Hongkong visszatért: Kínai nagy falat

A jó hír: a hongkongi nyár eleji monszunban továbbra sincs szükség humidorra, hogy az ember kubai szivarjai ki ne száradjanak. A rossz hír: hétfőről keddre virradóra Hongkongot a Kínai Népköztársasághoz csatolták.

Quand la Chine s´jeveillera, le monde tremblera.

Napoleon Bonaparte (1817)

Õ királyi fensége Károly herceg úgy nézett ki, mint aki vackorba harapott. Chris Patten kormányzó már délután könnyekig elérzékenyedett, Tony Blair fiatalosan, első bálos miniszterelnökhöz méltón tartotta magát, Robin Cook külügyminiszter a pocakját tolta, Whisky és Soda (a kormányzó Norfolk-terrierjei) pedig már korábban légi úton elhagyták a koronagyarmatot. A britek közül csak a díszvendégek között helyett foglaló Margaret Thatcher mutatkozott érzelemmentesnek; mikor Qien Qichen kínai külügyminiszter lekísérte a walesi herceget az új kongresszusi központ mozgólépcsőjén, és beszállt az ébenfekete királyi Rolls-Royce-ba, a helyszínen búcsúzkodó angol nagyságok közül többeknél eltörött a mécses. A trónörökös és kísérői feltűnő gyorsasággal szálltak fel a Britannia jachtra és hajóztak ki a Dél-kínai-tengerre. Ha belegondolunk, van mit siratniuk: Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság nem pusztán Hongkong szuverenitását adta vissza anyaországának, de utolsó jelentős gyarmatának mondott búcsút, és ezzel végérvényesen lezárult a brit gyarmatbirodalom története. Bizonyos értelemben most ért véget a XIX. század, hogy helyt adjon a XXI-nek.

A hongkongi Pearl TV tudósítása szerint ekkor már órák óta faarccal, mozdulatlanul ültek a kínai Népfelszabadító Hadsereg katonái a teherautók platóján, egy-két előőrsük a britek rosszallása ellenére kora este átkelt, hogy csatlakozzon az április óta itt szállást csináló hétszáz népfelszabadítóhoz - hivatalos indoklás szerint logisztikai hátteret biztosítani az idelátogató kínai állami és pártvezetők személyi védelméhez -, hogy aztán kelet-ázsiai idő szerint reggel hatkor átgörögjenek mintegy négyezren.

Egy előre bejelentett átadás krónikája

Minden, a jövőben bekövetkező, de már a jelenben jelentősnek tudott eseményt a várakozás feszültsége és óhatatlan unalma övez, még akkor is, ha oly monumentálisan egzotikus és izgalmas pillanatról van is szó, mint Hongkong visszacsatolása Kínához. Hogy lesz a nagy esemény, az több mint tizenhárom éve tudott, mikor Thatcher brit miniszterelnök kínai kollégájával aláírta a mai napra vonatkozó visszajuttatási megállapodást. Más idők voltak: a George Orwelltől megénekelt 1984-ben Kína a szocializmus reformországának számított, a Nagy Kormányos Mao Zedong 1976-ban megtért teremtőjéhez, s ezzel a Nagy Proletár Kulturális Forradalomnak nevezett tömegpogrom és egész különlegesen rigid társadalomdresszúrázási program is véget ért. Kína nyitott, a világ örült - és nem különösebben zavartatta magát, hogy a demokratizálódás túlburjánzását kerülendő, a népi Kína tizenöt év börtönre ítélte a Demokrácia Fala, a tacepao-mozgalom egyik aktivistáját, Wei Jingshenget -; az angolok hongkongi gyarmatuk ügyében titkos pekingi útra küldték specialistájukat, Sir Percy Cradockot, aki a kínai nyitottság hírét vitte a Tiltott Városból a Downing Street 10-be. 1979-ben hivatalosan is megkezdődtek a tárgyalások, a nyolcvanas években Sir Geoffrey Howe brit és Wu Xueqien kínai külügyminiszterek vajazták le az alapszerződést.

