Fővárosi levéltár: Zárt, tűzbiztos, száraz érzés

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1997/27. (07. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az utóbbi hetekben hirtelen keletje lett a levéltár-témának a lapokban: Budapest Főváros Levéltárának (BFL) főigazgatója, Varga László demonstratív lemondása - majd ennek feltételekhez kötött visszavonása - értékes publicitáshoz juttatta a porladó papírokat, nem kevés bosszúságot okozván ezáltal a város vezetőinek.

Az utóbbi hetekben hirtelen keletje lett a levéltár-témának a lapokban: Budapest Főváros Levéltárának (BFL) főigazgatója, Varga László demonstratív lemondása - majd ennek feltételekhez kötött visszavonása - értékes publicitáshoz juttatta a porladó papírokat, nem kevés bosszúságot okozván ezáltal a város vezetőinek.

A BFL főigazgatójának végső kétségbeesést tükröző lépése egyúttal újólag felvetette a kérdést: hogyan cselekszik helyesen egy felelősségét komolyan gondoló intézményvezető, meddig levelezzen bizalmasan saját főnökeivel (időnként választ sem kapván), mikor forduljon a nyilvánossághoz, és egyáltalán.

Köteles gondoskodni

"A nem selejtezhető köziratok teljes és lezárt évfolyamait (...) a keletkezés naptári évétől számított tizenötödik év végéig kell az illetékes közlevéltárnak átadni. (...) Az átadási-átvételi határidő öt éven túli meghosszabbítását egy alkalommal, legfeljebb tíz év időtartamra a művelődési és közoktatási miniszter engedélyezi."

"A közlevéltárat fenntartó szerv köteles gondoskodni arról, hogy levéltára (...) rendelkezzék a levéltári anyag rendszeres átvételét biztosító, zárt, tűzbiztos, száraz, megfelelő páratartalmú és hőmérsékletű, a levéltári anyag őrzésén kívül egyidejűleg más célra fel nem használható, a szakszerű őrzéshez szükséges tárolóeszközökkel felszerelt raktárral (raktárakkal), kutatóteremmel és a működéséhez szükséges egyéb feltételekkel."

A hétköznapi beszédben levéltári törvénynek nevezett jogszabály (szabatosan az 1995. évi LXVI. törvény a közokiratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyagok védelméről) 12. és 15. paragrafusából tendenciózusan kiragadott részletek ezek. Ezeket a pontokat nem tartja be évek óta a BFL, illetve fenntartója, a főváros, és ez még jó darabig így is lesz. Sok-sok iratfolyókilométernyi, 25 évnél régebbi anyag a levéltári raktárhiány miatt nem ott van, ahol lennie kéne (magyarán ott rohad, ahol keletkezett: bíróságokon, ügyészségeken, a belügyben, vállalatoknál és polgármesteri hivataloknál - azaz ezek pincéiben), vagy ha mégis a BFL őrzi őket, és pechükre például a II. ker. Heinrich István utcai telephelyen (Molnár Farkas eredetileg templomnak tervezett épületében) találhatók, akkor pont olyan körülmények között vannak, amilyenek között nem volna szabad.

A törvény - amit épp két éve, 1995. június 27-én fogadott el az Országgyűlés - törvénysértővé züllesztette az addig szimplán nyomorúságos helyzetet. Erről egyébként mindenki, akit érint, tudott, de ez nem rendkívüli esemény Magyarországon; például alkotmánybíró-választási ügyben éveken át maga a parlament mutatott példát hasonlóra. Itt most nemcsak a törvénysértés a kínos, hanem egyrészt az, hogy tényleg megsemmisülhetnek pótolhatatlan dokumentumok, tényleg sérülhet a polgárok alkotmányos tájékozódási joga, a kutatói szabadság, veszélybe kerülhet a közigazgatás korrekt működése, és, igen, tényleg kellemetlen lehet, hogy ez akkora nyilvánosságot kapott mostanában, amekkorát.

Nem kíván asszisztálni

A levéltári bombát a Napi Gazdaság június 6-i száma robbantotta, Varga László igazgató itt nyilatkozott először arról, hogy a maga részéről nem kíván asszisztálni "a nemzet emlékezete" további pusztulásához, ami "a meg nem hozott vagy elodázott döntések hiánya" miatt folyik, vagyis alapvetően azért, mert a főváros minden addigi ígéret ellenére képtelen volt gondoskodni az öt (ebből jövőre három kiürítendő) telephelyen működő BFL megfelelő elhelyezéséről. Erre mozdult rá a média, részben mert más kultúrbotrány épp nem látszott akkoriban, részben amiatt, hogy leginkább az 1956 utáni periratokat fenyegeti megsemmisülés, ha nem mikrofilmezik le őket ízibe (mivel összehasonlíthatatlanul rosszabbul bírják az öregedést a száz évvel idősebb papíroknál). Mint púp a hátukra, úgy hiányzott a várost vezető pártoknak az a politikai vád, hogy netán el akarnák tüntetni az 56-os iratokat.

