Az új adók többségéről azt próbálták elhitetni, hogy azok csak az extraprofitleső multinacionális cégeket sújtják (azokat viszont teljes joggal), az emberek mindebből úgyszólván semmit sem fognak észrevenni. Az pedig, hogy ezek az idegen társaságok bármit vissza- vagy áthárítsanak a fogyasztókra, abszolúte kizárt. Közös jellemzőjük az új adóknak, hogy bevezetésüket ideiglenesre ígérték, ám zömükben természetesen azóta is mind megvannak.
Ötletparádé
Az unortodox adópolitika - már ha tényleg elhisszük, hogy mindennek az alapja egy gondosan kimunkált gazdasági filozófia - két nagy célt szolgál. Az egyik a költségvetési hiány csökkentése, illetve kordában tartása. A másik a jövedelempozíciók átrendezése, mindközönségesen az egykulcsos személyi jövedelemadó (szja) által ütött rés betömése, vagyis a kimondott cél: a középosztály erősítése (a szegényektől elvett adójóváírással). És mindez együttesen azt a még nagyobb célt szolgálta, hogy Magyarország kikerülhessen az uniós kötelezettségszegési eljárás alól - hogy a kormány azután lényegében azt csinálhasson, amit akar.
Az szja-csökkentés miatti kiesések visszapótlására szolgáltak az ágazati különadók - ezeket kommunikálta úgy a kormány agitprop gépezete, hogy kizárólag a gaz multikat terhelik. Nem mintha számított volna, de bevezetésük visszamenő hatályú volt - mint több más adóval kapcsolatos jogszabály is, a jogállam nagyobb dicsőségére -, viszont három év alatt mégiscsak 500 milliárd forintot hoztak a konyhára. A legjobban az energiacégek szívták meg, csaknem a felét ők fizették. Az ágazati különadók 2013-ra "megszűntek" úgy, hogy az energiaellátók korábbi (még a Gyurcsány-éra alatt bevezetett) Robin Hood-adóját 8-ról 31 százalékra emelték, ráadásul alaposan bővítették a fizetésre kötelezettek körét.
A költségvetési deficit csökkentésének a világ minden országában jól bevált eszköze az adóemelés, ezen belül mindig is a fogyasztásra kivetett sarc kecsegtet a legnagyobb bevétellel. Az általános forgalmi adót (áfa) 2012-ben emelték 2 százalékkal - ebben Magyarország valóban jobban teljesít, hiszen az unióban sehol másutt nincs 27 százalékos áfa -, 600 milliárdos költségvetési többletbevétel reményében. Ennyi ugyan nem jött össze, de 528 milliárddal több mégis befolyt. A ciklus eddigi tényadatai ezzel együtt sem igazolják a kormányzati optimizmust: a bevételi tény rendre a terv alatt maradt. Ez persze nem csak a kormány hibája: ahol válság van, és csökken a GDP, ott az áfa sem fog nőni. Mindenesetre az, hogy 2010 óta egyszer sem sikerült hozni a terv szerinti áfabevételeket, megkérdőjelezi egyrészt magát a tervezést, másrészt fölveti, hogy vajon a belengetett - akár 35-40 százalékos - luxusáfát érdemes-e bevezetni. Ha az Európai Unió netán elfogadná is, az ebből származó költségvetési bevételek aligha érnének el jelentős szintet.
A ciklusbéli adómódosítások külön altípusa a - nevezzük így - korrekciós változás. Ebbe a csoportba tartozik az eva korábban 30 százalékos kulcsának 37 százalékra emelése tavaly januártól. A kormány fenyegetően azzal indított, hogy eltörli az egyszerűsített vállalkozói adót, amire természetesen sokan felszisszentek (főleg az evások). Ehhez képest a 7 százalékos emelés komoly érvágás, de mégsem megszüntetés. Most - a helyi iparűzési adót is számolva - minden nettó 100 forintból 78,74 marad az evások zsebében, ami még mindig kedvezőbb, mintha előbb megfizetnék az áfát a bevételükből, majd a nettóból vonnák le a bérjárulékokat, adókat stb. Ennek ellenére az eva sokat veszített népszerűségéből, az e körbe tartozó egyéni és társas vállalkozó adóalanyok száma a korábbi csaknem felére esett vissza (például az egyénieké 40 ezer helyett alig 15 ezerre csökkent). Az államkassza ezzel egyáltalán nem járt jól: 2010-ben 182 milliárd folyt be az evából, az idén már a terv is csupán 108 milliárd forint, ám mivel decemberig csak 56 milliárd csurgott a költségvetésbe, erősen kétséges a teljesítés.
Viszont idén debütált a kisadózó vállalkozók tételes adója (kata), amely tényleg nem bonyolult: fizet a vállalkozó havi 25 vagy 50 ezer forintot, és kész. A katát 2013 végéig 72 368-an választották, be is folyt belőle 19,6 milliárd forint. Mindez persze rámutat arra is, hogy a döntéshozók valamit nagyon elszámolhattak: a 96 ezer evás 2010-ben majdnem kétszer annyi adóforinttal gazdagította a büdzsét, mint amennyit összesen fizet mintegy 120 ezer evás és katás 2013-ban. Ha nem nyúlnak az evához és mellette vezetik be a katát, egészen biztosan nyerhetett volna a költségvetés legalább 150-200 pluszmilliárdot; a kevesebb több lett volna.
Magán vagy köz?