A sikeres beetetés

Történeti felvezetésként legyen elég annyi, hogy az angolok a kábítószer-kereskedelem folyományaként jutottak a helyi szóhasználat szerint tengeri cigányoknak nevezett hakka népcsoporthoz tartozó néhány száz halász és kalóz által lakott Hongkong szigethez 1842-ben. A Qing-dinasztia idején izolacionizmusba burkolózó Kína protekcionista importpolitikáját semmi sem bizonyítja jobban, hogy nagyjából az indiai ópium maradt az egyetlen árucikk, amit a hivatalos tilalom ellenére jelentős haszonnal tudtak az angolok eljuttatni a Mennyei Birodalom kapujának számító délkínai Kantonba (Guangzhou). A beetetés után a kínaiak rákaptak a szerre, a hatóságok drasztikusan léptek fel a puserekkel szemben - közbevetőleg jegyezzük meg, hogy nem kis historikai fogékonyságról tanúságot téve, a Kínai Népköztársaság éppen Hongkong visszacsatolását megelőzően kezdett kábítószer-ellenes kampányba: naponta jönnek hírek, hogy az egyik tartományban tizenöt, a másikban meg huszonhét dílert végeztek ki, esetenként nyilvánosan. A brit kormány beavatkozott a kelet-ázsiai kereskedelem iránt vonzódó polgárai, a későbbi hongkongi nagykutyákká, taipanokká váló skót kereskedői, a Jardine-ek és Mathesonok oldalán, és a Flotta leverte Kínát, mint vak a poharat. 1842-ben, az első ópiumháborút lezáróan a nankingi béke örök időkre Britanniának juttatta Hongkong szigetét, 1860-ban megkapták a vele szemben fekvő Kowloon-félszigetet, majd mikor ez is szűknek bizonyult, 1898-ban kilencvenkilenc éves bérletet szereztek az Új Területeknek keresztelt területi egységre. A néhány száz hakka mellé azóta több mint hatmillió kínai költözött, az anyaország hányatott történéseitől nem teljesen függetlenül. A II. világháború lezárását követően Hongkong még csak egymillió lakosú város volt, hogy aztán a kommunista hatalomátvétel, majd -gyakorlás szeszélyes fordulatait követően egyre több kínai válassza a szabadság azon felemás formáját, hogy egy gyarmatra menekül, mely aztán átvette a csendben lerohadó Shanghai kereskedelmi és pénzügyi szerepét.

Politikai törésvonal

1984-et követően az Új Területekre vonatkozó bérleti szerződés lejártához kapcsolódóan állapodott meg Kína és Nagy-Britannia, és a hongkongiak egy részén erőt vett az 1997-es szorongásnak nevezett Kína-szindróma. A keményvonalas fordulat után - 1989. június 4.; mészárlás a pekingi Tienanmen téren tüntető diákok sorai között -, mindez természetesen fokozódott, sokan a kivándorlás mellett döntöttek. Találgatások kezdődtek: hány hongkongi hová is fog vándorolni (emlékezhetünk mi is, talán a Reform című világlap szellőztette úgy 1990 magasságában, hogy kétszázezer hongkongi készül letelepedni Szolnokon - az utolsó ilyen ötlet a debreceni kolónia létrehozása volt nemrég -, de győzött a józan ész, és a kivándorló hongkongiak többsége Vancouvert választotta, hogy aztán kanadai papírokkal bebiztosítva a jövendőt, visszatérjen pénzt csinálni, mert azt azért Hongkongban jobban lehet, mint Kanadában). 1992-ben új kormányzó, Chris Patten érkezett a gyarmatra, és nagyban demokratizálta a hongkongi politikát.

