív percepciót, részben abban az irányban, hogy az elkövetők Európában jellemzően „sötét bőrűek” (vagyis menekültek), meg hogy ilyesmi inkább Európán kívül történik, jellemzően háborúban, és hogy az elkövetők bűnözők. Ez így mind nem igaz.
Hárdi Lilla pszichiáter, a Cordelia Alapítvány a Szervezett Erőszak Áldozataiért nevű szervezet vezetője szerint a nemi erőszak motivációja csak kevéssé valamilyen szexuális igény. Kriminológusok, pszichológusok régóta vizsgálják, mi az oka annak, hogy a csoportos nemi erőszak, a kínzás, megalázás különösen gyakori háborúkban, szubkultúrák közti harcban, illetve olyan hierarchikus szervezetekben, amilyen például a börtön – elemzi a motivációkat Parti Katalin, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa. „Vagyis ahol rengeteg időt kell összezárva eltölteni, és a hierarchia egyrészt a szervezeti keretek, másrészt a fegyelem megtartásának az eszköze, a kemény küzdelem pedig mindennapi alapélmény. Mexikóban is megfigyelhető, hogy a drogkartellek csoportos szexuális erőszakkal nyilvánítják ki üzleti dominanciájukat a másik kartellhez tartozó női családtagokkal szemben.” De ilyen „harci helyzetet” teremthet az élsport világa is, mivel sok szenvedéssel és önfegyelemmel kell többet kihozni magunkból, mint ami még kényelmes. Ezekben a közegekben az erőszakot nem a szexuális vágy, hanem a hatalomfitogtatás, illetve a túlzott szerepelsajátítás magyarázza.
| A Lucifer-hatás A túlzott szerepelsajátítás fogalmát az amerikai pszichológus, Philip Zimbardo sokat idézett kísérlete hozta be a köztudatba, aki a StanfordE gyetem önként jelentkező 24 diákját két csoportra, rabokra és fegyőrökre osztotta. A két hétre tervezett kísérletet hat nap után le kellett állítani, annyira elfajult. Napok alatt bekövetkezett ugyanis a szerepek olyan mértékű internalizálása, hogy az „őrök” hatalmukkal visszaélve megalázó tevékenységekre kényszerítették a másik csoportot, akik viszont messzemenően azonosultak a rabszerepkörrel. Nem véletlen, hogy évtizedekkel később Zimbardo lett a szakértői csoport feje abban a vizsgálatban, amelyet az iraki Abu Graib amerikai börtönében elkövetett kínzások és szexuális visszaélések ügyében indítottak. A szakértő csoport megállapította, hogy egy hierarchikus rendszerbe kerülve az emberek előbb-utóbb elkövetnek minden olyan bűncselekményt, amelyet az adott hierarchia diktál, illetve megenged. Zimbardo egy TED-előadáson három tényezőt emel ki minden, csoportban elkövetett erőszakos cselekmény vizsgálatához: meg kell nézni, mit hoznak az emberek a szituációba, mit hoz ki belőlük a szituáció, és mi az az erő, ami előidézi és fenntartja a rendszert (Lucifer-hatás). A csoportos szexuális erőszak elkövetői ugyanis „normális” polgárok, a helyszínei pedig a mindennapi élet különféle közegei.
|
Az orgiák folytatása a ringyógyalázás
Az utóbbi időkben terjedt el, hogy a csoportos elkövetők hőstettük igazolására felvételt készítenek a nemi erőszakról, és azt (jellemzően a világhálón) megosztják. Ami megdöbbentő, hogy a bíróság olykor ezzel együtt sem látja azonosíthatónak a tetteseket, még ha – volt ilyen konkrét eset pár éve – egy becenév is elhangzik; a 15 éves áldozatot viszont mindenki lekurvázta. (Ez is uszodában történt, de történhetett volna egy házibuliban is.)
