A Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) július 22-én tette közzé a munka törvénykönyvének új tervezetét, amely még a jobboldalon sem aratott osztatlan sikert. A teljesen újraírt jogszabály egyes pontjai ellen azóta tiltakozott a KDNP, és Lázár János Fidesz-frakcióvezető is kifejtette, hogy nem fognak támogatni olyan szabályozást, amely nem segíti a szülési szabadságról visszatérők és a munkanélküliek elhelyezkedését. Szijjártó Péter kormányfői szóvivő a munkaanyag publikálása után egy héttel már két kardinális pontban is visszakozott (megmarad a védett kor és a gyesről visszatérők védelme). Különös módon a kormánysajtóban is munkálnak bizonyos ellenérzések a tervezet alapját elkészítő szakemberekkel szemben. A szöveget egy független jogászcsapat írta, Pál Lajos vezetésével - mint Pál az Origónak elmondta: hobbiból -, majd ezt dolgozta tovább az NGM. Az Antall-kormány munkaügyi minisztériumának jogi főosztályvezetőjeként, majd az első Orbán-kormány különböző minisztériumainak helyettes államtitkáraként, az ezen kívüli időkben munkajogi ügyvédként tevékenykedő Pál Lajos ügyvédi irodájáról írta korábban a Magyar Nemzet, hogy e cég készítette a MÁV és a BKV legendás menedzserszerződéseit - ezt az érintett akkor határozottan cáfolta. Legújabban pedig a jogászcsapat másik tagját, Pethő Róbertet leplezte le a napilap, hogy ő bizony "tescós jogász". Ez a már-már a liberális filozófussal felérő megbélyegzés annak szólt, hogy Pethő évek óta ellátja az áruházlánc jogi képviseletét - képzelhetjük, miféle törvény telhet ki az efféléktől.
Hogy ne kelljen annyit vacakolni
A heves fogadtatásból nyilvánvaló, hogy amint mindenkit érintő kérdésekről van szó, hirtelen oda a megbonthatatlannak vélt nemzeti egység. Az új törvény fő csapásiránya ugyanis, hogy a versenyszféra munkavállalóinak az eddiginél kevesebb jogi védettséget garantálna, amennyiben a munkaidő mértéke, beosztása, a pluszmunkáért járó díjazás, az elbocsátás, a szabadság vagy a munkavállalói felelősség kérdésében sokkal kevésbé kötné meg a munkaadók kezét.
A munka törvénykönyve alapvetően arra való, hogy miután a munkavállalók és a munkaadók közötti legkülönfélébb alkukban az utóbbiak mindig erőfölényben vannak, jogszabályban kell előírni bizonyos minimumokat, amiknél kevesebb elfogadására a munkavállalók nem kényszeríthetők. A minimumfeltételeken felül, valamint a jogszabályban nem érintett kérdésekben persze rengeteg további megállapodás köthető, melyeket vagy a munkavállaló, vagy a nevében eljáró érdekképviselet köt a munkaadóval vagy az utóbbiak nevében eljáró munkaadói szövetséggel. E megállapodások a foglalkoztatóra vagy akár az egész ágazatra vonatkozó kollektív szerződések, amelyek az átlagos éves béremeléstől a konkrét munkarenden keresztül a cafeteriáig, a munkakörülményekig vagy az egyéb juttatásokig felsorolhatatlanul sok mindent tartalmazhatnak. Az új törvény ebben két lényegi változást hozna - már ha a mostani formájában fogadnák el. Egyrészt a kollektív szerződésekben ezután nemcsak a munkavállaló javára lehet a törvénytől eltérni, hanem bizonyos esetekben mindkét irányba. Ha például valaki vállalja a munkaszerződésében (vagy a szakszervezet a kollektív szerződésben), hogy több pénzért többet dolgozik, akkor a napi és heti munkaidő-előírásoktól is el lehet fölfelé (tehát a munkavállaló kárára) térni. Ugyanígy havi pár ezresért le lehet mondani a végkielégítésről, vagy megváltoztathatók a szabadság kiadásának szabályai. A másik, ami a legnagyobb felháborodást kiváltotta, hogy még a megmaradt, megváltoztathatatlan minimumfeltételek mértékéből is visszavesz a tervezet.
A legkézenfekvőbb változás a fizetett szabadság kismértékű csökkenése. Az évente járó húsz nap alapszabadság megmarad, de az eddigi három helyett ötévente emelkedik egy nappal, és ez az emelkedés nem a dolgozó 25, hanem 26 éves korában kezdődne - így a 45. helyett csak az 51. életévben érné el a maximális harminc napot.
