Autóval startolunk Csillaghegyről, de mikrobuszokat is indítottak a Jobbik-mentes zsinagógát Facebook-eseményoldal szervezői. Félúton a rádió bemondja, hogy nagy a készültség, sok a rendőr, Esztergom határában azt is megtudjuk, hogy a belvárost lezárták az autóforgalom elől. Simán bejutunk, a szimpla utcai járőröktől érdeklődünk a hogyan tovább felől.
Kicsi a város, pesti szemmel legalábbis az, mégis futunk két kört, míg megtaláljuk a helyszínhez vezető utat. Az egyik presszóban, ahová beugrunk egy italra, a helyiek már a tüntetőkről beszélnek. Jöjjenek csak, fogy majd a kávé rendesen, mondják, aztán a Jobbikon évődnek: nem szégyen az, te is az vagy, én ugyan nem, és így tovább. Nem igazodunk ki rajtuk, és az utcán sem leszünk okosabbak: a közúti rendőrök jóhiszeműen elirányítanak az ellenkező irányba, egy helyi lakos viszont képben van, hosszasan dicséri a felújított zsinagógát, hogy milyen szép lett, és hogy művelődési házként üzemel. Sötétedik, lassan, de biztosan feltűnnek a piros sapkás készenlétiek, szállingózik a nép a tüntetésre és a lakossági fórumra. Feljutunk végre a zsinagógához, a mellette levő kis téren van a gyülekezőnk. Rendőrök sorfala és kordonok fogadnak, szembesülnünk kell a ténnyel, hogy nem valósítható meg az eredeti terv, nem fogjuk tudni körbevenni az épületet, nem tudjuk lezárni a bejáratot, egy egész utcát kell kerülni, mire a kapuig jutunk – ha egyáltalán.
| ||
Fél hatra 100-150 ember gyűlik össze, az Antifa hatalmas molinót bontott, rajta az ököllel szétzúzott szvasztika. Az erősítőkből rádióműsor szól, a csillagos házakból deportálásra indítottak története van épp soron. Lassan sokasodunk, elkezdődik a hivatalos program, elhangzik a Jad Vasem-listáról az 500, koncentrációs táborba hurcolt magyar állampolgár neve, akik a helyi hitközség tagjaként éltek Esztergomban.
Majd felolvassák a Kanadai Magyar Demokratikus Charta erre az alkalomra írt nyilatkozatát. Végül felszólalt a Németországban élő André Libik Ezüstmedve díjas filmrendező és producer is, tiltakozásának adva hangot.
| ||
Libik kijelentette, hogy ami Esztergomban történik, az Európa-szerte sehol nem történhetne meg, mint ahogy a rendőrség sem nézhetné – amúgy Magyarországon is törvénybe ütközően – tétlenül a neonáci nyomulást. A piros sapkások mindeközben rezzenéstelenek, csak akkor váltanak alakzatot, mikor a lakossági fórumra érkezők láttán a tüntetők skandálásba kezdenek. Nem hagyjuk, nem hagyjuk! Kordon és rendőrsorfal, utcalezárás, esélytelen, hogy bármit tegyünk, így hát marad a skandálás. Nem hagyjuk! De hol vannak a fiatalok, akik Prágában és Berlinben már rég átszakították volna a kordonokat, hogy kiebrudalják a neonácikat a zsinagóga falai közül? Miért nem vagyunk tízszer, százszor ennyien?!