Nehéz hová sorolni a társasági adó (tao) módosításával megnyitott lehetőségeket, amelyek a látványsportok - labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, jégkorong, vízilabda - és, bár erről alig esik szó, a színházak támogatását tették lehetővé. Ez a bevezetés utáni évben 25 milliárd forintos új forrást jelentett a sportegyesületeknek. A dolog lényege, hogy a cégek a társasági adójukból úgy adhatnak sportegyesületeknek, hogy közben javul az adózás utáni eredményük, azaz jobban járnak azoknál, akik nem támogatnak senkit és semmit. Az állam tehát lemond a neki járó adó egy részéről, a pénz pedig a preferált helyre kerül - ezt úgy is lehet kommunikálni (ahogyan a kormány teszi), hogy végső soron "magánpénzekből" finanszírozzák a sportkiadások egy részét. De más nézőpontból ez a magánpénz nagyon is közpénz, hiszen az állami adóforintokat költik állami engedéllyel magáncélokra. Aligha lephet meg bárkit is, hogy a tao legnagyobb nyertese eddig a Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány, a miniszterelnök ottani háza mellett főleg ebből a forrásból épül a 3,8 milliárdos stadion.
A kamarai regisztrációs díj (cégenként évi 5000 forint) azért nem adó, mert nem annak nevezik. De ha az ember nem önként, hanem parancsszóra véteti magát nyilvántartásba, és állami törvényben megszabott összeget fizet ezért, akkor a "díj", még ha nem is az államnak kell átutalni a pénzt, hanem annak a kamarának, amelynek az elnöke minden mondatával a kormányt dicséri, akkor azt elég sokan hajlamosak az adókategóriába sorolni. A nemzetgazdaság magasságából nézve persze alig valami az az évi 3 milliárd forint (a területi kamarákhoz 2012-ben 2,726 milliárd, az MKIK-hoz 272 millió folyt be), ám alulnézetből meglehetősen sok, amely az elnöki lojalitásért cserébe a legkisebb kockázat nélkül, a törvény erejénél fogva illeti meg a kamarát.
A kreatív adók sorába illeszkedik a baleseti adó, melyet az autók kötelező biztosítása (amely az EU-ban amúgy kötelezően adómentes) után kell fizetni: ebből tavaly 25 milliárd érkezett a költségvetésbe. A chipsadóval (népegészségügyi termékadó) elvileg a cukros üdítők, az energiaitalok meg a túlsózott chipsek fogyasztását szerették volna visszaszorítani. Ez csak rövid időre, fél évre sikerült, az adóbevételek a tervezett alatt maradtak. Viszont a kormányzati propaganda szerint ebből a pénzből sikerült rendezni az egészségügy béremelését.
Ajándék mindenkinek
A bankokat sújtó adókról sorra jelennek meg szakcikkek, aligha véletlenül. A tranzakciós illeték mégiscsak olyasmi, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Kezdjük azzal, hogy a világ fejlettebb országaiban - ahová Magyarország is tartozik, vagy legalábbis szeretne tartozni - mindent megtesznek a készpénzforgalom csökkentéséért. Próbáljon bárki mondjuk 100 dollárossal fizetni az Egyesült Államokban! Nemcsak azért van ez így, mert a készpénz - a kezelése, szállítása, őrzése, miegymás miatt - a legdrágább fizetőeszköz, hanem mert a mai e-world már szinte teljesen az internetalapú, sok tekintetben automatizált számlakiegyenlítésre épül, és az okostelefonok terjedésével a jövő sem ígér mást. Erre jön a magyar kormány, és bevezeti a csekkadót, megadóztatja a kártyás fizetést. Ami aztán az emberek számára úgy jelenik meg - nem függetlenül a kormánypropagandától -, hogy a bankok kérnek többet. Mire a kormány arra kötelezi a pénzintézeteket, hogy jövőre havi két pénzfelvételt engedjenek ingyen, s mindeközben van mersze mondani, hogy a költségekből a bankok egy árva fillért sem háríthatnak ügyfeleikre. Persze, nyilván nem: csak éppen felszámolnak cselesen kitalált új díjakat - könyvelés, számlavezetés, átutalás, beszedés, internet stb. -, de mérgesnek emiatt nem a bankokra kell lenni. A kormányzat idén nem kevesebb, mint 300 milliárd forintot tervezett ebből az adóból, amit hivatalosan pénzügyi tranzakciós illetéknek hívnak, ám az utolsó negyedévig ennek a fele sem jött össze. 2013 végére eljutottunk oda, hogy nem éri meg bankba tenni a pénzt, könnyen lehet ugyanis, hogy például lekötés nélkül - de akár a negyed- vagy féléves periódus után is - a felvett pénz még kevesebb is, mint amennyit beraktunk - hiszen Magyarország jobban teljesít.
Az adók újabb típusát testesíti meg a szociális hozzájárulás (szocho) is, amely az összes új kitaláció közül a legkeményebb, és különösen érzékenyen érinti a kényszervállalkozók tízezreit. Az új kurzus első évében bevezetett szocho sok ezer nem uniós állampolgár külföldire is lesújtott. Bizonyos külföldiek ingatlanszerzése engedélyhez kötött, és az első Orbán-kormány idején bizonyos Grespik László "ispán" rendre megtagadta a hozzájárulás kiadását. Ezért több ezer szerencsétlen külföldi kényszerült arra, hogy alapítson egy cégecskét, amely az égvilágon semmit nem csinált azon kívül, hogy tulajdonolt egy lakást. Most e cégek ügyvezetői után is be kell fizetni a szochót, természetesen akkor is, ha amúgy egyetlen fillér bevételük sincs. Ha Magyarország jobban teljesít, hát például emiatt teljesít jobban.
| ||
