Orbán Viktor kiállt a nyilvánosság előtt a törvénytervezetért: úgy vélte, a legfőbb baj az, hogy az orvostársadalom nem ismeri eléggé a szövegét. Értesüléseink szerint a frakcióülésen már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet: a szakmai kifogások megmaradtak, és azok ellenkezőjéről a kormányfő meg sem próbálta meggyőzni párttársait (már csak azért sem, mert nem szakpolitikus).
A politikai szempontokat
ugyanakkor akceptálják a képviselők. Ami logikus: a kormány "fideszes tárcájának" első emberét a miniszterelnök elküldheti "érdemei elismerése mellett", de a kormányfő pártja nem buktathatja meg. Hiszen az utóbbi "üzenet" akár úgy is dekódolható lenne (függetlenül a fideszesek szándékától), hogy a frakció nemcsak Mikolát akarta elhajtani, de szembement Orbán Viktorral is - márpedig egy győzelemre törő párt ennek még a látszatát sem engedheti meg magának.
Az viszont már korántsem biztos, hogy Orbán Viktor - éppen a választásokra tekintettel - adott esetben nem cseréli le az egészségügyi minisztert. Nemcsak azért, mert a párt meghatározó szakpolitikusai a kezdetektől elutasítják Mikola személyét, hanem azért is, mert a miniszter hovatovább az egészségügy egészét szembefordítja a kormánnyal. Kérdés, mi lesz, ha e tendencia erősödik.
1998-ban több tényező szerencsés együttese segítette a Fideszt a hatalomra: ezek egyike az volt, hogy az orvostársadalom java (nem kis részben az ellenzék mellé álló Gógl Árpád személye miatt) a pártban látta a továbblépés zálogát. Belejátszott e hangulat kialakulásába persze az is, hogy a botránysorozatot produkáló társadalombiztosítási (tb) önkormányzatok ellen ugyancsak a Fidesz hadakozott a leglátványosabban. Mikola személye ezt az akkortájt felhalmozott politikai tőkét veszélyezteti: egyrészt átgondolatlan, a szféra különböző csoportjainak a megélhetését veszélyeztető intézkedései (ezekről lásd: Magyar Narancs, 2001. május 17. és 24., június 21.), illetve ötletszerű hecckampányai miatt (például a Nyírő Gyula Kórház vagy most a traumatológia ellen), másrészt azon konkrét ügyek miatt (például a Hungaropharma privatizációjában részt vett az a cég, amelyben érdekelt a miniszter testvére), amiket az ellenzék mint korrupciógyanús eseteket napirenden tart (és fog tartani) az elkövetkezendő időkben. (És amiknek csak mulatságos epizódjai az olyasfajta bensőséges akciók, mint némely családtagok két héttel ezelőtti kitüntetése, lásd: Több hülyét a közigazgatásba!, Magyar Narancs, 2001. október 11.)
Forrásaink szerint figyelemre méltó az az orbáni kitétel, miszerint Mikolával minden oké, bár vannak vele viták; korábban mindegyik problémás miniszternél (Pepó, Torgyán) egy-egy hasonló megjegyzés jelezte, hogy elfogyott a türelem, és a menesztés csak idő kérdése. Vannak azonban egyértelműbb - bár nem megerősített - hírek is: ha továbbra is lesznek Mikola-ügyek, a miniszter decemberben menni fog. Ez a kijelentés egyfajta gesztus is a frakciónak, amellyel szemben már másodszor védte meg Mikola Istvánt a kormányfő. Azt mindenesetre többen is kész tényként kezelik, hogy Orbán 2002 után nem számol Mikolával; erre utal például az is, hogy a miniszter nem vesz részt a Fidesz új egészségügyi programjának kidolgozásában.
Az első nyílt konfliktus
a frakció és a miniszter között májusban volt, amikor a Mikola által beterjesztett egészségügyi törvény-módosító csomagot nemcsak a Fidesz (élén Pokorni Zoltán pártelnökkel) utasította el, hanem a fideszes pénzügyminiszter és Frajna Imre, a tb-alapokért felelős államtitkár is, valamint nem támogatta a javaslatot a szaktárca fideszes politikai államtitkára, Horváth Zsolt sem (aki bár a teremben volt, nem szavazott). Mikola akkor sem vacakolt: vagy ő, vagy az ellene forduló fideszes egészségpolitikusok, mondta Orbánnak. A kormányfő pedig lépett: Horváth Zsolt "önként" lemondott, Frajnát felmentették. (Lásd: Antipatikus húzások, Magyar Narancs, 2001. május 17.)
