Hogy volt? (Cannes mint olyan)

publikálva
1997/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az 50. cannes-i filmfesztivál alkalmából a Francia Intézet beszélgetést rendezett, amelyen magyar filmrendezők - Elek Judit, Enyedi Ildikó, Szabó István, Kézdi Kovács Zsolt és Kósa Ferenc - meséltek arról, mit jelentett nekik a fesztiválon való részvétel. A beszélgetést - Fáber András filmkritikus társaságában - Daniele Heymann, a Le Monde volt főszerkesztője vezette, akinek a közelmúltban könyve jelent meg a fesztivál ötvenéves történetéről Cannes regénye címmel.

Az 50. cannes-i filmfesztivál alkalmából a Francia Intézet beszélgetést rendezett, amelyen magyar filmrendezők - Elek Judit, Enyedi Ildikó, Szabó István, Kézdi Kovács Zsolt és Kósa Ferenc - meséltek arról, mit jelentett nekik a fesztiválon való részvétel. A beszélgetést - Fáber András filmkritikus társaságában - Daniele Heymann, a Le Monde volt főszerkesztője vezette, akinek a közelmúltban könyve jelent meg a fesztivál ötvenéves történetéről Cannes regénye címmel.

Daniele Heymann: Első ízben vagyok itt, egy kicsit szégyellem is magam érte, hogy csak most jutottam el abba az országba, amelynek filmjeit már régóta nagyra becsülöm. A magyar filmművészet cannes-i dicsőséglistáján húsz nagyszerű siker szerepel, a magyar filmek ´65-től ´85-ig minden évben ott voltak a díjazandók között, és kaptak is különböző díjakat. Arany Pálmát ugyan egyik sem nyert, de a legjobb férfi és női főszereplőnek járó elismerést vagy a rendezői nagydíjat és a zsűri különdíját többször is megkapták: 1965-ben Kósa Ferenc a Tízezer napért, Szabó István, aki a Mefisztóval korábban már a legjobb forgatókönyvíró is volt, a Redl ezredesért, Mészáros Márta a Naplóért. És a rövidfilm kategóriában azért mégis kaptak Arany Pálmát a magyarok, 1963-ban Szabó István, legutóbb pedig Iványi Marcell. Nagyszerű filmekre, nagyszerű korszakra emlékezünk, mert a cannes-i fesztivál a hiányaival is kivételes ünnepe a filmművészetnek, az olimpiai játékok után talán a legnagyobb esemény a világon, ha néha a nagy jövés-menés el is rejti a lényeget, magukat a filmeket.

Fáber András: Sohasem voltam a cannes-i fesztiválon, tehát megkérdezhetik, mi a csudát keresek ebben az illusztris társaságban. Én képviselem itt a megfigyelőt, aki talán egy kicsit részrehajló, mert a kritikusnak, ha néha ellene szól is a látszat, sokat jelent a magyar film sikere. Statisztikát is hoztam, amely bizonyítja, hogy a cannes-i fesztiválon kapott díjak egybeesnek a magyar filmművészet első nagy kifutásával a hatvanas években. A magyar új hullám jeles képviselői már korábban elismerést szereztek Magyarországon és a határokon túl is, de Cannes-nak mégis rendkívül nagy jelentősége volt a pályafutásukban. A cannes-i fesztiválnak óriási a presztízse, noha a díjak kiosztását esetenként botrányok kísérték... Amikor Maurice Pialat megkapta az Arany Pálmát, a zsűri döntése nagyon nem tetszett a nézőknek, kifütyülték a rendezőt. Emlékszem Pialat keserű arcára és arra az egész világon ismerős gesztusra, amellyel beintett a közönségnek. Kicsit erős volt, de azt hiszem, hogy bizonyos dolgokban igaza volt...

DH: Igen, A sátán árnyékában című filmjét nagyon rosszul fogadták a nézők. De az a mozdulat, amire Fáber úr utal, csak legenda. A kollektív emlékezet úgy őrizte meg, hogy Maurice Pialat egy obszcén mozdulatot tett, pedig egyszerűen csak felemelte az öklét, és azt mondta, hogy önök nem szeretnek engem, mondhatom, én sem szeretem önöket.

