Kis Gyula (1937-2002)

szerző
Bundula István
publikálva
2002/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azt szokták mondani, hogy a rendes emberek mindig ráfaragnak: tehetségtelenebb, de gátlástalanabb pályatársaik lenyomják őket a szakmai érvényesülés terepén; meggazdagodni képtelenek; s ők azok, akiket biztosan nem kerül el a súlyos betegség sem. Közhely, nyilván, de Kis Gyula politikai pályafutására speciel tökéletesen állnak a fentiek: a legfelkészültebb társadalombiztosítási szakpolitikusok egyike volt, az utóbbi években mégis fokozatosan háttérbe szorult; a politizálásból semmiféle anyagi haszna nem származott; és szenvedésekkel teli, hosszú betegség végén hunyt el múlt szerda hajnalban.

*

Az 1990-ben választott Országgyűlés megannyi tagjához hasonlóan belőle is a rendszerváltozás csinált politikust. (Orvosi egyetemet és színművészeti főiskolát végzett, volt körzeti és bányászorvos, mafilmes rendező és minisztériumi alkalmazott; regényt is írt A harag gyermekei címmel, amely 1994-ben jelent meg.) 1988-ban ott van az akkori két legjelentősebb alakulat, az MDF és a Szabad Kezdeményezések Hálózata indulásánál, részt vesz szinte minden megmozdulásban - például 1989 végén egyik szervezője az erdélyi segélyszállítmányoknak -, de hamar megtalálja az a szerep, aminek a leginkább képes megfelelni: az MDF szakértőjeként ő képviseli a szervezetet a Nemzeti Kerekasztal egészségügyi szekciójában. ("Jellemző módon a Lipótmezőn, az elmegyógyintézetben gyűltünk össze heti rendszerességgel.") Az első szabad választás után az Országgyűlés szociális, családvédelmi és egészségügyi bizottságának elnöke lett (1990-1994).

A bizottsági munkát az első másfél évben jellemző kompromisszumkészség - amelyről Kis Gyula évekkel később is büszkén beszélt, és amelynek eredményeként az Országgyűlés 1991-ben 90 százalékos többséggel fogadta el a tb önkormányzati igazgatásáról szóló törvényt - a társadalombiztosítási választások előkészítéséig tartott. Szerinte azért, mert "világossá vált mindenki számára, hogy a társadalombiztosítás egyévi költségvetése az állami költségvetés fele. Ebben óriási lehetőség van, különböző érdekcsoportokat lehet ezzel finanszírozni."

Kis Gyulát 1993 tavaszán bízta meg Antall József azzal, hogy a szakszervezetekkel - elsősorban a Nagy Sándor vezette MSZOSZ-szel - a tb-választásokról tárgyaljon. Akkor, amikor Surján László népjóléti miniszter már lényegében elfogadta Nagyék fő követeléseit: a kizárólagos jelölési jogot, és azt, hogy a szavazás a választói részvételtől függetlenül érvényes legyen. Kis végül annyit ért el, hogy a részvételi küszöböt 25 százalékban állapították meg (ami végül semmit nem ért, mert a polgárok majd 50 százaléka voksolt, s a választáson tarolt az MSZOSZ).

*

Mindezt azért fontos felidézni, mert Kis Gyula szerint e ponton "csúszott félre" az ötvenes években megszüntetett tb-önkormányzatiság felélesztésére tett nagyszabású kísérlet. Az 1991-es tb-törvény alapján alakuló struktúrát félig-meddig saját teremtményének érezte; nem véletlen, hogy az elsők között érzékelte a működtetés anomáliáit. 1995 végén az Országgyűlés az ő javaslatára szavazta meg az egészségbiztosító gazdálkodását vizsgáló bizottság felállítását.

A testületnek Kis Gyula lett az elnöke; s túlzás nélkül páratlannak nevezhetjük a bizottság munkáját, mivel a felmerült probléma tisztázása volt a cél, s nem valamiféle pártküldetés teljesítése (mint mondjuk az évekkel későbbi olajbizottságban vagy az idei két "ügynökbizottságban"). Az egyetlen komolynak tekinthető befolyásolási kísérletet, amikor egy magas közjogi méltóság közvetlen családtagja járt közben a házelnöknél, illetve egy kisgazda képviselőnél egy főorvos vállalkozó "célszemély" érdekében, Kis Gyula határozottan, ellentmondást nem tűrően leverte.

A bizottság 1996-os jelentését, amely súlyos mulasztásokat és törvénysértéseket állapított meg az egészségbiztosítási pénztár és az önkormányzat működésében, az Országgyűlés majdnem egyhangúlag fogadta el.

*

A bizottság ténykedésének a sajtóban is jó visszhangja volt, Kis Gyula mégis elégedetlen volt: a "mocsokban való turkálás", ahogyan ő a különböző kétes tranzakciók feltárását nevezte, nem helyettesítette azt, ami számára a fő cél volt: a szolidaritás elvén alapuló tb-önkormányzatok (a bismarcki modell) és az önkéntességen alapuló magánbiztosítók elegyéből álló magyar társadalombiztosítás megerősítését. Ennek jegyében mindvégig a kötelező magánnyugdíj-pénztári tagság ellen érvelt, mondván, hogy ez (a "nagy" tb-ből kivont tőke miatt) akár középtávon is a rendszer összeomlásához vezethet. Valójában soha nem tudta megemészteni, hogy végül saját frakciója akadályozta meg abban, hogy emiatti (Dávid Ibolyával közös) aggályaival az Alkotmánybírósághoz forduljon.

Noha nemcsak az MDF-ben, hanem az Országgyűlésben is ritka volt az olyan szakmapolitikus, akinek nemcsak az egyes részterületekről, hanem a rendszer egészéről van víziója, befolyása mind kisebb lett az idők során; 1996-ban a párt elnökségéből is kikerült. Rengeteget segített a Fidesznek, 1998-ban mégsem lett közös MDF-Fidesz- jelölt (ráadásul nem is a IX. kerületben indult, ahol 1990-ben egyéniben nyert) - nyolc év után ki is maradt a parlamentből. Pártja választási programjaiban az egészségügyről szóló fejezeteket rendre ő hozta tető alá, országos szinten mégis háttérbe szorult.

1998 után az Orbán-kormány - érthetetlen módon - nemigen tartott igényt szakértelmére; Kis Gyula megbetegedéséig fővárosi képviselőként dolgozott. Amikor idén tavasszal elhatalmasodott rajta a kór, és végleg ott hagyta a közéletet, pártjában gyakorlatilag elfelejtették; jellemző, hogy haláláról az MDF egy nap késéssel adott ki közleményt. A kerületi fórumosok, egykori és jelenlegi politikustársai közül néhányan persze rendszeresen érdeklődtek állapotáról; például az a "másik oldalon" álló várospolitikus, akinek egyes szakpolitikai döntéseit Kis Gyula igen élesen támadta annak idején - és ez a momentum is eléggé beszédes.

Kivételesen tisztességes politikus volt; azok közül való, akik miatt a rendszerváltozást, a sok keserű tapasztalat dacára is, mindmáig szeretni lehet.

(Az idézetek a Kis Gyulával készített interjúból valók: "Ennek katasztrofális vége lesz", MaNcs, 1999. december 2.)

Bundula István

szerző
Bundula István
publikálva
2002/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kis-Magyarország

Kultúra