A csoportos elkövetés a hétköznapokban a fiatalkorúak tipikus módszere, jellemzően vagyon, illetve személy elleni bűncselekményeknél – elemzi Parti Katalin a bandában elkövetett erőszak jellemzőit. – A csoporthoz tartozás, a barátok visszajelzése nagyon fontos az önállóvá válás folyamatában, ugyanez érvényesül a csoportos bűnelkövetéskor is: ilyenkor a részvétellel „fizetik be” magukat a tagok, és erősítik meg odatartozásukat. Jellemzően fiúk alkotják a gangeket, de vegyes és tiszta lánycsoportok is összeállhatnak. Bizonyos bűncselekmény-típusokban azonban a férfiak inkább felülreprezentáltak, ilyenek tipikusan a szexuális jellegű elkövetések. Ami ezek áldozatait illeti, a családon belüli szexuális erőszak eseteiben (márpedig ilyen a nemi erőszak ügyeinek többsége) nem a felnőtt nők a legveszélyeztetettebbek, hanem a 14 év alattiak (58-60%), de a 14–18 év közöttiek is felülreprezentáltak. Ezek az arányok évtizedek óta nem sokat változtak.
| ||
Nem tűnt el a nők elleni erőszak az emancipálódott Nyugaton sem (az utolsó, 2013. évi jelentés szerint az EU-ban 25,4%), bár számszerűen jóval kevesebb, mint mondjuk Délkelet-Ázsiában (37,7%). (Infografika itt.)
Sőt, folytatja Parti Katalin, a Nagy-Britannián belüli kutatások már a 90-es évek közepétől megmutatták, hogy a középiskolás fiatalok csoporthoz tartozás élményét erősítő tipikus tevékenység az orgiába torkolló partizás. Amikor kikerül egy-egy lányok erőszakolásáról készült videó, akkor sem az elkövetőket kezdi ki a környezet, hanem az áldozatokat. A slut-shaming (ringyógyalázás) nagymenőinek hatalmát neutralizálási technikák teszik törhetetlenné, melyhez – megértő környezet hiányában – óhatatlanul asszisztálnak a szerencsétlen áldozatok is.
Megérdemelte, mert kihívóan viselkedett
A neutralizálási technikák szerepe az esetleg felmerülő bűntudat elhessentése. A leggyakrabban (a Kiss László-ügyben is) alkalmazott technika az áldozat hibáztatása. Megérdemelte, mert „könnyűvérű”, kihívóan viselkedett – sorolja a tipikus áldozathibáztató mondásokat Parti Katalin –, minek ment oda, nem is állt ellen, illetve minek állt ellent, félreérthetően viselkedett, már olyan pillanatban mondott nemet, amikor az elkövető vélelmezhette a beleegyezését. A szexuális erőszakmítoszok elfogadottságát sok kutatás vizsgálta egységes módszerekkel, megállapítva a sztereotipikus gondolkodást. Kimutatható, hogy aki már esett áldozatul ilyen jellegű bűncselekménynek, kevésbé hajlik az áldozat hibáztatására.
Annak magyarázata, hogy maga az áldozat is hajlik arra, hogy önmagát okolja a rajta esett erőszakért, nem más, mint az igazságos világba vetett hit megnyilvánulása. Aki mögött nem áll támogató közeg, úgy állítja helyre ezt a világképet, hogy megmagyarázza magának, miért nem csinált ő jól valamit. Ha nem vesz fel miniszoknyát, nem megy éjszaka moziba vagy táncolni, akkor többé biztos nem is történik meg vele ilyen.