FA: Hinnünk kell Madame Heymann-nak, aki ott volt, de ezek szerint az egész világ rosszul interpretálta ezt a mozdulatot. Mégis lehet igazsága a legendának, hiszen ez lett a szimbóluma minden cannes-i fesztivál zsűrijének. A zsűri döntését mindig bírálták, akkor is, amikor magyar rendezőket tüntetett ki. Jancsó Miklós két díjat kapott Cannes-ban, Szabó István hármat. Persze a nagy rendezők sem csinálnak mindig remekművet, és feltehetjük a kérdést, vajon Jancsó arról híres-e, amiért Cannes-ban kitüntették. Szabó István a Mefisztóval szerzett magának nemzetközi tekintélyt, Cannes-ban pedig a Redl ezredesért kapott díjat, de vajon az az érzékenység, amelyet ő képvisel, ezekben a természetesen nagyszerű filmekben jelentkezett-e először? Valami ilyesmi történt Milos Formannal is, akit itt, Közép-Európában jobban becsülnek azért, amit Csehországban alkotott. Szabó István világhíres lett, és nemzetközi filmeket kezdett csinálni, de számunkra ő már korábban is sokat jelentett azokért a filmekért, amelyekben egyfajta magyar érzékenységgel szólalt meg. Kicsit hasonló Enyedi Ildikó esete is. Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy nem tudok még egy olyan országról, amelyből három rendezőnő is szerepelt a cannes-i díjazottak között. Mészáros Márta, Enyedi Ildikó és Elek Judit. Ez is egy sajátosság, ami Cannes-ban nagy figyelmet kapott.

Elek Judit: Nem az az elsődleges szerepe a fesztiválnak, hogy díjakat osztogasson. Azt hiszem, már az nagy elismerés minden rendezőnek, ha a műveit be tudja mutatni Cannes-ban, és számunkra a 60-as évek elejétől kezdve egy nagy nyitás, nagy felfedezés volt a cannes-i jelenlét. Felfedeztük a világot, és a világ is felfedezett minket. Itt szeretném is kijavítani Fáber Andrást, mert nem mindig ismert rendezőket hívtak meg, sem én, sem Enyedi Ildikó nem voltunk ismertek. Henri Langlois, a párizsi filmintézet egykori igazgatójának látogatásával kezdődött, aki megnézte az első munkáinkat a Balázs Béla Stúdióban, megnézte Szabó István rövidfilmjeit, és ő volt az első, aki jelezte, hogy valami mozdul Magyarországon. A francia kritikusok fantasztikus munkát végeztek, ennek köszönhetem, hogy eljuthattam Cannes-ba, előbb a Meddig él az ember című dokumentumfilmmel, épp ´68 májusában, majd a Sziget a szárazföldön című filmemmel. Fontos, hogy a 68-as botrány után nyitottabb lett a fesztivál, több párhuzamos vetítés zajlik a verseny mellett, éppen a tehetséges új rendezők felfedezésének szándékával.

DH: Igen, a hivatalos versenyen kívül a Rendezők két hete és az Egy bizonyos nézőpont elnevezésű szekció is módot ad a megmutatkozásra. Mindenesetre lehetetlen vállalkozás az, amit minden évben folytatnak, hogy a világ hatalmas filmterméséből kiválasszák a legjobbakat. Ez egy alkímia, ahogy az esztétikai és bizonyos mértékig a kereskedelmi szempontok figyelembevételével a nagy rendezők és az alig ismertek új munkáiból összeáll egy koherens válogatás. A filmek szelekciójától a zsűri összetételén át a díjakig mindig vitatottak voltak a döntések, és az is igaz, hogy a cannes-i fesztivál gyakran elment nagyszerű remekművek mellett...

FA: Például 1950-ben Fábry Körhintája teljesen észrevétlen maradt...

