Magyar Narancs: Habár Schlachta Margit és Kéthly Anna személyében az első két politikusnő még a húszas években jutott be a magyar parlamentbe, azért a közhatalmi vagy párttisztségekbe helyezett nők, miniszterek és egyéb funkcionáriusok mégis döntően a II. világháború után, illetve az államszocializmus korában jelentek meg a hazai politikai térben.
Acsády Judit: E korszakban valóban számos nő került kiemelt funkcióba, ám azt nem állítanám, hogy ők inkább voltak politikusnők, mint akár Schlachta vagy Kéthly, vagy akár azok a nők, akik a 19. században vagy a múlt századelőn vettek részt a közéletben. De mint pálya és hivatás kétségkívül jellemzően 1945-öt és különösen a fordulat évét követően jelenik meg Magyarországon a politikusnő, akit jó káderként egy helyi tanács, pártbizottság vagy éppenséggel egy minisztérium élére is oda lehet helyezni. Hogy aztán e tisztségekben valójában rendelkeztek-e érdemi hatalommal, érvényesíthették-e saját politikusi egyéniségüket, vagy csak a pártutasításokat hajtották végre, az már erősen kérdéses. Ahogyan persze ez kérdéses volt a korabeli férfi miniszterek és funkcionáriusok esetében is. Azt pedig még kevésbé gondolnám, hogy az ilyen káderkiválasztások feltétlenül a női emancipációt kiteljesítő mozzanatok lettek volna.
MN: A politikusi pályára lépő nők már a koalíciós időszakban is döntően a baloldal, s azon belül is főleg az MKP képviselői voltak. A baloldali társadalmi progresszió hagyománya vagy egészen praktikus propagandaszempontok motiválták e téren a még Nőtitkárságot is felállító Rákosiékat?
AJ: Nyilvánvalóan mindkét ok közrejátszott, ahogyan persze a szovjet minta másolása is elsődleges volt a kommunisták számára. De fontos jelezni, hogy a női politizálás általánosan megélénkült 1945-tel, amit a polgári oldalon nemcsak Schlachta pártvezetői szereplése bizonyíthat, hanem az országgyűlési képviselővé, majd országos nőmozgalmi vezetővé választott Tildy Zoltánné Gyenis Erzsébet példája is.
MN: Az államszocialista rendszer sem 1956 előtt, sem utána nem kedvezett az önálló politikusi arculatok kialakításának, legyen szó akár férfiakról, akár nőkről. Beszélhetünk egyáltalán felismerhetőbb, személyesebb vonásokról vagy legalább azonosítható mintázatokról?
AJ: A káderkiválasztás elsődleges szempontjának ebben a körben is a lojalitás számított, annak egyik alapvető tényezője pedig az 1945 előtti munkásmozgalmi múlt volt. Ez lehetett legális (szakszervezeti, szocdem) vagy illegális (kommunista), és persze lehetett e kettőnek akár a kombinációja is, mint mondjuk épp Benke Valéria esetében, akit a szociáldemokrata pártba küldtek propaganda- és megfigyelőmunkát végezni. Ehhez járult utóbb a pártiskola elvégzése, és a továbbiakban a legszigorúbb pártszerűség és pártfegyelem.
MN: Idekapcsolható, hogy a politikusnők többnyire egyszersmind funkcionáriusfeleségek is voltak: a már említett Benke Valéria mellett idesorolható például Andics Erzsébet, Jóború Magda vagy éppen Rajk Júlia is.
AJ: Ezek a rendszerint még a munkásmozgalmi időkben fogant kapcsolatok a megbízhatóság és a pártszerűség erősebb garanciáját ígérték a mindenkori káderosztály illetékesei számára.
MN: Abban is felismerhető egyfajta mintázat, hogy milyen területeken juthatott e korban kiemelt politikai funkcióhoz egy nő: az alapértelmezett nőpolitika és a súlytalan Béketanács mellett leginkább az egészségügy, a könnyűipar és a művelődésügy területén.
AJ: Ez a mintázat komoly hasonlóságot mutat a munkaerőpiac úgynevezett horizontális szegregációjával, ami azt jelenti, hogy a nők aránya azokon a területeken magas, amelyeket a hagyomány jellemzően női tevékenységekhez kötött. Elkülönülnek tehát a férfiasnak és nőiesnek tartott szakmák, ez utóbbiak társadalmi presztízse és jövedelme is rendre alacsonyabb. Az egészségügyben például az ápolás gyakorlatilag teljesen női terület, a kisebb presztízsű általános orvosi, körzeti orvosi pályán több a nő, de a sebészek vagy a nőgyógyászok szinte kizárólag férfiak – még ma is.
A tárgyalt korban ilyen női ágazat volt például a textilipar (ma már szavunk sincs arra a szövőre, aki nem nő), s mivel a könnyűipar politikai jelentősége deklaráltan kisebb volt, mint a nehéziparé, a vonatkozó minisztérium élére logikus döntésnek tűnhetett nőt állítani: Nagy Józsefné, majd Keserű Jánosné személyében 1955-től 1980-ig a könnyűipari miniszter nő volt. Hasonlóan kézenfekvő káderpolitikai húzás lehetett a népjóléti, egészségügyi miniszteri tisztséget a védőnő Ratkó Annára bízni. Viszont nyilvánvalóan elképzelhetetlen lett volna, mondjuk, Czinege Lajos helyére egy nőt kinevezni honvédelmi miniszternek.
| ||
MN: Ratkó Anna említése rögtön eszünkbe juttathatja, hogy ha politikusi profilt nem is, de elhíresült és többnyire rossz hírű döntéseket azért kapcsolhatunk egyik-másik kommunista funkcionáriusnő nevéhez.
AJ: Valójában Ratkó Annának az 1953-as magzatelhajtást szabályozó törvény koncepciójának kialakításában és megszövegezésében nem volt érdemi szerepe, ám a törvény életbelépését követő abortuszellenes propagandában, az illegális magzatelhajtások üldözésében és a nők (akár lányanyák) szülésre buzdításában azonban már igen. Hasonló rossz emléket őrizhetünk Andics Erzsébet főideológusi vagy Benke Valéria 1956-os rádióelnöki működéséről, utóbbi volt, aki október 23-án nem engedte, hogy a tüntetők beolvassák a követeléseiket.
MN: Benke 1958 és 1961 közötti művelődésügyi miniszteri ténykedésével kapcsolatban pedig talán csak az a korabeli szófacsarás emlékezetes, mely szerint helyettese, Aczél György „a miniszter első felettese” volt.
AJ: Valóban kérdés, hogy mennyiben rendelkeztek saját arcéllel ezek a kommunista politikusnők. A lehetőségekhez képest autonóm, a társadalomról és az emberi kapcsolatokról személyesebb véleménnyel bíró és saját normákkal rendelkező egyéniségnek tekinthetjük azonban például Rajk Júliát, aki 1949-ig az MNDSZ, vagyis a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének főtitkára, majd elnöke volt.
MN: E szervezet említése át is vezet a korszak hivatalos nőpolitikájának terepére, amelynek intézményes szerve 1956-ig az MNDSZ, majd 1957-től a Magyar Nők Országos Tanácsa volt.
AJ: Az 1945 utáni nőpolitikának fontos eleme volt, hogy teljesen elfeledtesse a múltbeli női civil társadalmi kezdeményezéseket: az emancipatorikus törekvések hazai történetét csakúgy, mint a századelő magyar feminizmusát – az 1904-ben alapított Feministák Egyesületével a középpontban –, vagy éppenséggel a konzervatív nőszervezeteket. 1919-től vált meghatározóvá a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, amelynek alapítója Tormay Cécile, fővédnöke pedig Horthy Miklósné volt. A két világháború között a MANSZ valóságos tömegszervezetté vált: több százezres tagsággal, helyi csoportokkal országszerte és egyértelmű propagandaszereppel, különösen a revíziós törekvések szolgálatában. Turgonyi Júliától (szociológus, egykori aktivista, szakszervezeti vezető) tudom egy 1990-es évekbeli beszélgetésünk alapján, hogy a II. világháború után sok nő vett részt társadalmi munkában a romeltakarításban, iskolák újjáépítésében, de akár még tüzelő hordásában is, akik később az MNDSZ helyi csoportjaihoz csatlakoztak.
Az MNDSZ emellett segélyakciókat is szervezett. Elképzelhető, hogy lehettek olyan nők is az új szervezet soraiban, akik korábban MANSZ-tagok voltak (hiszen az MNDSZ taglétszáma is nagyon rövid időn belül több százezerre duzzadt) – bár erre archív dokumentumok, bizonyítékok még nincsenek. A koalíciós idők kezdetén az MNDSZ még nem volt mindenestől átpolitizált közeg. 1948 után a társadalmi szervezeteket belügyminiszteri rendelettel feloszlatták, így azok a nőszervezetek is megszűntek, amelyek nem csatlakoztak az ekkor már egyértelmű pártbefolyás alatt álló MNDSZ-hez. A szervezet legfőbb szerepét a párt a női szavazótábor mozgósításában és befolyásolásában látta. Erősen élt ugyanis a félelem a kommunistákban, hogy ideológiai megdolgozás nélkül a nők a „reakcióra” szavaznának. Így vált az MNDSZ azzá az átideologizált segédcsapattá, amelynek vezérkarában az eddig emlegetett kommunista női politikusok zöme mind ott szerepelt: Benke, Rajkné, Keserűné, Jóború, Ratkó… A pártpropaganda szócsövének szerepe mellett másodlagosakká váltak a későbbi egészségügyi vagy gyermekjóléti kezdeményezések és akciók.
MN: Átpolitizáltság, tömegmozgósítás és direkt pártpropaganda szempontjából másként festett a Kádár-kor női szervezete, az MNOT. Olyannyira, hogy a korabeli közvélekedés tudhatóan afféle szabványos sóhivatalnak tekintette a Nőtanácsot.
AJ: A Nőtanácson már vélhetőleg sokkal kisebb volt a politikai nyomás. Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem kellett mozgósítania: a kor politikai vezetése ezen a területen is konszolidálni akart, és nem a tömegeket megmozgatni. A stabilitás fő szempontját jelzi egyébként az is, hogy 1957-től 24 éven át nem történt változás a Nőtanács élén: Erdei Lászlóné volt a szervezet elnöke. Ez a konszolidációs szerep különösen fontossá vált az MNOT sajtóorgánuma, a Nők Lapja révén, hiszen ez a hetilap közvetítette a maga milliós olvasótábora felé azt a nőképet és azokat a szerepelvárásokat, amelyek modernebb hangvétellel és divatosabb külsőségekkel ugyan, de alapjaiban mégis a hagyományos mintáknak, a nőiesség-férfiasság dichotómiájának és a nők továbbra is másodlagos pozíciójának feleltek meg. A Nőtanács működése, reprezentatív szereplései és megnyilvánulásai szinte teljesen marginálissá váltak a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekre.
MN: És még így is várt a Nőtanácsra és sajtójára egy korszakos kihívás: valamiképpen reagálni a nyugati feminizmus hatvanas–hetvenes évekbeli nagy hullámára.
AJ: Miközben a Nőtanács vezetői külföldi utazásaik és konferenciaszerepléseik révén megismerkedhettek a nemzetközi nőmozgalom fejleményeivel, ennek kurrens irányzataiból, filozófiájából gyakorlatilag semmit nem engedtek a hazai nyilvánosság elé. Az a feminista alapgondolat, hogy a nő autonóm és a férfival egyenrangú ember, számukra nyilvánosan éppúgy elfogadhatatlan volt, ahogyan a saját életvitelükben amúgy nagyobb szabadságot élvező Nők Lapja-újságírók számára is. Mi több, tevékeny részt vállaltak a felforgató veszély gyanánt azonosított feminizmus diszkreditálásában és szitokszóvá tételében is.