A hongkongi politika törésvonala ma a demokrácialobbinak nevezett pártok és a Peking-barát, kommunistaszimpatizáns pro-biznisz-lobbi között van. Vegyük például Li Ka-sheng esetét. Az 1928-ban a Guandong tartományban született férfit a kommunisták elől menekülő szülei ráncigálták a brit koronagyarmatra, hogy aztán a világ egyik leggazdagabb emberévé nője ki magát. Li Ka-sheng az ötvenes évek végén az egyik akkori hongkongi húzó iparágban, a plasztikvirág-ágazatban alkotott nagyot, majd húsz évre rá ő lett Ázsia koronázatlan ingatlanfejedelme, az építési vállalkozók Királytigrise. A nyolcvanas években rátenyerelt a pekingi belvárosra is, ami nyilvánvalóan nem lett volna lehetséges megfelelő politikai kapcsolatok nélkül. Tagja lett az átadást előkészítő Peking által támogatott bizottságnak, és nem kis szerepe volt abban, hogy Tung Chee-hwa hajómágnás - akit, mikor családi geseftje nehézségekkel küzdött, a Kínai Népköztársaság költségvetése segített ki - lett Chris Patten pro forma utódja, Hongkong Különleges Igazgatási Övezet első kínai prokonzulja. Li Ka-sheng is megingott egy pillanatra, holdingjának központját át is helyezte a gazdaságilag jelentéktelen, ám az adókedvezmények szempontjából annál figyelemreméltóbb Kajmán-szigetekre. Megingását Peking megbocsátotta, ő pedig nem egy hálátlan ember, épített Hongkong központjában egy tüchtig kis felhőkarcolót a Kínai Népköztársaság Külügyminisztériumának: ajándékba. Az üzleti élet jól kijön a pekingi politikával, mert mint azt a néhai Deng Xiaopingtől jól tudjuk, nem az a lényeg, hogy milyen színű a macska, hanem az, hogy megfogja az egeret. Márpedig a modernizáció erős gazdaság nélkül nem képzelhető el, a régióban pedig szinte valamennyi példa azt mutatja, hogy demokrácia nélkül viszont igen. A biznisz-barát társutasok eredményei nem jelentéktelenek: az egy ország, két rendszer formula ötvenéves regnálása gazdasági értelemben komolyan vehető. A hongkongi dollár marad a helyi fizetőeszköz, árfolyamát továbbra is az amerikai dollárhoz kötik, és semmi köze a jüanhoz, a kínai nemzeti banknak nem lesznek különleges jogosítványai, és Ázsia egyik legfontosabb tőzsdei mutatója, a hongkongi Hang Seng-index sem jelez különösebb ingadozásokat. Az üzleti világ megértette, hogy Kínának elemi gazdasági érdeke Hongkong további prosperálása, de politikai érdeke is, hiszen a Taiwannal való újraegyesítést is az egy ország, két rendszer formulán belül képzelik Pekingben.

The Big Chinese Takeaway*

Ha már a különleges jogosítványokról esett szó, szóljunk egy momentumról, ami itt eléggé felborzolta a kedélyeket. Kínához képest Hongkong katonailag semmi - az, hogy a szárazföld felől védhetetlen, már korábban beigazolódott: 1941-ben Japán seperc alatt foglalta el, 1948-ban sem okozott volna nagy gondot Mao hadseregének legyűrni a két dandár gurkha ellenállását, és hogy ezt Sztálin unszolására nem tette meg, az előrelátásának és éleselméjűségének bizonyítéka: a kommunista hatalomátvétel és a kulturális forradalom vége közötti időszakban (1949-76) Kína nyugati kereskedelmének kilencvenöt százaléka zajlott hongkongi közvetítéssel. Hongkongban a katonai jelenlét pusztán szimbolikus jelentőséggel bír. Az átadást rendező brit-kínai közös bizottság végül is megegyezett, hogy kínai alakulatok már áprilistól érkeznek korlátozott mennyiségben Hongkongba, hogy előkészítsék a többiek érkezését. Meg is jött, címlapsztár is lett Zhou Borong tábornok, a Kínai Népfelszabadító Hadsereg vezérőrnagya. A tábornok persze járkált ki-be, és egy alkalommal, amikor a Lok Ma határátkelőhelyen éppen Shenzhen Különleges Gazdasági Övezetből a leendő Hongkong Különleges Igazgatási Területre kelt át, kiderült, hogy személyes okmányai és vámpapírjai nincsenek rendben. Õ persze inszisztált, hogy be akar jönni, a brit jogelveken trenírozott hongkongi vámosok meg ott voltak a dilemmával: most akkor még a régi rendszer van, vagy már felvirradt a Vörös Hajnal? Aztán átengedték a tábornokot, és nyelvi nehézségekkel magyarázták az esetet. (A tábornok és kísérete csak mandarinul - putonghua, Kína hivatalos és többségi nyelve -, míg a vámosok csak kantoniul beszéltek. Az utóbbi ugyan írásban ugyanaz, mint a putonghua, de a beszélt nyelv oly távol esik egymástól, mint Macau Jeruzsálemtől.) A helyi sajtóban komoly viták indultak a privilégiumok és a jog uralmának tárgykörében, és a helyiek a kiváltságok nélkülözésének folyamatosságát és a jog további mindenhatóságát nevezték meg a jövőre vonatkozóan is irányadónak. (Hongkong eddig nem volt korrupt, míg Kína talán Nyasszafölddel holtversenyben a világ ötödik legkorruptabb országa, ahol a hivatalnokok minden szinten képesek megsértődni, ha nem akarják megvesztegetni őket.) A hongkongi társadalom elutasítja a népfelszabadítók vagy a káderek kiváltságait, az utóbbi hónapokban a demokráciapárti politikai szervezetek népszerűsége megint toronymagasan van a másik tábor előtt. Miután jól kidühöngték magukat a privilégium-dolgon, a kínai hatóságok bejelentették, hogy július 1-jén hajnali hatkor még négyezer népfelszabadító érkezik in land, air and sea, páncélozott harcjárműveket is hoznak, noha nehezen látható be, hogy ezekre mi szükségük is lehetne.

