"Lázár János bosszújától félnek"

Az autokrácia kísérleti laborjaként látta Hódmezővásárhelyet Lázár János polgármestersége idején, belülről. 2010-ben, a Fidesz nagy győzelme idején fordított hátat a közéletnek. Márki-Zayt támogatva tért vissza, emiatt húszezer példányban nyomott röplapokon, újságban támadták. A bíróság elégtételt adott neki. Kitart.

Magyar Narancs: Az országgyűlési választások óta kétszer találkozott Lázár János miniszter, Hódmezővásárhely országgyűlési képviselője Márki-Zay Péterrel, a város polgármesterével. A két szavazótábor is beszélget Vásárhelyen?

Berényi Károly: Nem. Mély a szakadék a két tábor között, ez nem változott. Nyilván szükség van arra, hogy Lázár és Márki-Zay között korrekt beszélő viszony alakuljon ki, de korábban az országgyűlési képviselőnket négy év alatt egyszer sem láttuk a városházán, sem városi ünnepen, sem önkormányzati ülésen, pedig mindig küldtünk neki meghívót. A polgármesterünk telefonhívását sem fogadta. Makóra, Mezőhegyesre tette át a székhelyét, a parlamentben nemigen szólt a város érdekében. A 2018-as időközi önkormányzati választás, Péter győzelme óta a Rádió7-nek és a Promenad24-nek, amelyek Lázárhoz közel állnak, szinte csak negatív híreik vannak Vásárhelyről. Itt minden rossz, miközben Makón és környékén, a választókerület másik felében minden nagyon jól megy. Attól tartok, Lázár közeledése csak a demokrácia látszatának fenntartásához szerinte szükséges gesztus.

MN: A Tiszta Lap Egyesület, amelynek ön alapítója, tíz évig elnöke volt, az autokrata rapcsáki városvezetési stílus után szeretett volna új lapot nyitni a vásárhelyi közéletben. Aztán később szövetségre lépett Rapcsák András tanítványával, Lázár Jánossal.

BK: A rendszerváltás óta időnként megtalált a politika, Rapcsák is keresett. Gyermekorvos vagyok, ismert vagyok, sok emberrel, élethelyzettel találkozom, azt is láthatom, hogyan lehet segíteni. Pártnak sosem akartam tagja lenni, de véleményem volt, és elképzelésem is arról, hogy a hétköznapi életben evidens, elfogadott elveknek hogyan lehetne a politikában is nagyobb szerepet adni. De sohasem akartam ebből élni. A Tiszta Lap eredetileg baráti társaság volt, jórészt a Bethlen Gimnáziumba járt, zömmel jobboldali érzelmű értelmiségiek köre, amelynek nem tetszett, ahogyan Rapcsák intézi a város ügyeit. Nem lehet elvitatni a város életét előrelendítő kezdeményezéseit, de megosztó ember volt, aki megalázta, pocskondiázta ellenfeleit és a kollégáit is. Nem volt baj neki, hogy valami erkölcstelen, csak törvényes legyen, az sem számított, ha valaki nem értett ahhoz, amivel megbízta, csak lojális legyen, és mindenáron elérte, hogy az ő szava döntsön. Végül a saját csapata függesztette fel, a helyi Fidesz is ellene volt, fel is oszlatták a szervezetet. Az akkori időközi választáson, az ezredfordulón mi már indultunk ellene, de győzött, visszatért. Miután meghalt, jött az utódja, Lázár, akivel szemben szintén indultunk. Gyakran eszembe jut az az időszak, mert könnyen összejött a képviselőjelölti csapatunk. Most, a 2019-es választás előtt Márki-Zay Péter már alig talált olyan embereket, akik el merték vállalni a jelöltséget. Jó néhányan mondták magánbeszélgetésen, hogy veletek vagyok, segítek, de a nevemet nem adom hozzá.

A Tiszta Lapban 2002-ben még rendszerváltó politikusok is voltak. Így Kószó Péter korábbi országgyűlési képviselő, a polgármesterjelöltünk, aki a kollégám, szintén gyermekorvos, együtt kezdtünk a kórházban. Grezsa István belgyógyász, aki testvérével, Ferenccel és édesapjával ott volt Lakiteleken, és az MDF tagja volt. Mellettük több jogász, építész, történész, városi értelmiségiek voltak velünk. Megtisztelő, hogy ennek a szervezetnek lehettem az elnöke. A Fidesz mögött a második legerősebb csapatként kerültünk be a közgyűlésbe. 2006-ban már Lázár János ajánlotta, induljunk együtt, ne osszuk meg a jobboldalt. Sikeres választási együttműködés volt, látszott, vannak a városban, akik rájuk talán nem, de ránk szívesen szavaznak. Képviselő lettem én is, de kikötöttem, hogy a hivatásomat nem adom föl. Rapcsák után Lázár idején is fejlődött a város, de nem véletlen, hogy 2010-re 21 milliárd forintos adósságot tolt az önkormányzat. Ha akkor a kormány nem rendezi az eladósodott városok sorsát, talán mi is csődbe megyünk. Az önkormányzatnak dolgozó vállalkozók sorban álltak, mikor kapják meg végre a pénzüket. Emiatt már hírünk volt.

 

A szerző felvétele

MN: Ezt milyen volt belülről nézni?

BK: Félidőben, 2008-ban szerettem volna kilépni, de a barátom, Kószó Péter, aki alpolgármester volt, azt mondta, ha ezt meglépem, „a főnök” el fog lehetetleníteni, családostul. Nem tudtam elfogadni Lázár vezetési stílusát. Működtek a bizottságok, elmondtuk a véleményünket, de végül mindig az lett, amit ő mondott, egyszemélyi döntések születtek. Egy idő után nem értette az ember, minek van ott, ha egyvalaki úgyis eldönti, mi lesz, és kész.

Előfordult, hogy a képviselő-testületi ülés elkezdődött reggel kilenckor, és este nyolckor még csak a harmadik napirendi pontnál tartottunk – a harmincból –, mert János előadást tartott vagy oktatott. Általában a munkáspárti Havránek Ferenc volt a bokszzsákja. Az állandó kommunistázás visszatetsző volt.

Mindenkinek lehet a rokonságában olyan ember, aki elkötelezte magát abban a rendszerben. Tragikus volt, amikor Kószó Péter édesapjáról kiderült egy közgyűlési vita közben, hogy III/III-asként jelentett. Ezért nagyon sajnáltam, és nem ítéltem meg. Ami ott tartott a ciklus végéig, az a körzetem volt, és egy nagyon szép feladat. Nekem 18 éves fiatalemberként a későbbi apósom mutatta meg Erdélyt, és nemcsak a lányába szerettem bele, hanem a székelyek világába is. Rendszeresen jártunk oda, évente többször, sok rokon, ismerős köt Erdélyhez. Lázár ezt tudta, azt is, hogy a városnak több testvértelepülése van a határon túl. Azt ajánlotta, ha részt veszek a közgyűlésben, szervezhetem a határon túli magyar kapcsolatokat. Ez a szívügyem volt. Miután a kettős állampolgárságról szóló népszavazás meghiúsult, Grezsa István ötlete volt a tiszteletbeli polgári mozgalom. Hódmezővásárhely oklevelet és igazolványt adott azoknak, akik a város polgáraivá akartak válni, egyfajta jóvátételként. Több mint húszezren jelentkeztek. Előfordult, hogy Erdélyben megálltunk valahol, és az emberek, ahogy meghallották, hogy vásárhelyiek vagyunk, büszkén vették elő az igazolványt, és mutatták, hogy ők is vásárhelyi polgárok. Ahogy a Fidesz kormányra került és döntött a kettős állampolgárságról, ennek már nem volt jelentősége, de büszke vagyok rá, hogy dolgoztam érte. Ami meg az önkormányzat munkáját illeti, most már látom, hogy mintha egyfajta kísérleti telep lettünk volna, mert amit a Fidesz Vásárhelyen kipróbált és sikeresnek látott, azt később kormányra kerülve bevezette. Jól döntöttem, hogy kiszálltam.

MN: 2010-ben látni lehetett, hogy a Fidesz nyerni fog, ön pedig épp akkor jelentette be, hogy nem indul újra. Nem marasztalták?

BK: Nem. Kihallgatást kértem Lázártól és elmondtam neki, hogy nem szeretném folytatni, de nem csodálkozott. A barátaimtól tudhatta, mi a véleményem. A Tiszta Lapnak nemigen maradt önálló arca, politikus vénájú tagjaink, Kószó Péter, Grezsa István betagozódtak a Fideszbe. 2011-ben az elnökségről is lemondtam. Leírtam a tagságnak, hogy a Tiszta Lap bevégezte a küldetését, nyilvánvalóvá vált, hogy a jobboldalon nincs helye másnak a Fideszen kívül. Pista vette át a feladatot. Úgy tudom, máig létezik a szervezet, egy ideig az ő kárpátaljai munkáját dokumentálta a honlap. A tagság egy része is elbúcsúzott.

MN: 2018-ban miért tért vissza a közéletbe?

BK: Azért, mert láttam, hogy Márki-Zay Péter – aki egyébként 2009-ben a Tiszta Lapnak is tagja lett –, amikor hazaköltözött a családjával Amerikából, ugyanazzal próbálkozik, ami nekünk zsákutcának tűnt, ő pedig szemlátomást boldogul vele. Óriási csalódás volt az idei országgyűlési választás eredménye, de az megmutatkozott, hogy erre az értékrendre szükség van a politikában. Ha a hétköznapi életben fontos a tisztesség, a következetesség és a másik ember méltóságának tiszteletben tartása, akkor ennek a politikában is van helye, hiszen mi csináljuk a politikát, nem lehet másmilyen, mint amilyenek mi vagyunk.

MN: Ahogyan Lázárnak, úgy Márki-Zaynak is sok a konfliktusa. Az újsághírek alapján annyi a különbség, hogy Márki-Zay hajlandó tárgyalni azzal, akivel összehajtott, nem tart haragot.

BK: Igen, de az is különbség, hogy Péter meghallgatja a másikat, és meggyőzhető, mert tényleg beszél az emberekkel. Vásárhelyen a rendszerváltás óta nem volt olyan, hogy a polgármester gyalog vagy biciklivel megy dolgozni, és útközben meg lehet állítani, kérdezni lehet tőle. Ez külsőségnek tűnik, de nagyon fontos, hogy Péter ilyen. És tényleg, nem haragtartó.

Lázár János bosszújától meg félnek.

Nem is tudom, kik a barátai, mert amikor együtt voltunk, a képviselőkkel sem vegyült. Jártunk együtt Erdélybe, ő külön autóval, sofőrrel. Szentegyházán, ahol Haáz Sándor nagy közösségi munkával megszervezte és működteti a Szentegyházi Filharmóniát, egyszer megszálltunk a művelődési ház padlásterében, amelyet vendégfogadásra használnak. János megnézte, és azt mondta, ő ott nem fog aludni. Elment inkább Szovátára egy négycsillagos szállodába. Nem értettük, honnan hozta ezt az igényt.

MN: Márki-Zay 2018 februárjában időközi önkormányzati választáson lett polgármester, és fideszes többségű testülettel dolgozott a 2019-es őszi rendes önkormányzati választásig, ami után a testületben is az őt támogatók kerültek többségbe. Abban a két évben aláírás nélküli röplapokon listázták az új polgármester támogatóit. Ön is célponttá vált. Ezt hogyan viselte?

BK: Rosszul, ez még most is tart. Amikor kiálltam Márki-Zay mellett, kaptam egy SMS-üzenetet: „Karcsikám! Az árulás nagyobb bűn, mint a gyilkosság! Ennek tudatában éld tovább az életed… Kószó Péter”. Havasi Katalin, aki kolléganőm, gyermekorvos, és a Fidesz városi elnöke, a kollégáknak elküldött egy e-mailt, amelyben arról írt, milyen szakmai problémák vannak velem. Nem a felülvizsgáló főorvosom, nem is a felettesem, és nem is volt igaza. Amióta praktizálok, 35 éve, mindig 1500 betegem volt, ez a szám nem csökkent. Azt a röplapot is eltettem, amelyen jó néhány ember, plusz a zsidó hitközség mellett a feleségem neve szerepelt azok listáján, akik úgymond „ártani akarnak a városnak”. Pedig ő semmilyen közéleti szerepet nem vállalt, csak felfedezte a Facebookot, párszor véleményt nyilvánított. Úgy látszik, ez is elég volt.

MN: A Vásárhely24 azt írta, Berényi Károly alapítványa nem tud elszámolni 40 millió forint pályázati pénzzel.

BK: Tényleg van egy alapítványom, huszonöt éve, a Hódmezővásárhelyi Gyermekegészségügyért Alapítvány. Egyebek közt támogatást adunk azoknak a családoknak, amelyek nem tudják kifizetni a gyógyszert. Látjuk, hogy a felírt gyógyszert kiváltották-e. Megállapodtunk egy patikával, amely kiadja az orvosságot, az alapítvány pedig rendszeresen rendezi a számlát. Az említett pályázatba úgy kerültünk bele, hogy a helyi református egyház pályázott a Szegedi Tudományegyetemmel közösen. Az egyház kért meg minket, lépjünk be, mert kiderült, egyház nem pályázhat. Vállaltuk, az adminisztrációt és az elszámolást mi intéztük, a pénz felét a Szegedi Tudományegyetem használta fel, a másik felét az egyház, a programokat is az egyház szervezte, ahogyan eltervezték. Amit a Vásárhely24 írt, nem volt igaz. Aláírás nélküli cikk volt, de nem vélemény, hanem tényállítás. Először a főszerkesztőt pereltem, de a bíróság visszadobta a keresetet, mert bebizonyosodott, hogy a főszerkesztő szabadságon volt, amikor a cikk megjelent. Pereltük a kiadót, és most, három év után a Budapesti Törvényszék ítélete jogerősen megállapította, hogy a cikk állításai megalapozatlanok, sérelemdíjat ítélt meg, a kiadó pedig a napokban kifizette. Közben azonban húszezer példányban dobáltak be aláírás nélküli színes röplapokat a városban rólam, a 40 milliót kérték rajtam számon, és azt sejttették, hogy a pénz Péter kampányára ment. A fotón ott a házam, amely tényleg szép, de edzőterem és szauna nincs benne, mint ahogy feltüntették. A rendelőnk ajtajára és a házunk előtt a kocsira olyan papírt tűztek, hogy „Doki, Gabi mama, hol a 40 milla?” Ez rányomta a bélyegét az életünkre, de meg is erősített abban, hogy jól döntöttem, amikor hátat fordítottam nekik.

MN: Ez nem „csak” központilag vezérelt sértődöttség és háború volt?

BK: Lehetett benne az is. Eltettem Lázár sajtósának a körlevelét, amely nyilván azért kerülhetett ki, mert ott valaki nem tudja kezelni a gépét. Arról írt a fideszes önkormányzati képviselőknek, ne nyilatkozzanak pozitív ügyekben sem, mert

„sajnos fennáll a veszélye annak, hogy az olvasók, nézők, hallgatók a pozitív témák alapján úgy érzik, megy, működik a város, ezt pedig nem szeretnénk, kérlek, gyűjtsétek a negatívumokat, amelyekkel a sajtóban tudunk majd csatákat indítani”.

Gyűjtötték. Azért sokan nyilván őszintén megélték a csalódottságukat, és ezért tették, amit tettek. Lelketlenség volt, amit Péterrel is műveltek. Rosszul tették, mert végső soron ők csináltak belőlünk forradalmárokat, idős korunkra. Péter mindenkit, akit miatta támadás ért, próbált valahogyan megvédeni. Szervezett a rendelőnk elé egy szimpátiatüntetést, amelyre eljött háromszáz ember. Nemcsak rólam volt szó, hanem egy kórházi beteghordóról és az idősotthon egyik dolgozójáról is. Péter beszélt a maga vehemens módján, én nem tudtam megszólalni. Közben egy gyerek odaszaladt hozzám, átkarolt, az emberek pedig elmondták, hogy ők nem hitték el, ami a röplapokon volt.

MN: A Márki-Zayjal való közös munkában nincs, ami kiábrándította volna?

BK: Nincs. Átláthatóan működünk, az elődeinktől örökölt tízmilliárdos tartozás felét már leróttuk. És kifizetetlen számlánk sincs: ha valaki elvégez nekünk egy munkát, az időben megkapja érte a pénzt.

MN: Kis Andrea alpolgármestert (MSZP), aki pedig oroszlánrészt vállalt abban, hogy Márki-Zay Péterből közös ellenzéki polgármesterjelölt legyen, leváltották a tisztségéről. Márki-Zay azt mondta, nem politikai, hanem munkahelyi döntés született – azt már nem ő mondta ki, hogy a kollégák nem tudtak Kis Andreával együtt dolgozni. Ebből politikai ügy lett, és nem tett jót a szövetségesi kapcsolatoknak.

BK: Andrea szeretnivaló, régóta a közéletben tevékenykedő tanárember, jogot is végzett, felkészült, de tényleg nem sikerült összhangba kerülni. Ebből nem lett harag, és semmi köze nem volt a döntésnek ahhoz, hogy ő MSZP-s. Ahogyan a városházán sem számított, ki hová szavaz. 2018-ban sokan azért mentek el, mert azt gondolták az addigi logika alapján, hogy valamiféle leszámolás várható. Nem történt ilyen. Aki menni akart, azt nem tartóztatta senki, de aki maradni akart, végezni a munkáját, az maradhatott. Szerintem a mai napig vannak fideszes szavazó munkatársaink.

MN: A DK viszont azonnal beleszállt Márki-Zay Péterbe, amikor a Lázárral való megbeszélése után együtt kiálltak a kamerák elé.

BK: Kár. Azt láthatta mindenki, hogy a Fidesz által kitalált választási rendszer kényszerházassága volt ez az ellenzéki együttműködés. A kormány leváltásának szándékán kívül nem sok minden kötötte össze ezeket az erőket.

A Fidesz jórészt azzal győzött, hogy Pétert „összegyurcsányozták”.

Ezek után nem volt szép a DK-tól, hogy a választási vereség fő okozójának Pétert állította be. Ezeket a bírálatokat a helyén kell kezelni. Az is nyilvánvaló, hogy Lázár és Márki-Zay nem lesznek barátok, de a városunk érdekében szóba kell, hogy álljanak egymással.

MN: Van értelme az ellenzéki politizálásnak, amikor a szóba jöhető szavazótábor egyik fele a Fideszéhez hasonló lehengerlő stílust vár, karizmatikus emberekkel, a másik fele pedig azt, hogy az ellenzék inkább a tisztességével, érzékenységével és a másik ember megbecsülésével tűnjön ki?

BK: Igen, van értelme. Abban a tudatban nem élhetünk, mint a szüleink korosztálya az ötvenes években, hogy ami minket személy szerint nem érint, az nincs, és majd csak jön egy jobb világ. Meg kell szólalni, ez értelmiségi felelősség, olyan példát kell mutatni, amiről azt gondoljuk, jó, és fontos a fair play és a tisztaság. Mondhatja bárki, hogy ez nem működik, de a gyereket is így lehet a legjobban nevelni. Ha arra gondolt, hogy én akarok-e bármikor „boldogulni” a politikában, a válaszom nem.

MN: Egy összejáró baráti társaság politizálni kezdett, és erre aztán ráment a barátság. El tudja képzelni, hogy ezek az emberek egy asztalnál üljenek, és szóba kerüljön Vásárhely köz­lete, indulatok nélkül? Lesznek hídemberek?

BK: Annak gondoltam magam. 68 éves vagyok, úgyhogy simán foglalkozhatnék inkább az unokámmal, de még mindig itt vagyok. Egyelőre nem találkozunk, nem beszélünk, mert nincs miről. Kószó Péter az SMS óta próbálta velem fölvenni a kapcsolatot, mondván, milyen szép múltunk volt. Válaszoltam is, hogy persze, az volt. Nyilván meg kellene beszélni, hogyan állunk az árulással, mert én azt gondolom, hogy nem én változtam. István pedig, aki MDF-esként nagy kritikusa volt Orbán Viktornak és a pártjának, nemrég a Facebookon egy bejegyzéshez, amelyben egy párttársa szapult engem, azt írta: „Régóta ismerem Karcsit. Mindig az jut vele kapcsolatban eszembe, milyen nagyvonalúak vagyunk, hogy nem beszélünk róla.” Válaszoltam. „Köszönöm a nagyvonalúságodat! Megtisztelsz!… Nekem is egyre nehezebb nem beszélni rólad, vajon hogyan jutottál ilyen mélyre. Hova lett a lelkiismereted, kolléga, vagy sohasem volt? Hogy ismerhettelek ennyire félre?” Így nehéz lesz újra beszélni.