Demszky Gábor főpolgármester is érintett volt a dologban: évekkel ezelőtt nagyon nyomatta, hogy Hundertwasser, a világhírű osztrák művész közreműködésével lehessen világcsodája-levéltára Budapestnek, de ez pénzhiány miatt (a kormány nem adott bele, noha a levéltárban őrzött és őrzendő anyagok legalább fele állami irat) és szerzői jogi purparlé közepette (a Vizafogó lakótelepre szánt épület eredeti tervezője, Péterfia Borbála nem járult hozzá, hogy Hundertwasser kicsicsázza a művét) dugába dőlt. Demszky is kapott Varga igazgató intézkedéseket sürgető, áldatlan állapotokat ecsetelő leveleiből, de közvetlenül inkább kulturális ügyekért felelős helyettesére, Schiffer Jánosra (MSZP) és a kulturális bizottságot vezető Körmendy Ferencre (SZDSZ) hullt az ügy. Schiffer első nyilvános reakciójában reflexszerűen tagadta a helyzet katasztrofális voltát, Körmendy a korlátozott anyagi lehetőségekre utalva gyakorlatilag elismerte, hogy nagy a baj. A bizottság múlt szerdai ülésén elejtett szavaikból érződött: inkorrektnek, sőt - bár ez nem hangzott el - szinte zsarolásnak tartják, hogy Varga a nyilvánosság elé vitte a témát, miközben még folyt a tárgyalás a BFL elhelyezésének újabb reménysugaráról (azóta lezárult, eredménytelenül: nem sikerült megegyezni az ÁPV Rt.-vel a Ganz-Ansaldo II. ker., Lövőház utcai ipartelepének átadásáról az egyik ottani épület levéltárrá alakítása végett). A június 25-i üléshez közeledvén úgy tűnt, kényelmesebb lenne nekik Varga nélkül, noha nyilvánvaló, hogy az összes tárolási, restaurálási, kutathatósági, építkezési, költözési probléma akkor is megmaradna.

Önkritikát várt

És tényleg elég hülyén vette volna ki magát, ha hagyják csak úgy elmenni. A BFL több mint 80 munkatársa petíciót írt Varga maradásáért. Mivel a maga módján mindenki próbált megoldást találni, a bizottsági ülés előtti napokban alkudozás kezdődött. A főigazgató bizonyos feltételekhez kötötte lemondása visszavonását, a hivatal pedig önkritikát várt el tőle. Varga, aki a bizottsági ülésre nem ment el, hogy ne a személyével, hanem az intézménnyel foglalkozzanak, el akarta érni, hogy ne kelljen kiüríteni a Városházán lévő levéltári raktárakat (az ott őrzött anyagok máshol történő tárolása túl sokba kerülne), készüljön építési koncepció a BLF végleges elhelyezésére, ennek függvényében lehessen kidolgozni, hogy mi legyen az átmenet idején a kint lévő (helyhiány miatt át nem vett) és egyre halmozódó iratokkal, elevenítsék fel a tárgyalásokat a kormányzattal a levéltári költségek megosztásáról, teremtsék elő az 56-os iratok mikrofilmezéséhez sürgősen szükséges 12 millió forintból még hiányzó 3,4-et (6-ot a Közgyűlés, 2,6-ot a Nemzeti Kulturális Alap megszavazott), és tekintsék át a BLF teljes finanszírozását (legalább a jövő évet ne úgy kezdjék, mint ´97-et: megnyirbált költségvetéssel, tartalék nélkül).

A kulturális bizottság az ügy személyes vonatkozásairól a nyilvánosság kizárásával tárgyalt, erről fura módon a nem bizottságtag városházi dolgozókat nem küldték ki. Később, ismét nyilvánosra váltván, Schiffer János helytelenítette Varga sajtószereplését, de elégedetten konstatálta, hogy a bizottságnak írott levelében az igazgató úgymond belátta tévedését, már nem lát bűnbakot a város vezetésében, ingét megszaggatta és konstruktívan a jövőbe tekint. Rövid Ráday Mihály-közjáték következett (az SZDSZ-képviselő háborgott, mert a zöldmezős beruházást erőltető lobbi nyomására elvetették az általa proponált Ganz-megoldást; kijelentette, ő levéltár-ügyben soha többé egy szót se, és kivonult). Ezután nyolc igennel egy tartózkodás mellett tudomásul vették, hogy Varga visszavonta lemondását, és határozatban kérték fel a főpolgármestert, hogy egyrészt kezdjen tárgyalásokat a belügy- és a művelődésügyi miniszterrel a fővárosra ruházott levéltári feladatok részleges állami finanszírozásáról, másrészt pedig indítsa be (újra, merthogy a Vizafogó előtt már volt szó róla) a XIII. kerületi Teve utcában, a főváros tulajdonában lévő ingatlanon építendő vadonatúj fővárosi levéltár beruházását, amire egyébként 3,2 milliárd Ft-ot régebben megszavazott a Közgyűlés. Ha tényleg minden jól megy, már csak azt kell megoldani, hogy mi is legyen az egész kócerájjal 2000-ig.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1997/27. (07. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra