Magyar Narancs: Úgy tűnik, mintha valami megmozdult volna: legalábbis az a része az országnak, amelyik érdeklődik a közélet iránt, olyan felfokozott hangulatban van, amilyenre régóta nem volt példa. Hogyan látják, kivételes ez a mostani hangulat? Azonosíthatók kilengések a politika iránti érdeklődésben az utóbbi évtizedekben?
Szabó Andrea: Láttam a minap egy friss kutatást, amely azt mutatja, hogy olyan magas jelenleg Magyarországon a politikai érdeklődés – a teljes népességet tekintve –, mint általában a választási kampányok kezdeti időszakában. Akkor lenne ez jellemző, ha 2026 februárjában lennénk – és ehhez képest most november van, tehát már most ott tart a politikai érdeklődés, ahol általában a választások előtti hetekben szokott. A 2022-es választásokat követően komoly apály következett a politikai érdeklődésben. A választási eredmények után – amelyek egyeseknek örömöt, másoknak csalódást hoztak – az emberek nagyon gyorsan elfordultak a politikától. Ez az apály egészen 2024 elejéig, a kegyelmi botrányig tartott, és onnan kezdve kilőtt a közéleti érdeklődés. Ma már ott tartunk, hogy szinte a rendszerváltás időszakát, 1989/90-et idézi a politikai aktivitás.
MN: Ahhoz képest, hogy a nyolcvanas évek második felében milyen hihetetlen aktivitás mutatkozott, az a felfokozottság viszonylag gyorsan lecsengett az első szabad választások után. Ez lett volna az ősbűn? Hagytuk, hogy elillanjon a rendszerváltás élménye?
Rainer M. János: Ha ősbűn van, akkor ősbűnösnek is lennie kell – legalábbis olyasvalakinek, akinek a felelősséget is a nyakába szokták varrni. A politikai rendszerváltás keltette reményeket valóban sok csalódás követte. Ebben a helyzetben azok a társadalmi-genetikai kódok, amelyeket a több mint három évtizednyi kádárizmus alakított ki, ismét reaktiválódtak. Mintha egy átmeneti lázas állapot után beszedtük volna a gyógyszereket és az egész elmúlt volna, és helyreállt a normalitás. A társadalom azt a passzivitást, gyanakvást, a ressentiment érzését vitte tovább, ami nagyon jellemző volt a Kádár-korszak egészére, de az utolsó két évtizedére mindenképpen. Úgy gondolom, hogy a probléma abban is rejlik, hogy két rendszerváltás zajlott le. 1989 után egy nagyon gyors, rendezett, és ahogy ezt Kis János nevezte, koordinált politikai rendszerváltás zajlott, ezt követte egy jó tízéves, szisztemikus átalakulás: a 20. század közepére kialakult szovjet mintájú szocializmusból visszaugrottunk a kor színvonalán álló kapitalizmusba. A politikai rendszerváltással együtt járhatott volna egy politikai edukációs folyamat, amelyben kialakul a politikai kultúra, magatartás, a politikáról való diskurzus képessége, létrejön egyfajta kultúrája annak, hogy ezt hogyan is kell csinálni. Attól tartok, ez elmaradt, mert nem érezték fontosnak a rendszerváltók.
Szabó Andrea: Azt sem szabad elfelejteni, hogy bár a politikai rendszerváltást rendezetten és gyorsan hajtották végre, 1990-ben egy rendkívül mély gazdasági válságba ugrott bele az ország. Hoztam adatokat a beszélgetésre: az 1989-es fogyasztási szintet Magyarország csak 2002-ben érte el újra. A köztes időszakban a rendszerváltás előttihez képest alacsonyabb fogyasztási szinten éltünk. A GDP tartós növekedése is csak 1996-ban indult meg, és nagyjából tíz évig, a kétezres évek közepéig tartott. De előtte, 1992–1993-ban, bár erre már alig emlékszünk, a munkanélküliségi ráta 12–13 százalékos volt. Nagyon alacsony fogyasztás mellett inflációs sokkot értünk meg. Ennek az lett a következménye, hogy az emberek visszavonultak a saját családjukba, háztartásukba. A politika kívül került az ő világukon. S még egy kiegészítéssel élnék: a rendszerváltás folyamatában megtartották a négyigenes népszavazást, amelynek következtében – nagyon helyesen – a pártszervezeteket kitiltották a munkahelyekről és az iskolákból. Igen ám, de – ahogy mondani szokás – a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték: az iskolából eltűntek azok a közéleti nevelési technikák is, amelyek megtanították volna a gyerekeket a demokratikus részvételre.
Rainer M. János: Teljesen egyetértek mindezzel, de két dolgot hozzátennék. Egyrészt a gazdasági válság valóban egy időben vált nyilvánvalóvá a manifeszt politikai rendszerváltással – mintha egyik napról a másikra következett volna be. Valójában azonban a gazdasági válság tíz éve tartott Magyarországon: a stagnálás már az 1970-es, 1980-as évek fordulóján nyilvánvaló volt. A fogyasztásban ennek sokáig nem volt nyoma, mert a kádári életszínvonal-politika alapelve az volt, hogy a válság következményei nem hagyhatnak nyomot a lakosság életszínvonalán: nem lehet munkanélküliség, nem romolhat egy bizonyos határon túl a pénz, nem lehet komoly megszorítás. Ezért éreztem mindig igazságtalannak, amikor sokan magát a rendszerváltást okolták a lecsúszásért. A rendszerváltás reményeket keltett, de ezek nem voltak megalapozottak, és végül csalódásba fordultak. A magyar átalakulástörténet kétségtelenül sajátos. A lengyel gazdasági válság például sokkal súlyosabb volt, és a legnehezebb időszak – a Balcerowicz-féle sokkterápia – a rendszerváltás után következett. Amennyire tudom, a lengyel társadalom többsége mégsem a rendszerváltást hibáztatta. Lengyelországban a rendszerváltást a 20. századi, késő modern kori történelem egyik legszerencsésebb, legpozitívabb fordulatának tartják.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