Van amúgy taktikánk és stratégiánk, beszivárgunk az épületbe, elvben bárki bemehet a lakossági fórumra, így hát kerülünk egy utcát, és egy szűk sikátornyi részen odaférkőzünk a rendőrökhöz, akik mindenkit beengednek. A helybeliekkel együtt sodródunk a zsinagóga kapuja felé, mellettünk valaki lengyel zászlót lobogtat, vagy legalábbis egy botra feszített piros-fehér selymet. Az ajtónállók, a benti rendezvény szervezői Jobbik-kampány-logós fehér susogós felsőben, pókerarccal irányítják az érkezőket felfelé az emeletre, míg alul Vona sajtótájékoztatója kezdődik. Kint valami zűr támad, ordítozás hangjai keverednek más ordítozások hangjaival. Mocskos nácik! Kussoljatok liberálisok! Mi legalább a helyünkön leszünk, szólal meg valaki kis tömbben felfelé hatoló, nőkből álló csoportunkban, ahogy a zsinagóga emeletére kaptatunk. Benn tanácstalanul nézelődünk, a terv az, hogy szétszóródunk, és elfoglalunk minél több helyet. Szétszóródunk, és újra összebújunk, a hányingerünket próbáljuk legyőzni, és a könnyeinkkel küszködünk.
Odalenn alig néhány perce fejeződött be a hitközség elhurcolt tagjainak megidézése, Évikék és Lacikák léptek ki a névtelenségből, hajdani városlakók, akiknek szomszédai és azok utódai gárdistaként vagy csak szimpla jobbikos szavazóként mintha mit sem sejtenének a helytörténetről, a történelemről, a lelkiismeretről, a felelősségvállalásról, a szembenézésről, mindazokról a dolgokról, amik nélkül Andre Libik szerint Németországban sem sikerült volna a múltfeldolgozás.
A város polgárai derűs ünnepélyességgel érkeznek, és lassan megtöltik a termet, elvétve lendül egy-egy kar is, az is lehet, hogy csak nekünk szóló provokációként. Kapjátok be, nem hagytátok, mégis itt vagyunk. Gyerekképű fiúk érkeznek, a rendezők koreografálják a mozgást, te ideállsz, én odaállok. Árpádsávos zászlók bomlanak. Közben kupaktanácskozunk, kb. harmincan jöttünk – mint később kiderül: jutottunk – be.
| ||
Zsúfolásig telik lassan a terem, Vona érkezését a betiltott és megújult gárdaegyenruhások bemasírozása vezeti fel. A fal mentén vigyázzállásban fogják körbe a termet a feketék, árpádsávos nyakravalóban, közben Vona kampányfilmje megy a kivetítőn. A pártelnök fát vág, pincérkedik, piaci standon árulja a portékát, aztán életnagyságban is megtestesül. Pörzse Sándor vezeti fel a lakossági fórumot, kicsit élcelődik a „Valentin-napi eseményeken”, mint szóra alig érdemes kis közjátékon a falakon kívül, aztán belevág a lecsóba, figyelmezteti a jelenlevőket, hogy ha rendzavarás történne, a rendezők intézkedni lesznek kénytelenek. Szúr a szív, szorít a mellkas. Úgy döntünk, hogy nem veszünk részt a jobbikos pártrendezvényen. A Vona-beszéd kezdetén felállunk, és elhagyjuk a termet.
Kinn csillagos ég és tüntetők kisebb csoportja fogad, még megbeszéljük, hogy kivel mi volt, szedegetjük össze az utasokat a visszaútra. Valaki rosszul lett, de már hazavitték, volt, aki interjút ad még egy német tévétársaságnak. Hazafelé elhangzik egy-két történet, például az EU-s zászlóé, amit a rutinellenőrzésképpen megállított autó átnézésekor, idefele jövet, kifogásoltak az Esztergom határában posztoló rendőrök. Mi az? Zászló. Milyen? EU-s. Miért? Uniós ország vagyunk stb. Éjszaka ér a telefon az egyik fórumon maradt tüntetőtől, aki megkérdezte Vonát, hogy miért maradtak ki a hajléktalanok az öregek és betegek védelmét hirdető programjából. A válasz nem szolgált meglepetéssel: a hajléktalanok közül sokaknak eszük ágában sincs visszatérni a társadalomba, de a Jobbik szeretné a munka világába visszavezetni őket is, bla, bla, bla. Hazaérve egy születésnapi társaságba csöppenek, hangoskodó haverok, zene, felolvasás, vidámság, valaki vigyorogva elém ugrik, hogy na, milyen volt...? Mintha ugyan egy házibuliban lettem volna.
