"Mintha egy felnõtt embert ütnénk meg" (Dr. Katonáné dr. Pehr Erika jogász, az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlõségi Minisztérium fõosztályvezetõ-helyettese)

  • -sisso -
  • 2004. november 25.

Belpol

A múlt héten jelentette be a kormányszóvivõ, hogy az 1997-es XXXI. gyermekvédelmi törvény módosításával januártól tiltott lesz a gyermekek fizikai bántalmazása. Sokan nem tudják elképzelni, hogy ezentúl minden nyakleves törvénybe ütközik majd, pedig 11 ország lakossága számára ez már természetes. A módosító tervezetet a minisztérium ifjúsági és gyermekvédelmi fõosztálya készítette elõ.

Magyar Narancs: Az a kitétel, amely nulla toleranciát hirdet a gyermekek bántalmazásával szemben, a törvény szövegében egyetlen mondatot érint.

Katonáné Pehr Erika: A javaslat szövege így hangzik: "A gyermek nem vethetõ alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak." A most érvényben levõ verzió még "csak" a súlyos kínzást vagy bánásmódot tiltja.

MN: Ez a megfogalmazás azt jelenti, hogy a legkisebb fizikai fenyítés is büntetendõ lesz?

KPE: Szó sincs büntetésrõl. A családon belüli erõszak része a gyermekekkel szembeni rossz bánásmód. Nagyon sok kutatás bizonyítja, hogy aki gyerekkorában bántalmazott volt, az felnõttként bántalmazóvá vagy mások által is bántalmazottá válik. Egy 2001-es Tárki-felmérésben ezer nõt vizsgáltak, 20 százalékuk áldozata volt valamilyen erõszaknak. Ezt a rossz körforgást kellene megszakítani azzal, hogy a gyermekek teljes védelmét biztosítjuk. Ugyanakkor nem véletlen, hogy ez a mondat nem a büntetõ törvénykönyvben, de még csak nem is a családjogi törvényben kapott helyet. A büntetõjogi felelõsségre vonás csak súlyos és visszatérõ bántalmazás esetén adekvát, miután a gyámhatóság vagy a rendõrség közbelépett. De a gyermekek veszélyeztetésének nagyon sok fokozata van. A rossz bánásmód egy komplex probléma, és ahol ilyesmi elõfordul, ott valószínûleg más konfliktusok is vannak. Ezeket a helyzeteket a bántalmazó is szenvedésként éli meg. Azok az ellenvetések, amelyek el szoktak hangozni a szülõ szájából, hogy "engem is vertek, mégis milyen rendes ember lett belõlem", vagy hogy "ezt érted teszem", már a szülõ-gyermek viszony torzulása. A büntetõpolitika csak egy eleme ennek a kérdéskörnek. Az ilyen eseteket ezért nem feltétlenül a büntetõpolitika eszközeivel kell szabályozni, hanem a családpolitika, szociálpolitika, pszichológia, konfliktuskezelés eszközeivel, amelyekkel elõször mindenki támogatást ad. Megerõsíti a szülõt a pozíciójában, próbálja segíteni, hogy jó szülõvé váljon, hogy el tudja viselni a gyerek sírását, védtelenségét, és ne testi fenyítéssel válaszoljon rá. Megfelelõ támogatással, tájékoztatással ez a helyzet megoldható. Meg kell nyerni a szülõ együttmûködését.

MN: Hogyan vehetjük rá a szülõket az együttmûködésre akkor, ha egyikük maga is rendszeres bántalmazás áldozata?

KPE: Ilyenkor a gyerek akkor is veszélyeztetett, ha õt magát nem éri bántalmazás. A bántalmazott anyák helyzete nehezebb, mert vannak olyan törvényi tényállások, amelyek szerint nagykorú csak magánindítványra kérelmezhet eljárást. A gyerek érdekében a hatóságnak be kell avatkoznia, akár akarja, akár nem. Egyetlen felnõtt sem tûrheti az erõszakot a gyereke nevében, köteles segítséghez fordulni. Nagyon fontos lenne, hogy ez a segítségnyújtás a lehetõ legkorábbi szakaszban érkezzen.

MN: A kormány az úgynevezett "svéd modellt" jelöli meg a módosító tervezet elõzményeként.

KPE: Igen, 1979-ben a svéd parlament szavazta meg elõször a törvényt, noha a lakosság 84 százaléka nem értett egyet vele. Azóta felnõtt egy generáció, amelynek az eszköztárából hiányzik a testi fenyítés, és mérhetõen kevesebb is lett a lopás, öngyilkosság, depresszió is. Még tíz ország - Ausztria, Belgium, Ciprus, Dánia, Finnország, Horvátország, Izrael, Lettország, Németország és Norvégia - vezette be a nulla tolerancia elvét a maga jogrendszerébe. Mi most ugyanazt éljük át, mint ezek az országok: a lakosság szembesül azzal, hogy az állam be akar avatkozni a család életébe, "az utolsó nevelési eszközt" is ki akarja venni a család kezébõl. A 20. század eleje óta világszerte nagyon nagy változások történtek a közgondolkodásban ezen a téren: például 1989-ben az ENSZ gyermekjogi egyezménye kimondja, hogy a gyermekeket megfelelõ védelem kell hogy megillesse a bántalmazás és az elhanyagolás ellenében.