A munkaidő beosztására vonatkozó szabályok az ügyelettel, készenléttel, rendkívüli munkaidővel, a hétvégi és ünnepnapokon történő foglalkoztatással és pláne a munkaidőkeret intézményével már eddig is olyan bonyolultak voltak, hogy ügyes számítással szinte bármikor lehetett dolgoztatni a munkavállalókat. Ezt most megfejeli a tervezet azzal, hogy az évi 200 helyett akár 300 óra túlmunkát is előírhat a cég, ráadásul ezeket nem köteles 50 százalékos pótlékkal kifizetni, ehelyett adhat ugyanannyi szabadnapot is. Ez - az egyébként a jelenlegi törvénykönyv múlt havi módosítása miatt már most is hatályos változás - tekinthető talán a munkavállalói szemszögből legszomorúbb fejleménynek. A hazai viszonyok mellett mindenki a pluszpénzért hajlandó túlórázni, és nem akar össze-vissza dolgozni csak azért, hogy a munkaadója jó munkaidő-beosztással a munkaerő-szükségletét néhány százalékkal csökkenthesse. Ráadásul a terv szerint teljesen megszűnik a délutáni műszakpótlék (az éjszakai marad), és nem képezi a munkaidő részét a munkaközi (például ebéd)szünet. Kétségtelen pozitívum ugyanakkor, hogy vasárnapi munkavégzés esetén annak is jár majd az 50 százalékos pótlék, akinek nem kivételesen, hanem rendszerszerűen kell hétvégén dolgoznia (például a kereskedelmi alkalmazottaknak).
A munkavállaló ezután a munkaadónak okozott teljes kárt köteles megtéríteni (tehát az elmaradt hasznot is), és abban az esetben is, ha a károkozás nem volt szándékos - gondatlan károkozás esetén eddig félhavi fizetés volt a plafon. A munkaadó viszont nem tartozik kártérítési felelősséggel, ha a munkavállalónak okozott kár "nem volt előre látható". Természetesen az alkalmazottak károkozási szenvedélyét eddig is az fékezte meg, hogy a delikvensek rettegtek a kirúgástól; mostantól a hajléktalanná válással is számolhatnak.
Mindenki magáért
Valamelyest könnyebbé válik az elbocsátás is - itt nagy változásokra amúgy sincs szükség, a bírósági gyakorlat szerint már ma is ritkán lesznek pernyertesek a kirúgott munkavállalók. A legfontosabb, hogy a határozott idejű szerződés is felmondható különösebb következmények nélkül, valamint a munkavállalói pernyertesség idején nem mindig kell a jogerős bírósági ítéletig terjedő elmaradt bért kifizetni, csak legfeljebb másfél évet - az ügyek több mint 90 százaléka valóban befejeződik ennyi idő alatt, bár nem világos, hogy amennyiben mégsem, az miért a munkavállaló hibája. Jellemző, hogy éppen azt a felmondásra vonatkozó szabályt lobbizták vissza a természetesen munkavállaló-barát kormánypártok, amelynek megváltoztatása a leglogikusabb volt. Eszerint a felmondás a gyes alatt is közölhető lett volna, nem csak a munkába visszatérés után: a gyesről visszatérők gyakorlatilag állásinterjúra jelentkeznek, ha nincs rájuk szükség, úgyis elküldik őket - és így legfeljebb előbb értesültek volna róla. Jelenleg - és a közbelépés miatt valószínűleg ezután is - a kisgyerekükkel otthon levő anyáknak folyamatosan gyűlik a szabadságuk, és amint visszamennek dolgozni, rögtön két-három hónap fizetett szabadsággal nyitnak. Ez gyakorlatilag céges különadónak tekinthető, munkaerő-piaci hatása leginkább abban mutatkozik meg, hogy a cégek még inkább ódzkodnak a várhatóan gyerekvállalásra készülődő nőktől. Rossz szabály, megtartjuk hát.
Az új munkaügyi kódex vezérmotívuma, hogy az államnak minél kevésbé kell beavatkoznia a két fél közös ügyeibe. Érdekes módon e virtigli liberális szemlélet éppen azon a területen lett fontos, ahol a szereplők nem egyenrangúak. Erre lehet azt mondani, hogy a szakszervezeteknek éppen az erőkiegyenlítés a feladatuk, csakhogy a kormány az országos érdekegyeztetés szétverésével (lásd: Egy álom beteljesül; Magyar Narancs, 2011. június 30.) már eddig is korlátozta a szerepüket, ez a tervezet pedig gondoskodik arról, hogy a munkahelyeken is háttérbe szoruljanak. A szakszervezeti tisztségviselőket ezután nem illetné meg az eddigi kiemelt munkajogi védelem (vagyis ugyanúgy kirúghatók lennének, mint bárki), és megszűnnek a munkaidő-kedvezményeik is. Eddig egy munkahelyen egyetlen kollektív szerződést lehetett kötni, mégpedig a helyben legerősebb szakszervezettel (ennek megállapítása az üzemi tanács választásánál leadott szavazatok alapján történt, amit a szakértők régóta kárhoztattak, ám most ehelyett nem lesz semmi), és az minden munkavállalóra vonatkozott. Az új törvény elfogadása esetén bármennyi - a törvényt tehát részben felülíró - kollektív szerződés köthető, ha a jelentkező szakszervezetek legalább a munkavállalók 10 százalékát képviselik - és mindegyik csak a saját tagságra vonatkozik. Ez amellett, hogy kitűnően alkalmas az érdekvédelem megosztására, az egyenlő munkáért egyenlő bér követelményét is megszünteti - ezt a mondatot ki is húzták a törvényből. Sőt az üzemi tanáccsal is lehet kollektív szerződéshez hasonló megállapodást kötni: egy viszonylag kisebb vállalatnál elég a vezetésnek a tanácsot alkotó három munkavállalóval "jóban lennie", ha a többiekre hátrányos feltételeket akarnak megállapítani (az árulókat persze gyűlölni fogják, de biztos van az a pénz, amiért egy kis gyűlöletet el lehet viselni). Ennek speciális esete, hogy az ilyen módon különösebb munkavállalói akarat híján is tető alá hozott kollektív szerződésben akár hat hónap próbaidő is kiköthető, de a határozott idejű szerződés még ezután is felmondható. Mivel olyan helyzet nincsen, amikor valakiről mondjuk csak háromnegyed év múlva derül ki az alkalmatlansága, e szabályok csak a minden kötelezettség nélküli felmondások bevezetése érdekében születhettek. Megelőzhetők volnának persze a negatív fejlemények, ha megerősödnének a középszintű megállapodások, aminek fontosságát a kormány is hangsúlyozza, és Nyugat-Európában kétségtelenül ezek jelentik az önkéntes munkaügyi érdekegyeztetés bázisát. Ágazati kollektív szerződések viszont eddig csak mutatóba, akkor is meglehetősen korlátozott tartalommal születtek, és nem feltétlenül a szakszervezeti érdektelenség miatt. A munkaadói szövetségek ugyanis a rendszerváltás óta nem erősödtek meg, mivel az egyes vállalatok nem óhajtanak lemondani a jogaikról a szövetségek javára - és az e tervezetben biztosított munkaadói előnyök láttán kevéssé valószínű, hogy ehhez a jövőben kedvet kapnának.
Az új szabályozás deklarált célja, hogy erősítse a vállalkozások versenyképességét, melyre az ily módon olcsóbbá tett foglalkoztatás valóban alkalmas. De ha azt is nézzük, hogy Európában az OECD-adatok szerint csak Nagy-Britanniában, Írországban és Szlovákiában kisebb a munkahelyi védettség, mint eddig volt nálunk, akkor az derül ki, hogy e célt a valóban versenyképes gazdaságok bizony máshogyan érik el. Például valamennyi felmérésből az derül ki, hogy a nálunk valamiért elképzelhetetlen kiszámítható szabályozási környezet sokkal többet számít.
Előre tekintve
A másik cél, a foglalkoztatás növelése szintén igényelheti a rugalmasabb szabályozást, hiszen bár rövid távon ez éppen a meglévő munkaerő-állomány csökkentését jelenti, elméletileg és hosszú távon valóban elősegítheti a vállalkozások növekedését, majd emiatt a foglalkoztatás bővítését. Ehhez persze a termékek és szolgáltatások keresletének ma még nem látható bővülése és a hazai munkaerő-kínálat növekedése is kellene - márpedig utóbbi a jelenlegi oktatási és rehabilitációs rendszerrel, no meg a "soha nem látott mértékű" közmunkaprogramokkal nyugodtan elfelejthető. A különböző kormánypolitikák összhangját pedig talán már említeni is kár. A bérkommandó és az új munkaügyi szabályozás együtt nyilvánvalóan csak a munkanélküliséget tudja növelni, ami a munkanélküli-ellátások csökkentésével együtt a szegénység növelésének tökéletes módja. A gyerekvállalási kedvet sem azzal lehet serkenteni, ha a kisgyerekes apáknak fizetett helyett fizetés nélküli szabadság jár, és a belső fogyasztás matolcsyánius felpörgetésének sem a bércsökkentés a legjobb módja.
A munkaadóknak és az ő hangjukon beszélő kormánynak abban mindenesetre igazuk van, hogy a kisebb cégek sosem tartották be a törvény előírásait: az alkalmazottak, ha jót akartak, eddig is akkor, annyit és annyiért dolgoztak, amikor, amennyit és amennyiért a főnökük jónak látta. Ám ha a teljhatalommal bíró kormányon belüli erők nem módosítják alapjaiban e jogszabálytervezetet, akkor mostantól ez a komolyabb cégeknél is így lesz.
