Viszonylag simán, nagy többséggel és mintegy 500 módosító indítvány után fogadta el nemrég a parlament a "Gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról" szóló, 1997/XXXI. törvényt. Ezzel egy 1901-ben elfogadott törvény után először (!) emelkedik törvényi szintre a gyermekvédelem, 131 paragrafusban elbeszélve. A gyermekek jogairól szóló 1989-es New York-i egyezményt ugyan hazánk már 1991-ben törvénybe iktatta, az azonban mégsem ugyanaz, mint amikor belső törvény határozza meg azokat az "alapvető szabályokat, amelyek szerint az állam, a helyi önkormányzatok és a gyermekek védelmét ellátó természetes és jogi személyek, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező más szervezetek meghatározott ellátásokkal és intézkedésekkel" kötelesek segítséget nyújtani a gyermekjogok érvényesítésében, illetve gondoskodnak a veszélyeztetettség megelőzéséről, megszüntetéséről, valamint az állami gondoskodásból kikerült fiatal felnőttek társadalmi beilleszkedéséről.
Magyarországon ma mintegy egymillió gyereket érint e törvény hatálya, közülük minden harmadik veszélyeztetett (azaz nagy az esélye arra, hogy idővel bármilyen szempontból hátrányba kerüljön társaival szemben). Igen nagy fába vágta tehát fejszéjét a törvényalkotó, de a neheze csak most jön: a törvény rendelkezéseit
végre is kellene hajtani
Különösen kényes kérdés az "intézetisek" immár törvény által garantált jogainak érvényesítése, például az, hogy "állandóságot, érzelmi biztonságot nyújtó, teljes körű ellátásban részesüljön", mert aligha valószínű, hogy a jogszabály egy csapásra megváltoztatná előző cikkünk (lásd 16-18. oldal) főszereplőit. Remény azért van: a jogszabályi rendelkezések alapján 2002-ig teljesen át kell(ene) alakítani a gyermekvédelem rendszerét; a kialakítandó gyermekotthon-hálózatban például maximum negyven gyereket lehetne összezárni egy intézetbe.
A törvény szerint a gyermekvédelmi intézetek kötelesek számon tartani a lehetséges örökbefogadókat, akik egyelőre nincsenek túl sokan, ám állítólag ennek oka az eddigi törvényi szabályozás kuszasága is. 1996-ban például 1030 örökbefogadást regisztráltak, míg a nevelőintézetekben élő fiatalok száma mintegy 23 ezer volt. A jelenlegi törvény alapján ötven százalékuknak kellene nevelőszülői gondoskodást biztosítani; s bár a nevelőszülők a jelenleginél nagyobb támogatást kapnak majd (az öregségi nyugdíj 120 százalékát), sokan továbbra sem értik, hogy míg egy nevelőszülőnek egy gyermek után 1,2 millió Ft-ot ad az állam évente, addig az intézetben nevelt gyermekekre 1,8 milliót.
A számos, gyerekekkel foglalkozó hazai kormányzati és civil szervezet egyikének az elnöke szerint ez a törvény "annyira túlszabályzott, hogy értelmezése problémákat okozhat" nemcsak a hivatásos nevelőszülőknek, hanem a közigazgatásban dolgozó gyámügyi szakembereknek is. Nem arról van szó, hogy az adott pillanathoz kellene a törvényt szabni, hanem arról, hogy jogosak lehetnek
a kétkedők kifogásai
- például több budapesti kerületi polgármesteré, akik nyilatkozataikban azonnal a Fővárosi Önkormányzatra mutogattak: ha a főváros finanszírozza, bármit meg lehet oldani. Illetve bármit azért nem: többször előfordult, hogy a környéken lakók tiltakozása miatt az önkormányzat vagy az állam nem tudott lakást vagy házat vásárolni néhány intézetis gyereknek, vagy a tönk szélére került, környezetük szerint "lumpen" családnak. A társadalom közönye - olykor cinizmusa - csak akkor oldódik valamelyest, ha kiskorúak elleni szexuális bűncselekményekről, gyermekek bántalmazásáról, éheztetéséről, elhanyagolásáról szólnak a hírek. Mindenki megveti a kurválkodásból élő kétgyermekes családanyát, gyerekeit rendőrrel vitetik a szomszédok a GYIVI-be (mint ahogyan az a közelmúltban is megtörtént), azt viszont csak kevesen veszik tudomásul, hogy úgynevezett "veszélyeztetett" volt már az anya maga is, és hogy ezt a helyzetet nem a rendőrségnek kellene kezelnie. Szakemberek sokszor hangoztatják azt is, hogy a gyerekként áldozatokká váltak felnőttként sokkal nagyobb valószínűséggel válnak elkövetőkké.
És akkor még mindig csak azokról beszéltünk, akik önhibájukon kívül kerültek állami gondozásba (a törvény megfogalmazása szerint "gondoskodásba"). A törvény ugyanis - rendkívül humánusan - csak utolsó eshetőségként sorolja fel az intézetet. Sőt a szülő kötelességévé teszi, hogy a gyermeke "testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges feltételeket" biztosítsa. Ha viszont ez nem sikerül - megint csak a törvény szerint -, az egyébként sem gazdagságukról híres önkormányzatokra hárul a feladatok jó része. Az persze nagyon jó, hogy "a gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani", csakhogy ez egyszersmind a segélyezés növelését, az esetlegesen hajléktalanná váló családok kötelező elhelyezését, az orvosi ellátás, iskolázás költségeinek önkormányzati átvállalását is jelentené. És így azért másképp áll a dolog.
Nem szóltunk még azokról, akiket otthon valóban
bántalmaznak, elhanyagolnak,
akik elmenekülnek; akikre a rendőrségi szótárból jól ismert "bűnözői karrier" vár elsősorban. (Évente mintegy ötezer gyerek tűnik el, közülük ötvenen három hónap múltán sem kerülnek elő.) A törvény szerint nekik is joguk van elvárni jogaik védelmét minden olyan természetes és jogi személytől, akik "a gyermek nevelésével, oktatásával, ellátásával, ügyeinek intézésével foglalkoznak".
A gyermekjogok érvényesülését az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is segíteni köteles. A jogok érvényre juttatásának lehetősége viszont attól is függ, hogy oktatják-e; a törvény szerint ugyanis minden gyereknek joga, hogy megismerje jogait, s - ebből adódóan - az őt érintő ügyekben különböző fórumokon véleményt nyilvánítson, és "alapvető jogai megsértése esetén bíróságnál és a törvényben meghatározott más szerveknél eljárást kezdeményezzen".
Ki tudja, talán ezek miatt is csak novembertől hatályos a törvény: ennyi időt véltek elegendőnek a törvényalkotók, hogy az egész intézményrendszer be tudja építeni működési rendjébe a rá vonatkozó passzusokat. Igazán nem szkepticizmusból, de azért annak idején utána fogunk nézni.
Vultur Csaba