MN: Mióta van napirenden a törvénybe iktatás Magyarországon?

KPE: A kormányzati szándék körülbelül egy éve fogalmazódott meg, amikor az Országgyûlés elfogadott két fontos döntést: a családon belüli erõszak megelõzésének és kezelésének a nemzeti stratégiáját, illetve a társadalmi bûnmegelõzés nemzeti stratégiáját, amihez cselekvési program is kapcsolódik. A tervezet az "Egyes szociális tárgyú törvények módosításáról" címû indítvány része, amelyben többek között a szociális törvény módosítása szerepel, érintve egyes pénzbeli ellátások módosítását, valamint a szociális igazgatás átalakítását is. Ennek az el-látásrendszernek a költségeit már tartalmazza a 2005-ös költségvetés. Tehát ez a csomag 2005. január elsejével lép életbe.

MN: Az ön által említett segítõ szolgáltató rendszer költségvetési fedezetét miért nem tartalmazza a törvény?

KPE: Amióta megszületett a gyermekvédelmi törvény 1997-ben, azóta pályázati támogatással próbáltuk elõsegíteni a gyermekjóléti alapszolgálatok kiépítettségét. Például gyermekek és családok átmeneti otthonainak a fejlesztését, amikor a bántalmazott anya a gyermekével elmenekül hazulról, vagy ha a gyermekeket átmeneti idõre - hatósági intézkedés nélkül - máshol, más családban vagy otthonban kell gondozni. A törvény a 20-30 ezres lélekszámú településekhez köti ezeknek az otthonoknak a kiépülését, 2005. július 1-jei hatállyal. Fontos, hogy telefonos és más lelkisegély-szolgálatok is mûködjenek: a Kék Vonalat is minisztériumi fedezeti pénzekbõl támogatjuk, és a gyermekjóléti központokban van többek között speciális készenléti szolgálat is, amely hét végén is elérhetõ. Ezzel párhuzamosan kiadványokat jelentetünk meg. Közülük a legfontosabb két módszertani füzet, amely az egészségügyi dolgozóknak, illetve a gyámhivatali szakembe-reknek segít abban, hogy a rossz bánásmódot felismerje és kezelje.

MN: Említette, hogy milyen ellenvélemények fogalmazódnak meg a módosítással kapcsolatban. Gyakori dilemma, hogy az állam beavatkozhat-e illetéktelenül a család belsõ ügyeibe.

KPE: A beavatkozás soha nem lehet tolakodó. Hogy ki milyen mértékû bántalmazást tart magánügynek, és melyik az a pont, amikor úgy gondolja, hogy segítséghez kell fordulni, az eltérõ. Egy-egy kisebb verés vagy azzal való fenyegetettség a közvélemény számára magánügyként kezelendõ. Amikor valamilyen tárggyal történik, akkor azt mondják, hogy segítséget kell kérni rokonoktól, rendõrségtõl - de még ez is a toleráns attitûdök közé tartozik.

MN: Hogyan valósul meg ez a segítségkérés?

KPE: Mindennemû bejelentést komolyan kell venni. Nagyon fontos, hogy mûködjön egy összefüggõ jelzõrendszer, amelynek a tagja a háziorvos, a védõnõ, a rendõrség, a gyámhivatal, a civil szervezetek - ezt a törvény meg is erõsíti. A rendszeres fizikai, lelki vagy szexuális bántalmazás az, amit a szakember biztosan észre kell hogy vegyen.

MN: Vagyis a törvény mindenfajta testi erõszakot elutasít, de a gyakorlatban egy-két pofon még nem teszi lehetõvé, hogy a gyermek-védelem közbelépjen?

KPE: A jogalkotással önmagában bajosan oldható meg ez a probléma, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell kimondanunk, mit szabad és mit nem. A jogi eszköz mindenben csak másodlagos lehet. Az, hogy kimondok valamit, tisztázza a viszonyokat, a jog önmagában kijelöl valamit. Hogy eddig eljussunk, ahhoz szakemberi gárda szükséges.

MN: Ez azt jelenti, hogy a tervezet célja elsõsorban az értékteremtés?

KPE: A szavaknak is óriási jelentõségük van. Az elsõ a jogszabályban foglalt tilalom mellett az, hogy mindenki azonos fogalmakat használjon. Én itt a "rossz bánásmód" kifejezést javasolnám, amelyet a minisztérium állásfoglalása is támogat, és a WHO-ajánlásban is ez szerepel. Ez a bántalmazás és az elhanyagolás összes fokozatát magában foglalja. Fontos, hogy kialakítsunk egy olyan kommunikációs regisztert, amelyet mindenki ismer és elismer. De ahhoz azért nem fûznék vérmes reményeket, hogy a törvény betûje abszolút mértékben megvalósulhat. A cél az, hogy minimalizáljuk az erõszakot.

MN: A jelenlegi gyakorlat szerint mennyire mûködõképes ez a jelzõrendszer?