| India lányai 2012. december 16-án Delhiben Jyoti Singh 23 éves medikushallgató a moziból jövet este 9 órakor felszállt a buszra egy barátjával, ahol hatan brutálisan megerőszakolták, majd kilökték az útra. A lány két hét múlva belehalt sérüléseibe. A szegény családból származó, tandíjáért keményen dolgozó Jyoti mindig azt mondta: egy nő mindenre képes. A szegények kórházát akarta megalapítani. Az erőszak másnapján zavargások törtek ki Delhi utcáin, a rendőrség vízágyút volt kénytelen bevetni. Mozgalom indult azért, hogy az állam határozottan lépjen fel a nők elleni erőszakkal szemben. Indiában minden 20. percben megerőszakolnak egy nőt. Öt elkövetőt végül halálra ítéltek (a fiatalkorú tettes 3 évet kapott). Az esetről készült India’s Daughter című dokumentumfilmet az indiai televízió be akarta mutatni 2015-ben, de az utolsó pillanatban a bíróság levetette a műsorról. Íme, néhány mondat a dokumentumfilmben megszólaló egyik vádlott, illetve védőügyvédjük nyilatkozataiból: „A tapshoz is két tenyér kell. Egy lány sokkal inkább felelős azért, ha megerőszakolják, mint egy férfi.” „Minek állt ellent, ha ezt nem teszi, hanem csöndben hagyja, hogy csinálják, nem halt volna bele.” „Egy rendes nő nem kódorog este 9-kor az utcán, nem csinál helytelen dolgokat, nem hord nem illendő ruhákat, de csak a nők 20 százaléka rendes.” „A nő dolga a házimunka, a nő nem egyenlő a férfival.” (Mukesh Singh, a busz vezetője, a fővádlott fivére.) „Egy rendes lány nem mehet az utcára 6.30 után a családja nélkül.” „A mi kultúránk a legjobb a világon, és abban nincs helye egy nőnek.” „Ha az én lányom vagy lánytestvérem házasság előtti intim kapcsolatot létesítene, és szégyenbe hozná magát, a családtagjaim szeme láttára a saját udvaromon önteném le benzinnel és gyújtanám fel.” (Az elkövetők ügyvédje.) |
A neutralizálást segítik azok a hétköznapi „biológiai” elméletek is, melyek szerint a férfi természete szerint csapodár, és joggal követeli erőszakosan a szexet. De idetartozik az a közkeletű vélekedés is, mely szerint a bűntetteket pszichopaták követik el. A valóságban az erőszaktevők (beleértve a tömeggyilkosokat is) a civil életben gyakran a légynek sem ártanak: békés polgárok, családapák, áldozataik pedig védekezésre képtelen gyermekek, nők, idősek, fegyvertelen foglyok. Hárdi Lilla szerint ez a disszociációhoz hasonló jelenséggel magyarázható, vagyis a lélek kétarcúságával: egy másik lélek funkcionál akkor, amikor valaki a börtönben foglyokat kínoz, mint amikor hazamegy és a kisfiával játszik a szőnyegen. Hogy egészséges lélek-e az ilyen, az más kérdés.
Centrumban az erőszak megélése
A nők többségének világképében a közösülés párkapcsolati esemény, és a nemi erőszak elkövetőit szélsőségesen perverz, kielégületlen bűnözőkként azonosítják, akikből szerencsére kevés van. Ehhez képest – statisztikai becslések szerint – a nők 35 százalékát éri fizikai és/vagy szexuális erőszak élete során. Egyes országok kutatásai szerint akár 70 százalékuk is elszenved valamilyen erőszakot saját partnerétől. Hol, hogyan, milyen helyzetekben lesz sok férfiből erőszaktevő?
| ||
Hadas Miklós szociológus szerint a férfilét centruma: az erőszak megélése. A genderkutató Pierre Bourdieu-t idézi, aki szerint a férfi létének legkülönbözőbb dimenzióiban is harcol, a libido dominandi, vagyis az uralkodási vágy, a harci düh vezérli, és élete valamennyi szférájában olyan tevékenységet végez, amelynek a háború a modellje – ahol nem kell erőszakot kifejteni, az nem is igazán számít. Hadas szerint ugyanakkor a nyugati civilizáció utolsó 5-6 évszázada már az erőszakkontrollról szól. De ez nem jelenti azt, hogy a háborús üzekedés megszűnt volna. A férfivilág tele van harccal, versengéssel – és persze kooperációval is. A férfiharc része a másik nemmel kapcsolatos szexuális sikerek, behatolások száma; a fizikai erő, a mennyit ittunk/ettünk fitogtatásával hatalmi pozícióba lehet kerülni a férfiközösségen belül. A libido dominandi az elmúlt évtizedekben némiképp megfékeződött, de megmaradtak olyan zárványok, ahol tovább él – Magyarországon sokkal inkább, mint Nyugaton. De a hatvanas években a reflektálatlan férfierőszak érvényesítése még az élet legkülönbözőbb területein – a nőkkel szemben is – az érvényesülés kitaposott útja volt. A kommunizmusban még nem történt meg az a társadalomfejlődés – és annak részeként a szexuális forradalom –, amely a nyugati férfit megtanította az erőszakkontrollra. A férfiak itt vademberekként léteztek az élet legkülönbözőbb dimenzióiban: a sportban, a politikában, a családi életben, a munkahelyen. Általános norma volt, hogy a nő verve, megalázva jó, a nő akaratával szemben azt csinálok, amit akarok. E macsó kultúra Hadas szerint a rendszerváltás után némileg enyhült, a fiatal generációk férfi tagjainál olykor már egy sokkal inkább mellérendelt nőkép is megjelent.