DH: Idén, a cannes-i fesztivál 50. évfordulóján arra gondoltunk, hogy meghívjuk azokat az alkotókat, akik 1947 óta megkapták az Arany Pálmát, és ők fogják átadni az elég idétlenül elnevezett Pálmák Pálmáját annak, aki még soha nem kapott, akinek annak idején tévedtünk a megítélésében. (Ingmar Bergmannak ítélték - a szerk.) Gyakran voltak hibás döntések, de azt hiszem, azok is jellemzők az adott évre, mert a pillanatnyi értékelés mindig a kor visszatükröződése.

FA: A magyar film 1964 óta van jelen Cannes-ban, akkor kapta Páger Antal a legjobb férfi főszereplő díját a Pacsirtáért. A 17 különböző díjból tízet rendezők kaptak, színészként nyert még Törőcsik Mari és egy lengyel színésznő, de magyar filmben játszott szerepért. Egyébként sem a lengyel, sem a cseh, sem a szovjet film nem ért el ehhez fogható sikereket, pedig sok nagy alkotójuk megérdemelte volna. Tehát semmi szégyellnivalónk nincs, és a cannes-i fesztivál igazán jól propagálta a magyar filmművészetet a világban.

Szabó István: Többször vettem részt a versenyben, sőt olyan szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon, a főiskola elvégzése után már ott lehettem a Te című rövidfilmemmel. Ugyanúgy, mint tavaly Iványi Marcell (a Széllel - a szerk.), és ez sokat számított, nemcsak nekem, hanem az évfolyamtársaimnak és a Balázs Béla stúdiósoknak is. Köztudott, hogy nem mi alapítottuk a stúdiót, hanem előttünk már mások, mi csak újraindítottuk, és ez az 1963-as cannes-i Arany Pálma nagyon sokat jelentett nekünk. Ennek ellenére nem hiszem, hogy Cannes-ban a díjak, a zsűri és a verseny az érdekes. Azalatt a húsz nap alatt, amíg a fesztivál tart, a filmművészetre figyel az egész világ, ott van a nemzetközi szakma, a kritika összes jelentős személyisége, a nagy forgalmazók. Tehát fontos a részvétel Cannes-ban, de nem feltétlenül a versenyben való részvétel. Ha ott levetítik a filmed, és ha valóban érdeklődést kelt, akkor nyert ügyed van. Ha egy filmnek semmi híre nincs, de egyszer csak elterjed a városban, hogy délután ment, és érdemes megnézni, akkor másnap, ha újra vetítik, megtelik a nézőtér. A közönség kiköveteli, hogy még egyszer vetítsék le. És van úgy, hogy megérkezik egy jó nevű rendező nagyon jó nevű filmje, és a vetítés közben lehet hallani, hogy csapódnak a székek, sorra mennek ki a nézők. A Körhintával kapcsolatban el szeretnék mondani valamit, ami nem az én élményem, hanem Gyürey Veráé, aki Karlovy Varyban volt zsűritag, és volt alkalma megnézni a 100 éves mozi tiszteletére készült francia összeállítást, amelyben többeket kérdeznek arról, mit jelent számukra a film. Mitterrand elnök ebben elmondja, hogy számára a filmművészet lényegében egy képet jelent, egy fiatal lány és egy fiatalember képét, akik táncolnak, nem emlékszik a film címére, azt se tudja, melyik országból való, de ez a kép örökre megmaradt benne, és ezután pontosan elmeséli a Körhintát. Ezt jelenti a cannes-i fesztivál. Zsűriztem is, tudom, milyen borzasztó nyomás nehezedik a zsűritagokra, amikor el kell dönteniük, melyik film kapjon nagydíjat, melyik másodikat. És megtörténik, hogy egy film, amit minden zsűritag szeret és jónak tart, végül nem kap egyetlen díjat sem, míg egy másik, amiről sokat vitatkoztak, és a zsűri felének nem tetszett, mégiscsak befut a szavazás során. Abban az évben voltam zsűritag, amikor Tarkovszkij Áldozathozatala is versenyben volt, és sokan harcoltunk azért, hogy megkapja a nagydíjat, de végül csak a különdíj jutott neki. A nagydíj általában azé a filmé, amit a nézők és a nagyközönséget képviselő újságírók egyértelműen szeretnek.

