Pedig még tíz perccel azelõtt is olyan volt a hangulat, mintha halotti torra készülne a pártközpont. A magasföldszinten túlnyomórészt újságírók, a néhány pártmunkás pedig falfehér arccal mászkált föl-alá, a babszem bizonnyal nem fért volna be a megfelelõ helyre. A Medián közvéleménykutató este hétkor közzétett becslése, valamint a Fidesz tájékáról kapott hírek - amelyek egybehangzóan állították, hogy nyert a Fidesz, és kiesett az MDF - a székházat valósággal lebénították. Az emeletre kívülálló nem juthatott föl: nem sokkal késõbb, a kollektív eufória pillanataiban aztán megtudtuk, hogy elõvigyázatosságból zárták el a felsõ vezetést az elsõ nem hivatalos eredmények megérkeztéig. "Ha buktunk volna, az Ibolya talán elsírja magát, ezt az örömöt pedig nem akartuk a tévén keresztül megadni a >>barátainknakTízkor aztán felzúgott az ütemes "Ibolya, Ibolya!". Az MDF csaknem 164 ezer szavazatot gyûjtve átlépte az 5 százalékos határt, s mandátumot szerzett az Európai Parlamentben. (A hely papíron a listavezetõ Dávid Ibolyáé, valójában a második - és a brüsszeli feladatra hosszú idõ óta célirányosan készülõ - Olajos Péteré.)
"Megvan"
- ez volt Dávid Ibolya elsõ szava, hogy aztán idõvel egy sokat sejtetõ "és ez még csak a kezdet" fordulattal tüzelje tovább szimpatizánsait. Herényi Károly frakcióvezetõ folyamatosan telefonált, hangja remegett az izgalomól, Gémesi György alelnök-kampányfõnök visszafogott próbált lenni, de látszott, majd szétveti a boldogság. Ott volt Boross Péter exminiszterelnök, az MDF esze, az ügyvezetõségrõl tavaly novemberben "titokban" lemondott Katona Kálmán, Csapody Miklós képviselõ, jó néhány egykori, jelenlegi néppárti politikus (Pusztai Erzsébet, Zsigmond Attila). Anti-ibista parlamenti frakciótagot - mondjuk Balsai Istvánt, Horváth Balázst vagy Lezsák Sándort - ellenben egyet sem láttunk; nem kizárt persze, hogy megjelentek õk is, de akkor nagyon ügyesen álcázták magukat.
"rák - de inkább évek - óta lefojtott érzelmek szabadultak föl azokban az emberekben vasárnap este, s ez az õszinte örömkitörés, mi tagadás, a külsõ szemlélõt is megérintette. Dávid Ibolya és a támogatói politikai karrirejüket tették kockára, õk valóban a létükért küzdöttek; s bár számukra a mindent vagy semmi volt tét, higgadtan és tisztességesen kampányoltak. Ez pedig a politikai rokon- vagy ellenszenvtõl függetlenül elismerésre méltó teljesítmény. "Lõttek balról, lõttek jobbról" - hatódott meg önnön helyzetükön egy termetes párttag, s társai élénken helyeselték észrevételét; az "egyedül vagyunk" szentimentalizmusa - az egyik legmagyarabb jobboldali hagyomány - változatlanul ott munkál sokuk agyában. Aztán hozzátette: "De most már nem állunk meg."
A termetes párttag politológusokat megszégyenítõ józansággal modta ki a lényeget: pártja, ha ügyesen építkezik a vasárnapi eredményre, sokkal többet kihozhat az EP-választásból, mint a besöpört egy mandátum. Szertefoszlott ugyanis annak a mítosza, hogy a nagy MDF szétesése után a párt csak a Fidesz "hátán juthat be" valahova (jelen esetben az Európai Parlamentbe). Jól szerepeltek önállóan a 2002-es önkormányzati választásokon, és most is vették egyedül az akadályt: vannak már konkrét eredmények, melyekre hivatkozni lehet. Az MDF az 5,33 százalékkal a maga kezébe veheti a sorsát - rajta múlik, él-e a lehetõséggel.
Mert hogy a neheze csak most jön: elõször is nem árt tisztában lenni azzal, hogy a párt megyénként (plusz Budapest) átlagosan 8 ezer szavazatot szerzett, ami egy normál részvételi arány mellett - például egy országgyûlési választáson - semmire sem elég. (A szórás persze nagy:
Budapesten 38 ezer
vokssal szereztek 5,55 százalékot, Nógrádban elég volt 4 ezer is az 5,3-hez. Hét megyében az MDF a bejutási küszöb alatt maradt, aminek a mostani szavazásnál semmi következménye sincs, hiszen csak az országos összesítés számít.) Öncsalás azt gondolni, hogy mondjuk 70 százalékos részvételnél az MDF-et automatikusan kétszer többen választanák. Lehet, hogy igen, lehet, hogy sokkal többen, de lehet, hogy csak annyian, mint június 13-án. Ezzel együtt az MDF térfelén a labda: áttörték azt a lélektani korlátot, hogy önállóan semmire sem képesek: a pártnak ezt a számára kedvezõ szituációt kellene tényleges támogatásra váltani, s elhitetni potenciális szavazóival, hogy a listáik mellé majdan húzandó iksz ezentúl nem vész a semmibe.
De kik az õ potenciális szavazóik? És hányan lehetnek? Vannak-e annyian, hogy érdemes legyen belemenni egy nyílt Fidesz-MDF- konfliktusba - ami elkerülhetetlen lesz akkor, ha Dávid Ibolya nem elégszik meg a kis szövetséges státusával? S mindez elõfeltételezi annak a végiggondolását, hogy az MDF-ben számot vetnek azzal:
voltaképpen mit akarnak?
Meghatározó középpárt lesznek, amely akár választást is nyerhet, vagy csupán "természetes" partner, amely nélkül Orbán Viktor képtelen kormányozni? Meglehet, ez egyelõre merész ötletelésnek tûnik, de e dilemma feloldása nélkül bizonyosan nem jutnak egyrõl a kettõre. Mert minden további csak ezután következik: képesek-e a nagyobb célok megvalósítására, vagy ellenkezõleg: arra jutnak, hogy a mostani eredmény egy kivételes pillanat mûve, s maximum annyit lehet kihozni belõle, hogy a Fidesszel minden eddiginél elõnyösebb választási szövetséget köthetnek 2006-ban?
Mialatt a köznép tombolt, egy nagyon tekintélyes MDF-személyiség azt mondta a háttérben álldogáló parlamenti képviselõnek (neveket udvariasságból nem írunk, mert e szavakat nyilvánvalóan nem újságírói fülnek szánták; a nagy öröm közepette egyszerûen óvatlanok voltak): "Jobb lett volna nekünk, ha a szocik gyõznek." A képviselõ ezzel tökéletesen egyetértett. A tekintélyes személyiség meg a képviselõ azon kevés magyar politikusok közé tartoznak, akik általában tudják, hogy mit miért mondanak. Éppen ezért mi ebbõl (s jó néhány ibista politikus korábbi megjegyzéseibõl) arra következtetünk, hogy az MDF nem csak az MSZP leváltásában gondolkodik. Ambiciózus elképzelések; de nagyra törõ tervek nélkül soha nem születtek nagy dolgok.
B. I.