Miért épp Kiss László lett antihős Macsóföldön?
Hadas szerint a Kiss László-ügyet azért is hájpolta ennyire a média, mert számos rejtett üzenet fogalmazható meg ennek kapcsán a jelenlegi és a volt hatalommal szemben – ki-ki olyan látens konnotációkat vizionálhat bele, amelyek őt különösen zavarják: a kommunizmust, annak titkosszolgálati módszereit, a sportba öntött állami pénzeket, és persze kiélheti a kukkolási igényt is, ami Szepesi Nikolett könyvét is sikerré tette. Emellett azért ütött ez a történet, mert a macsó erőszakkultúrában otthonosan létezünk, azt magától értetődőnek tekintjük. Azt viszont már nem látjuk, hogy itt a strukturális erőszak érvényesítésének korlátlan lehetősége a lényeges, nem pedig Kiss László személye. „Ez a média által is gerjesztett ráuszulás annak a jele, hogy észrevétlenül magunk is bensővé tettük a macsó kultúra működésmódját, a gyűlölet kiélése legitim érzés lett. Ilyen lett a klíma, és most találtunk hozzá egy olyan apropót, amely nagyon mélyen érint, csak nem tudjuk, miért. A sajtó és a közösségi oldalak egyaránt ugyanezt a rituális kollektív bullying-forgatókönyvet követik: a kinyírandó személyre fókuszálnak, és kegyetlenül rávetik magukat a stigmatizált politikusra, a bebukott erőszaktevőre. A gyűlöletbeszéd ugyanezen a perszonifikált, az indulatot hús-vér emberbe projektáló struktúrán alapul. Mi is gyűlölünk, ármánykodunk, megbecstelenítünk, és ebben próbáljuk kiélni a nyomorúságunkat, ahogy a középkori ember a templom után az akasztásban, a kerékbetörésben találta meg a kollektív gyönyört.”
| Politika és magánélet Az új politikai elit újrateremtette és intézményesítette a reflektálatlan férfierőszakot. Hadas Miklós szerint ez figyelhető meg a mostanság eluralkodott gyűlöletbeszédben, az olyan erőszakos fantáziákra való tudatos rájátszásban, mint a halálbüntetés, a kerítésállítás. „A tudatos és aljas gyűlöletkampány, az intolerancia és az agresszív viselkedés manipulatív gerjesztése mind-mind hozzájárult ennek a macsó kultúrának a revitalizációjához. Ebben a világban az, ahogy elveszik Kishantost, ahogy tesznek arra, hogy ellehetetlenül a szegény ember, ahogy, élen a vezérrel, gátlástalanul gyarapítják a vagyonukat, mind arról árulkodik, hogy a mostani maszkulin és maszkulinista politikai elit a harc kategóriájában gondolkodik a világról. A macsó hatalmi mámor érvényesül a makró rendszerek szintjén is: ami a kispályás ’kisslászlók’ esetében csak az uszodában valósult meg, az itt nagypályás erőszak – ennek nevében kúrják szét a kvázi »nőies« alrendszereket: a természetet, a kultúrát, az egészségügyet, a szociális szférát.” |