DH: Szabó Istvánt idézem, aki azt mondta, hogy nem tudja, lesznek-e filmek a 21. században, de mozgó képek mindenképpen lesznek. Úgy gondolom, a filmet mindenekelőtt az örökre bennünk maradó képek jelentik, az olyan képek, mint a színész arca a Mefisztóban vagy a helikopter az Édes életben... Engem mindig felháborít, amikor azt mondják, fiatal költő, fiatal rendező: a fiatal rendezők ugyanolyan jó filmeket csinálnak, Enyedi Ildikó is egy nagyszerű, érett munkáért kapta az Arany Kamera-díjat, és már igen fiatalon nagy rendezővé vált.

Enyedi Ildikó: Ez volt az első filmfesztivál, amin életemben részt vettem, hiszen Az én XX. századom volt az első filmem. Gondoltam, ilyen egy filmfesztivál, és csak két-három év múlva sikerült rájönnöm, összehasonlítva a többivel, hogy tulajdonképpen mi is Cannes, mi az ereje és különlegessége. De akkor erről még sejtelmem sem volt, találkozni nem nagyon találkoztam senkivel, egy kicsit ijesztő is volt a tömeg és a piac része a dolognak, úgyhogy én arra használtam a fesztivált, hogy moziba jártam, nagyon sok filmet megnéztem. Akkor még kevesebb filmet lehetett látni itthon, és ott, Cannes-ban értesültem arról, hogy mi az a művészeti ág, amiben én dolgozom, egyszerűen láttam önmagam egy év filmtermésében, és ez nagyon fontos volt. Abban az évben 32 első film volt jelen, ami hatalmas szám, és egy kezdő rendezőnek nagyon sokat jelenthet az, amiről Szabó István is beszélt.

Kézdi Kovács Zsolt: Cannes valóban a legfontosabb fesztivál a magyar film számára is, de nemcsak a múlthoz tartozik, hanem a jelenhez is. Mert itt csak arról a húsz év dicsőségről beszélünk, amely valahogy a 80-as évek közepén megszakadt. Igaz, most nem vagyunk divatban a világon, nincs divatban ez a régió, helyettünk új filmcsináló nemzeteket fedeznek fel, de attól mi folyamatosan jelen vagyunk. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az utóbbi években is kaptunk díjakat, Szabó Ildikó például vagy Iványi Marcell, aki valami elképesztőt produkált, azt hiszem, soha ilyen fiatalon nagydíjat nem kapott senki. A Rendezők két hete vagy az Egy bizonyos nézőpont programját úgy kell felfogni, mint a hivatalos verseny egyfajta kiszélesítését, és Gothár Péter ott volt tavalyelőtt, tavaly egy-egy filmjével, ahogy tavaly a Mondani a mondhatatlant, idén pedig A Witman fiúk. Van tehát folytonosság, és hadd mondjak itt egy nevet, Dósa Istvánét, aki a legkorábbtól kezdve felismerte, hogy milyen fontos Cannes, aki végig menedzselte a filmjeinket a legrosszabb időkben is, amikor a 68-as fesztivál úgy szakadt félbe, hogy Truffaut és Godard lerángatták a vetítővásznat. Ezt a kontinuitást mi sem szimbolizálhatná jobban, mint a jubileumra meghívott magyar film. Mert volt nekünk egy nagy filmünk, talán a legnagyobb magyar film, a Szegénylegények, amely 1966-ban ott volt a versenyben. Jancsó Miklóst senki nem ismerte, az utolsó napon vetítették a filmjét, és a zsűri kivételesen öreg és fáradt francia akadémikusokból állt, akik végigaludták a filmet. A Szegénylegények akkor még csak említést sem kapott, de most a cannes-i fesztivál meghívta abba a 30 filmből álló sorozatba, a világ 30 leghíresebb rendezője közé, akiket Cannes fedezett fel. Jancsó Miklóst úgy fedezte fel Cannes, hogy nem adtak neki díjat, az meg külön pech volt, hogy két év múlva, amikor a Csillagosok, katonák szinte biztos nyerő volt a versenyben, jöttek a 68-as ifjak, és szétverték a fesztivált. De a Szegénylegények most újra ott van. Szabó István beszélt arról, hogy mennyire a részvétel a fontos. Én voltam versenyben, voltam zsűritag, még bürokrataként is voltam ott, tehát az összes oldalát láttam a fesztiválnak, a legnagyobb élményem mégis az, amikor 1976-ban ösztöndíjasként eljutottam Cannes-ba. Volt nekem akkor egy filmem, a Ha megjön József, itthon nagyon rosszakat írtak róla, eltemették, remény sem volt arra, hogy valaha is előkerül. Cannes-ban, ami akkor még a tizede sem volt a mai nagy fesztiválnak, a filmpiac vetítésein sikerült egy reggel 8 órás előadást kisírnom, és akár hiszik, akár nem, ez az egy reggel 8 órás vetítés, amit aztán a nézők kérésére több is követett, elindította a filmet. Azért mondom ezt el, mert sokszor kérdezik tőlem, hogy ez vagy az a filmünk miért nem került be a versenybe. Tudják, Ausztria hány évig várt erre? 35 éve nem volt osztrák film a cannes-i versenyben, mi ennél azért kicsit jobban állunk.