Az ellenzék jelene és jövője

Amikor a demokrácia-lobbihoz tartozó Frontier Párt elnökétől, Emily Lau-tól megkérdezték, mi lesz a demokráciapárti politikusokkal, ha nem adják fel ellenállásukat, azt válaszolta, hogy akkor meg kell még gyorsan tanítani a gyerekeket instant nudlit készíteni, hogy ne haljanak éhen, amíg a papa meg a mama börtönben lesznek, mert a demokratikus ellenzék intranzigens. Az ellenzékiek ugyanis a nagy nemzeti felbuzdulás idején elégtelenre vizsgáztak kínaiságteljesítményből: a kínai fennhatóság első órájában már polgári elégedetlenségi akciókba kezdtek. Martin Lee, az 1995-ös választásokon győztes Demokrata Párt elnöke végül is elérte, hogy éjjel fél egykor bejusson a Legco (a törvényhozási hajrát végrehajtó Legislative Council, a Patten kormányzó által az utolsó előtti órában megválasztatott demokratikus szerv) épületébe, és elmondhassa annak erkélyéről a demokrácia kiteljesítésének szükségességéről szóló szózatát. Az Amnesty International nagy erőkkel monitorálta az első éjszaka protestjeit, vezetőjük, Mark Ogle a Narancs kérdésére elmondta, hogy az éjszaka sehol a városban nem tapasztaltak atrocitást a hatóságok részéről, igaz, hogy még a helyi rendőri erők voltak szolgálatban, akik éjfélkor lecserélték az RHKP (Royal Hong Kong Police) oroszlános-sárkányos, hongkongi címeres sapkarózsáját az ötcsillagos kínaira.

A demokraták joggal sérelmezik, hogy a hongkongi választók ´95-ben négy évre választották meg őket, viszont most helyükre egy Peking által kézi vezérelt négyszáz tagú szelekciós bizottság nevezett ki egy ideiglenes törvényhozást (amelyik hiánytalanul átvette a probiznisz, kommunista társutas lobbit, viszont egyetlen demokráciapárti politikus vagy szervezet sem került be). Tung Chee-hwa a napokban tett egy felelőtlen ígéretet, hogy jövő májusig választásokat tartanak; persze, ha Peking is rábólint. Ez egyébként a demokrata politikusok legnagyobb baja Tung Chee-hwával: mindenáron a pekingi elvárásoknak akar megfelelni ahelyett, hogy a hongkongiakat - akik ugyan nem választás útján kapták meg őt - képviselné a másik irányban.

Pekingi játszmák

Kínában nagyon fontos év ez a mostani: hasonló formátumú utód nélkül meghalt Deng Xiaoping, a felhőrégiók korábbi ura; megkapták Hongkongot; és pártkongresszus is lesz az idén. Az utóbbi a nyitott kérdés, hiszen az első kettő bekövetkezését lehetett tudni előre. A kínai politikai elméletben és gyakorlatban mindig volt megkérdőjelezhetetlen főember, most nincs, és nem is valószínű, hogy lesz. Elemzők szerint a tíz százalék feletti gazdasági növekedés nem tartható sokáig, ugyanakkor az állami szektor strukturális válsága egyre előrehaladottabb; most húszmilliós munkanélküliséggel kell számolniuk, de egy - nem is átfogó - gazdasági reformprogram rögtön ötvenmillióra ugrasztaná ezt a számot. Szeparatista törekvésekkel kell szembesülniük a már megszokott Tibet mellett Xinkiang ujgur autonóm tartományban is, és Li Pengnek (a Tienanmen téri hentesnek), lélekben tizenötmilliárd kínai miniszterelnökének is lejár a mandátuma. Mi sem természetesebb ilyenkor, mint előrántani a nacionalizmus kártyáját, újraegyesíteni a kínai területeket (még két kínai ország van a világon: Taiwan és Singapore + a hatvanmillió tengerentúli kínai, akik Délkelet-Ázsia szinte valamennyi országában a gazdasági elit derékhadát alkotják), és megálmodni Nagy-Kínát, ami nemcsak terület és sokaság, de a világ vezető ereje, legfejlettebb országa is, mint az utóbbira a történelem egyszer már hozott példát: a Tang-dinasztia korában. A Mennyei Béke terén most leszerelik a hongkongi visszaszámlálásban jeleskedő nagy órát, hogy rögtön felállítsanak egy másikat, ez a portugál Macau visszakerülésére hegyez majd.

A világ meg néz, és kétértelmű Kína-politikát folytat: az amerikaiak egymásnak ellentmondó lépésekkel tudatják zavarukat; tanulságos volt a demokrata Martin Lee megjegyzése a TF1 francia televízió kérdésére, mit szól ahhoz, hogy Franciaország miniszterelnöki szinten véteti észre magát az új hongkongi vezetés Anglia és az USA által - ha felemásan is - bojkottált eskütételi ceremónián. Azt mondta, hogy ő nagy híve a francia történelemnek, csak azt sajnálja, hogy az új francia kormány feladta a liberté, égalité, fraternitét és csak minél több Airbust akar eladni.

A kereskedelem fontos dolog, Kína meg a legnagyobb piac - az Asian Wall Street Journal felmérése szerint a világ jelenlegi két gazdasági nagyhatalmának polgárai a jövőben negyvenkilenc (USA), illetve ötvennégy (Japán) százalékban Kínát tartják a legjelentősebb gazdasági versenytársnak - nota bene: az Európai Közösséget tizenkettő, illetve nyolcszázalékosan tartják magukra nézve veszélyesnek -, de a kereskedelem nem minden. A világ egy gazdaságilag erős, ám politikailag civilizált és demokratikus Kínában érdekelt, tehát a jelenlegi rendszer változásában, amire hatása ugyan csekély lehet, de tartásos politikával bizonyos eredmények elérhetők. Hogy Hongkong megmarad annak a Rejtő Jenő-ien bájos és egy James Bond-filmhez hasonlóan abszurd és dinamikus világnak, ami mostanáig volt, abban hosszú távon csak reménykedni lehet. És figyelni azoknak a gondolatgazdag és bátor embereknek - mint Martin Lee vagy Emily Lau - a munkáját, akik ennek a világnak az intaktságán fáradoznak, és szót emelni, ha kell. És sajnos kelleni fog.

Vágvölgyi B. András

(Hongkong)

* Idézet a Sun című londoni napi intellektuális kiadványból

Átadás a hálón

Bár minden elektronikus kiadvánnyal is rendelkező nemzetközi napi- és hetilap, tévé- és rádióállomás percenként nyomta a legfrissebb híreket, interjúkat és elemzéseket, Hongkong átadása a hálózatról nézve multimédia-demóvá fajult: a szöveges és képanyag mellett számos cég új hálózati technológiái, elsősorban beszélgető, valamint audio- és videóközvetítő rendszerek bemutatására használta fel a látványos politikai fesztivált. Borzalmas ütemben frissített hír- és képanyagával és háromféle tévéadás (CNN, a hongkongi Host TV és a kínai CCTV) internetes közvetítésével a pálmát ezúttal is a CNN Interactive vitte el, címlapján az éjfélig hátralévő időt tizedes tört alakban mutató óra alatt jöttek a hírek, mint a nyomdagépből: az utolsó angol kormányzó médiasztárrá avatott kutyái, Whisky és Soda elhagyták a szigetet, a kínai csapatok valamivel korábban lépték át a határt a megbeszéltnél, Pekingben a Tienanmen teret megtisztították a bámészkodóktól az állami ünnepség előtt, szomorú ceremónia a Kongresszusi Központban, éjfélkor aztán nyugi volt egy darabig, csak a zászlóknak tisztelgő kínai katonák cserélték tányérsapkára a skótszoknyájukat.

- bodoky -