KPE: Úgy gondolom, hogy a jéghegy csúcsán állunk: a gyermekvédelmi rendszer a nagyon kirívó eseteket tudja kezelni, hiszen a gyermekjóléti szolgálathoz bejövõ információk generálják a további ellátások esetleges igénybevételét. De ez pontosan azért olyan nehézkes az egyes esetekben, mert még nem mondtuk ki expressis verbis, hogy a gyermekek testi fenyítése tilos, hogy ehelyett valami más nevelési eszközt kell alkalmazni, és hogy ez már nem magánügy, hanem az állam biztosítja, hogy bárki segítséget kérhessen és kaphasson. A korai beavatkozás ezzel elõsegíthetõ lenne. A szülõvel való beszélgetés mindenképp felfedi a konfliktus gyökerét. Így rá lehetne vezetni a szülõket arra a meggyõzõdésre, hogy a fizikai erõszak nem természetes. Amikor a rossz bánásmód már nagyon súlyos mértékû, arra van törvényi szabályozás, benne van a büntetõ törvénykönyvben is. De emellett létezik egy hatalmas segítõ szolgálat, amelynek meg kell tudnia változtatni ezt a hozzáállást, és ezt akarjuk kitölteni tartalommal. A rossz bánásmódnak fokozatai vannak. A kezelésre kell a szakmát felkészíteni. Fontos, hogy a védõnõ tisztában legyen azzal, hogy mi a dolga, milyen eszköztára van, mikor számíthat a másik szakma képviselõjére. Ha látja a problémát, akkor lehet, hogy csak tanácsokkal kell ellátni a szülõt, lehet, hogy a családsegítõ szolgálat gondozásába kell utalni az érintetteket, és lehet, hogy már olyan súlyos a helyzet, hogy a szülõ együttmûködését nem tudja megnyerni, tehát lépnie kell: jelezni kell a gyermekjóléti szolgálatnál vagy súlyos esetekben a gyámhatóságnál. Ennek érdekében néhány éve módosítottuk az egészségügyi adatvédelemrõl szóló törvényt is: ha egészségügyi dolgozó gyermekbántalmazásra utaló jeleket talál, akkor nem köti a titoktartási kötelezettség. Ebbõl is látszik, mennyire fontos az egészségügyi ágazat jelenléte, de legalább ilyen meghatározó szerepe van az iskolai gyermekvédelmi felelõsnek, hisz õ "diagnosztizálja" a gyermek szégyenérzetét, például, ha nem akar átöltözni tornaóra elõtt.

MN: Ha valakit gyerekkorában bántalmaztak, és ez beépült a gondolkodásába mint a fegyelmezés vagy a kondicionálás eszköze, akkor az, hogy ezt automatikusan továbbadja, feltehetõleg hosszú pszichológiai tréning segítségével elõzhetõ meg.

KPE: Ehhez kell egy erõs segítõ hálózat. De nemcsak a szakembereket kell felkészíteni, tájékoztatni kell a társadalmat is. Az elkövetkezõ egy-két évnek az lesz majd a feladata, hogy ezek a jogok, kötelességek, alternatív nevelési módszerek mindenkihez eljussanak. Ez nem egy rövid távú koncepció. Meg kell gyõzni a közvéleményt arról, hogy a gyerekkel szembeni fizikai erõszak legalább annyira elfogadhatatlan, mint ha egy felnõtt embert ütnénk meg. Az, ha a médiában is beszélünk errõl, reményeim szerint hozzájárul ahhoz, hogy a latens ügyek száma csökkenjen, vagy legalább a nagyon durva ügyeket kezelni tudjuk. Hogy milyen módon fegyelmezzük, ezt korára, érettségére tekintettel kell mérlegelni. Éppen ezért fontos, hogy meghúztuk a határvonalat: most már lehet tudni, hogy mi megengedett.

MN: Nem lehet, hogy a segítségkérés és -nyújtás intézményéhez is rengeteg elõítélet fûzõdik? A legtöbben szégyellnek segítséget kérni, nem bíznak a szakemberekben, a pszichoterápiát pedig a mentális betegségtudathoz kötik.

KPE: Ezek a problémák valóban azt igénylik, hogy ne legyen szégyenérzetünk, amikor segítséget kérünk. Ehhez a közvéleményt szocializálni kell. Gyakran a betegségeinket is nehéz vállalni, csak elmegyünk a gyógyszertárba, és magunk választjuk ki a gyógyszert. Az a lényeg, hogy az ember fel legyen készülve az esetleges problémák kezelésére.

Eörsi Sarolta

Figyelmébe ajánljuk

A MÁV finanszírozza az elavult iparvágány karbantartását a kínai cég számára

Vácon a gödi Samsung SDI-nak is dolgozó kínai hatterű CECZ cégcsoport az év elején jelentette be, hogy szeretné, ha a város déli részén lévő, mintegy húsz éve nem használt iparvágányt újra üzembe helyeznék. Úgy tűnik, kérése meghallgatásra talált: a munkálatok megelőzték a kormányhivatal és az önkormányzat közös bejárását. A karbantartás költségét a MÁV állja.