DH: Amikor elkezdtem anyagot gyűjteni a fesztivál történetéről írott könyvemhez, sok híres filmeshez fordultam levélben, és kértem, idézzék fel az első emlékeiket. Sokan válaszoltak, és ami meglepett, hogy bármilyen magasra jutott is valaki, a legnagyobb hálával és megilletődöttséggel emlékezett vissza a fesztiválon való első részvételére. George Lucasnak, aki akkor még nem volt híres, az első filmjét meghívták Cannes-ba, de őt nem. Szóltak a haverjai, hogy ott délen van valami kis fesztivál, eljöhetsz. Lucas elment Cannes-ba, ahol senki sem várta, azt sem tudta, hol vetítik a filmet. Valahogy odatalált, de nem volt hely, leült a lépcsőre, és az embereket figyelte, akik a filmjét nézték, aztán visszaült a vonatra, és majd szétvetette az öröm, hogy mekkora sikere volt. Pedig még a vetítés utáni sajtótájékoztatóra sem hívták meg.

Kósa Ferenc: A Tízezer nap története leginkább mesére emlékeztet. Úgy kezdődött, hogy a sors különleges véletlenje folytán filmes lettem, ami úgy történt, hogy édesanyám a tűzhelyen gyújtott be, és ahogy ott guggolt, az újságpapíron meglátta, hogy lehet jelentkezni filmrendezőnek, és amikor mentem haza, az újság a konyhaasztalon várt. Így kerültem a főiskolára, és amikor ötödéves lettem, a másodjára megalakult Balázs Béla Stúdióban lehetőség nyílott arra, hogy ott készítsem el a diplomafilmemet. A Tízezer nap lett a stúdiónk első önálló filmje. Az egész stábot a stúdiós kollégáim adták, vidékre jártak, segítettek nekem anyagot gyűjteni. A Balázs Béla Stúdió a második csoda volt az életemben, ahol igaz szívvel, őszintén tudtunk örülni egymás műveinek. Itt akkoriban nem volt könnyű élni, de abban a közösségben, ahol ilyen emberi rend volt, lehetett élni és lehetett dolgozni. És jött a harmadik csoda. Tizenegy forgatókönyvet írtunk, mindegyikben talált valamilyen hibát a cenzúra, de a tizenkettediket végre elfogadták. 1963-ban írtuk, közel volt még ´56, és nem volt mindegy, hogy ´56-ról hogyan vélekedünk. Itt néhányan ugyanabból a nemzedékből vagyunk, és azt hiszem, azt a szót, hogy forradalom, soha nem említettük másként. A film egyik jelenete ´56-ban játszódik, és mi azt a szót használtuk, hogy forradalom. Nézte a bizottság, nézte, de itt fölálltak, hogy ez tűrhetetlen, lehetetlen. Én se nézhettem meg többé, valami páncélszekrénybe került, és nagyon nehéz három esztendő következett. Arról kellett döntenem, kitartok-e egy szó mellett, és nem kapok diplomát, nem lehetek filmes. Ezt a forradalom kifejezést kellett volna átszinkronizálni ellenforradalomra, mert ezt akkor így hívták. Nem volt egyszerű döntés, de mégis úgy döntöttem, hogy a tisztesség a fontos. Diplomát nem kaptam, megtűrtek a kollégiumban, így telt el három év. Egyszer, most 30 éve, a kollégium portás nénije fölszólt, hogy jött értem egy fekete kocsi két férfival. Olyan idők voltak, hogy írtam egy pár