A Fidesz akkor az egészségügyi miniszter jogkörének a kiterjesztését akadályozta meg, ám ez az affér csupán az egyik állomása volt a Mikola kinevezése óta tartó ellentétnek. Gógl távozása (2000. december) után a párt meghatározó szakmapolitikusai (Frajna, Horváth és Selmeczi Gabriella) mindent megtettek annak érdekében, hogy ne Mikola legyen az utód; amikor mégis ő lett, az első adandó alkalommal (még januárban) tetemre hívták a minisztert káderpoltikája miatt. (Lásd: Magyar Narancs, 2001. május 17.)
Mikolát egyébként a fáma szerint Dávid Ibolya ajánlotta Orbán figyelmébe. Tény, az MDF januári tisztújító országos gyűlésén a pártelnök-miniszter asszony mellett ő beszélhetett a legtöbbet, nem kis riadamat keltve jó néhány, a mikolai életpályát régóta figyelő MDF-es körében. Utóbbiak attól tartottak, hogy a Fidesz "rátolja" a Fórumra az egészségügyi minisztert, ami szerintük úgy hiányzott - az akkor még önállóan indulni akaró - pártnak, mint üveges tótnak a hanyattesés. Tisztában voltak azzal, amivel Selmecziék vagy az egészségpolitikában szintén régi motoros fővárosi önkormányzati képviselő Kupper András (Fidesz): Mikola István személye és még inkább a tettei kiváló lehetőséget kínálnak az ellenzéknek a folyamatos támadássorozatra.
Az elsőre nem is kellett sokáig várni: Mikola kinevezése után nem sokkal hozta nyilvánosságra Keller László (MSZP) a legfőbb ügyész azon álláspontját, miszerint törvényességi szempontból "aggályos" az a szerződés, amit Mikola még a vérellátó vezetőjeként kötött egy vele és a családjával kapcsolatban álló céggel. A Mikola körüli vállalkozói csoportosulás - amelyet egyébként épp lapunk nevesített először (részletesen lásd: Önsegélyalap, Magyar Narancs, 2001. január 11.) - újabban is előkerül, például a nagy garral beharangozott népegészségügyi program első elemeként beinduló szűrőprojektben.
De nemcsak a vállalkozói múltról van szó: Mikola eddig
számos
politikai erőnek kínálta föl
szolgálatait. Kezdetben a Hazafias Népfront környékén sertepertélt - 1990-ben a szervezet országgyűlési képviselőjelöltje -, majd a KDNP-ben kötött ki, ahol az alelnökségig vitte (és 1994-ben képviselőjelölt is volt). Részint e vonalon, részint korábbi ajkai beosztottja, az MDF-es Pusztai Erzsébet segítségével 1990 és 1993 között a társadalombiztosításért felelős miniszteri biztos lett, és 1993-tól tagja a felálló tb-önkormányzatnak. 1997-ben már a kisgazdák egészségügyi programját írta; megbízható források szerint a párt potenciális egészségügyiminiszter-jelöltje volt arra az esetre, ha az FKGP nem a honvédelmi tárcát kapja meg. De 1996-ban - mint arra egy akkori Népszabadság-interjú is utal - Szabó György népjóléti miniszter távozásakor alig leplezetten ajánlgatta magát a szocialistáknak, mivel "csakis orvos alapképzettségű, igazgatási és menedzseri ismeretekkel rendelkező, széles körű bizalmat élvező miniszter kerülhet az ágazat élére". (Arra, hogy e váltásokat a saját karrierje érdékében tette-e, avagy az egészségügy elkötelezettjeként az ágazatnak "keresett" hiteles pártot, mindenki a Mikola István iránti rokon-, illetve ellenszenve alapján válaszol.)
Az ún. menedzserszemlélet fontosságát (és azt, hogy ő ennek a birtokában van) mindig is előszeretettel emlegette. Pedig jobb lenne, ha nem tenné, állítják többen: főigazgatósága alatt (1990-95) a budapesti Szent László Kórház több száz millió forint adósságot halmozott föl. Néhányan még ma is csodálkoznak, hogy ottani ténykedését felelősségrevonás nélkül megúszhatta. (Lásd Frakk, a macskák réme című keretes anyagunkat.) De hoznak mai példákat is: a kórházak eladósodottsága, ami régóta tart, Mikola alatt súlyosbodott, az adósságállomány növekedési üteme szakmai szervezetek számításai szerint eléri a havi egymilliárd forintot.
A fideszes szakmapolitikusok és a miniszter között mindenesetre
kölcsönös az ellenszenv:
Mikola István frissen kinevezett miniszterként megfúrta például (igen helyesen, tegyük hozzá) a Gógl Árpád gründolta közhasznú társaságot, és felrúgta a Frajna által összehozott gyógyszerár-megállapodást (e lépés viszont már most is sokba kerül a költségvetésnek). Továbbá "egyes Fidesz-politikusok" támadásait azzal magyarázza, hogy határozott fellépésével sértette érdekeiket. (Tény, a szegedi egészségügyi privatizáció megakadályozásával a miniszter egy Fidesz közelinek tartott magánosítási kísérletnek tett keresztbe.) Mindez csak fokozza az adok-kapok báját: a kormányfő azt a miniszterét védi saját pártjával szemben, aki olykor alig titkoltan beszél arról, hogy vannak az egészségügyben fideszes lenyúlási kísérletek, ám ő ezeket megakadályozza. Aligha véletlen, hogy nem egy ellenzéki politikus azt reméli (noha szakmailag nem sokra tartják Mikolát), az egészségügyi miniszter a ciklus végéig a helyén marad. "Minél tovább dolgozik, annál jobbak lesznek az esélyeink" - mondta egyikük.
Meglehet persze, hogy tévednek, és azoknak van igazuk, akik úgy vélik: Orbán Viktor számára a Mikola-show a Torgyán-cirkusz folytatása. Amíg szüksége van rá (pontosabban arra, hogy a sajtó a miniszterével foglalkozzék), addig használja, aztán a szavatosság lejártával elhajítja. És Orbán van annyira ügyes politikus, hogy Mikola bukásából is éppúgy megerősödve kerüljön ki, mint Pepó, Torgyán és a kisgazdapárt kiakolbólításából. Időzítés kérdése csupán az egész.
Bundula István
Frakk, a macskák réme
Mikola 1990 és 1995 között volt a fővárosi önkormányzat felügyelete alá tartozó Szent László Kórház főigazgatója. Irányítása alatt a kórház tetemes adósságot halmozott föl - ezt az Állami Számvevőszék vonatkozó jelentése is rögzítette. Hogy e veszteség (amelyet százmilliós nagyságrendűre becsültek) nem törvényszerűen keletkezett, azt az is mutatja, hogya posztmikolai vezetés öt év alatt ismét nullszaldósra "hozta föl" az intézményt.
A hiány miatt a főpolgármesteri hivatal költségvetési és revizori ügyosztálya 1994-ben vizsgálatot indított. Az egyik anyag felveti Mikola és a gazdasági igazgató felelősségét is. Az ellenőrök szerint a legsúlyosabb hiányosságokat a pénzügyi osztálynál találták: például az 1992. évi gazdálkodást megfelelő nyilvántartások és bizonylatok hiányában vizsgálni sem lehetett, és a következő évi kimutatásokból sem lehetett követni a pénzmozgásokat. A kifogásolt dokumentumokat Mikola István és a gazdasági igazgató szignálták. Az ellenőrzés külön foglalkozott a Kanadai Egészségügyi Menedzserképző Intézet létrehozására juttatott tízmillió forint felhasználásával. A Népjóléti Minisztérium elszámolási kötelezettség mellett utalta át az összeget, amelyből a kórház egymillió forintot visszakért saját számlájára, és "a kamattal együtt visszautalt betétet a házipénztárból, számla nélkül" Mikola engedélyével "készpénzben egy magánszemély részére kifizették".
Érdekes eset a haematológiai készülék 1991-es beszerzése is: a gépet 14 millió forintért vásárolta a kórház (a hozzátartozó reagensek körülbelül 3 millióba kerültek). A szerkezetről egy független bizottság kiderítette: a vételkor legfeljebb a beszerzési ár felét érte; hamarosan tönkre is ment. (A jelentés azt már nem tartalmazza, hogy nem sokkal az eset után a gépet szállító cégben alkalmazottként feltűnt Mikola egyik testvére.) Az elmarasztaló és súlyos visszáságokat rögzítő számvevőszéki és revizori jelentések miatt Mikolát nem érte semmi hátrány (eltekintve attól, hogy 1995-ben nem választották meg újra főigazgatónak); sokan máig nem értik, hogy ez miként történhetett meg.
Mikola főigazgatói ténykedéséről egyébként fennmaradt számos szórakoztató történet is. Egy ízben például elszaporodtak a kórházban a macskák, és Mikola (az általa odahozott) gazdasági igazgatóra bízta a helyzet kezelését. A gazdasági főnök cselekedett: felfogadott három idősebb egyént, akik néhány nap leforgása alatt lerendezték az ügyet (méreg, nyakkitekerés, egyebek). "Elintéztük a macskákat" - jelentette a gazdasági igazgató Mikolának. Ez mit jelent, kérdezte a főigazgató. A gazdaságis vázolta, hogy ez mit jelent. Mikola éktelen haragra gerjedt, és kiabálni kezdett, hogy zengett belé az épületszárny: "Egy ügyet nem lehet csak úgy elintézni, nekem koncepció kell, érti? Kon-cep-ci-ó!"