soros levelet, hogy akármi történik velem, a család legyen nyugodt, én tisztességes voltam. Ezt a levelet odaadtam egy kollégámnak, hogy ha bármi történik velem, juttassa el édesanyámhoz, mert ő volt a főfelelős az újsággal. Bevittek a Báthori utcába, és kérdi tőlem egy ottani főnök, hogy van-e szmokingom. Na most nekem egy nadrágom volt, meg egy garbóm, és csak néztem rájuk, mert azt hittem, hogy jó sztálinista szokás szerint előtte meg is alázzák az embert. Mondtam, hogy lehet köztünk vita, de ezt ne csinálják velem, merthogy én ember vagyok, akkoriban ezt a szót még nagyon komolyan ejtettük ki. Aztán rájuk csaptam az ajtót, úgy szaladt utánam valaki, hogy jöjjek vissza, mert itt komoly dologról van szó. És akkor közölték, hogy két nap múlva a cannes-i fesztiválra megy a film. Máig sem tudom, hogyan került oda, nem tudom, kinek köszönjem meg. A franciák akkoriban nagyon nyitottak voltak a kelet-európai politikai és szellemi kultúra iránt, de ők nem láthatták a filmet. Sára Sándor operatőr barátommal odavezényeltek bennünket a filmgyár ruharaktárába, ahol mindenféle elegáns darabokat próbáltak ránk, úgy állt rajtunk, mint tehénen a gatya. Másnap már a repülőgépen voltunk, a fesztivál első napján vetítették a filmet, csak néztem a hozzánk hasonlóan elegáns hölgyeket és urakat, és arra gondoltam, talán ez nem az a hely, ahol éppen az után érdeklődnek, hogy a magyar szegényemberek hogyan bajlódnak, kínlódnak az életükkel. De nem lett igazam. Csoda történt, a végén fölálltak és hosszan tapsoltak, sose hittük volna, hogy Cannes-nak ilyen érzékenysége is van. Másnap olvastuk a lelkes kritikákat, és emlékszem, mikor hallottam, hogy nekem adták a rendezésért járó díjat, hát nagyon-nagyon furcsa érzésem volt, máig is megmaradt bennem, hogy egy európai láncolat jött létre, amelyik innen indulhatott, a barátaim, kollégáim köréből, eljutott Franciaországba, és így szabadulhatott ki a film a fogságából. Hát mit mondjak még, a vetítés másnapján odajött egy japán újságíró hölgy, hogy interjút akar velem csinálni. Én csak szégyenlősen beszéltem franciául, ő meg nagyon jól, és zavaromban azt találtam mondani, szerencsésebb lenne, ha Budapesten készülne ez az interjú. Arra gondoltam, itthon valaki segíthetne nekem fordítani. Aztán egyszer Kristóf Klári, akinek szintén hangozzék el a neve, mert ő is sokat tett a filmért, felhívott, hogy keres engem egy ilyen nevű valaki. Mondtam, hogy ilyen urat nem ismerek, de kiderült, hogy nem úr, hanem hölgy. A japán újságírónő volt az Cannes-ból, és a beszélgetés során kiderült, hogy nagyon hasonlóképpen gondolkodunk a világról, az emberről, a kultúráról, a művészetről. Nem akarom részletezni, immár 25 éve a feleségem. Így aztán Cannes nekem mindenféleképpen emlékezetes.

szerkesztette: Bori Erzsébet

publikálva
1997/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra