Jövőre ünnepeljük József Attila születésének századik évfordulóját. A költő életművét az UNESCO is beiktatta 2005-ös programjaiba. A jubileumi év elején, 2005 februárjában jelenik meg Zürichben, az Ammann-kiadónál az eddigi legnagyobb német nyelvű
József Attila-verskiadás. A fordítóval beszélgetünk.
Magyar Narancs: Mit jelent neked ma József Attila művészete?
Báthori Csaba: A hatvanas években az általánosban ott lógott a falon az arcképe, az a bajuszos, friss fodrászmunkát mutató, barátságos fénykép, amelyet sokan ismerünk. 't megszeretheti a gyerek is, hiszen költészetének vannak olyan rétegei, amelyek közvetlenül megszólítanak mindenkit, kamaszt és felnőttet egyaránt. Persze művészetének egyetemes dimenzióit, mind jobban mélyülő, központosodó erővonalait, monumentális komolyságát csak később fogtam fel. Tudod, én majdnem húsz évet töltöttem német nyelvterületen, 1981-ben emigráltam Ausztriába, és ott szántszándékkal másodvonalba toltam a klasszikus magyar irodalmi hagyományt: szerettem volna megtapasztalni magamban, vajon az idegen irodalmi tartalmak elegyében melyik költőnk állja meg a helyét, mely művek őrzik meg érvényüket akkor is, ha idegenből, elidegenített szemmel nézzük őket. Veszélyes manőver volt ez, igaz. De szerencsére azt kell mondanom, József Attila költészete egy csöppet sem változtatta meg az arckifejezését. Ma, amikor megfulladunk az áruló betűkben, az ő műve, mondhatnám, létbizonyíték. Világosan élt, nem hazudott, s műveiből ma is olyan esztétikai és etikai sugárzást érzek, amely párját ritkítja a huszadik századi magyar irodalomban. És később, nem kétlem, hatott az én verseimre, talán nem is eszméivel, hanem a magatartásával.
MN: Melyik volt az első József Attila-fordításod? Egyáltalán: hogyan merült fel az ötlet?
BCs: Nem emlékszem pontosan. Azt hiszem, az Ars poetica. A történet - mint sok kitöréstörténetünk - 1956-ban kezdődik. A svájci kiadó családja - ők berniek - a forradalom után befogadott egy magyar családot. Az egyik menekült, egy fiatal lány - akit Egon Ammann nyilván érzékeny pillantásokkal felvigyázott - folyton József Attila verseiről áradozott, egy bizonyos Herr Jozefről. Amman, bár egy árva szót sem tud magyarul, hamar beleszeretett a versekbe is, és mint később elmesélte, azóta tervezi, hogy egyszer majd kiadja németül a költeményeket. Közben évtizedek teltek el. A kilencvenes évek végén aztán valahogy véletlenül megismerkedtünk, ha jól emlékszem, '97-ben. Akkor mindenki a frankfurti magyar részvételre készült, én is fordítottam néhány költőt, s miután Ammann Budapestre jött, átadtam neki egy jó adag versköteget, köztük pár József Attila-verset is. Egont - levelei tanúsítják - roppant felfűtötték a német szövegek. Meghívott magához Zürichbe. Ammann egyébként nagy költőket adott ki kétnyelvű összkiadásban, gyönyörű minőségben. ' adta ki például Oszip Mandelstam, Fernando Pessoa és Konsztantinosz Kavafisz összes műveit. Talán a harmadik-negyedik napon aztán egyszer csak betessékelt a szobájába, inkább őrült nagy terem ez, mintsem szoba, és azt mondta: lieber Csaba, te vagy az én emberem. Szerződést kötöttünk, én munkához láttam, és néhány év múlva - ahogy a szerződés kikötötte - átküldtem Zürichbe az anyagot. Ammann kicsattanó, lelkes levélben válaszolt.
MN: Ismerted-e, ismered-e a régebbi német fordításokat? Hatottak-e rád?
BCs: Természetesen ismertem. És nagy-nagy elismeréssel gondolok azokra a keletnémet költőkre (Stephan Hermlin, Heinz Kahlau és mások), akik magyarnyelv-tudás nélkül legalább megérintették egyszer a huszadik századi magyar líra ütőerét. A régebbi kiadások szövegeiről azonban el kell mondanom, hogy azok nem tükrözték hűen sem József Attila művészetének alaphangját, sem mélységét, sem értékarányait. Túl erősen néz ott egymásra művészet és ideológiai elvárás.
MN: Nem zavart-e, hogy nem vagy német anyanyelvű?
BCs: Baranyában nőttem fel, soknyelvű környezetben. Harmincéves fordítói pályámon ugyan zömmelidegen nyelvekből fordítottam magyarra, az évek során azonban meginogni látszott az a megcsontosodott nézetem, hogy az embernek - ezt hangoztatja a magyar fordítói hagyomány is - főleg a célnyelvet kell jól ismernie. Számtalan nyugat-európai prózafordítónk magyar anyanyelvű, mégis kiváló munkákkal képes előállni. Úgy gondolom, a tehetség a döntő. A formálóerő, a találékonyság, a mesterségbeli tudás. Rengeteg gyatra magyar fordítás készül anyanyelvi fordítók tolla alatt, és ismerünk jó néhány olyan írói életművet, amely nem az író anyanyelvén jött létre (kapásból említem Conrad, Beckett, Cioran vagy Nabokov nevét vagy Rilke nemrég megjelent, összegyűjtött francia nyelvű műveit). Az anyanyelviség érve többnyire hatalmi érdekből beszélő félkontárok szájából hangzik el. A nyelv maga - minden nyelv - mindannyiunk számára idegen, vakondokok vagyunk benne, csak néha-néha láthatjuk meg a napvilágot.
MN: Formahűségre törekedtél-e a fordításkor?
BCs: Már a munka kezdetén magamra róttam néhány szabályt. Tudtam, hogy a József Attila-munka ideje alatt más szövegeket tilos fordítani. Ez csorbíthatná a koncentrációt. Azt is tudtam, hogy egyes műveket csak úgy lehet meg- és kitalálni az idegen nyelvben, hogy az összes verset le kell fordítani. Az összesen át vezet az út az egyes megoldásokhoz. S noha, mint említettem, először az Ars poeticát ültettem át, elhatároztam, hogy követni fogom a fokozatosság elvét: a korábbi versektől haladok a későbbiek felé, mintegy magamat is megérlelve a nagy kihívásokra. Furcsa tapasztalatom volt, hogy a korábbi, "adys" verseket könnyebben is fordítottam. Fontos volt továbbá, hogy beláttam: az egyenértékűség legnagyobb veszedelme a rímkényszer (József Attila a húszas évek második felétől lényegében nem írt szabadverset), a formai gondosságot tehát nem a sorok végén kell gyakorolni. Hanem hol? A rím erőltetése helyett a versek egyéb formai jegyeit kell figyelembe venni, gondoltam, tehát hogy nem a rímek szűk kapuján át vezet az út az üdvösséghez. Ebben nagyon ösztönzött például Paul Celan fordítói gyakorlata: ő sokszor a kötött formákban is elhanyagolja a rímet, viszont erősen érvényesíti a többi hatáselemet (belső rím, szótagszámlálás, zeneiség, hangtani összecsengések). Továbbá rájöttem, hogy a József Attila-szövegeknek már létezik formai előzménye, képlete a klasszikus német költészetben, s ha ezeket a formákat a fülembe ültetem, reménykedve végezhetem a munkát. Ebben a tekintetben hadd említsem meg főleg Friedrich Rückert és August von Platen nevét. Mondhatom, e kettő nélkül nem jöhetett volna létre az én fordításom sem. Minden elszikesedett folt forrássá válhat egyszer valamilyen közvetett formában. Meg aztán azt is éreztem: nem szabad görcsösen törekedni a tökéletességre. Mi akadálya, hogy nevetve találjuk meg a rejtett, egyenértékűnek tetsző mintákat? Úgy gondolom, a német nyelv szögletes, nehézkes, terpeszkedő. Igehasználata körülményes, általában képtelen visszaadni a latin nyelvek - vagy a magyar - finom árnyalatait, mozzanatosságát. Viszont van két nagy előnye: minden magyar formát pontosan képes tükrözni, még a hangsúlyosakat is, továbbá szorosan tudja követni az elvont képzetek költői alakzatait, s ez éppen József Attila esetében igen üdvös dolog. József Attilánál ugyanis, s ez művészetének egyre erősödő jellemvonása, az érzékletes megfigyelés egy szempillantás alatt ráhurkolódhat egy elvont ideára, a konkrét megfigyelés hamar eltűnhet egy fogalom fedezékében. A nagy gondolati versekben tehát éppen kapóra jött a német elvontság. Mondok egy példát. Az Eszmélet második szakasza így kezdődik: "Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álmaimban / és úgy éreztem, ez a rend - / egy szálló porszem el nem hibbant." Itt ez az el nem hibbant ige jelentette a fő-fő nehézséget. Én abból indultam ki, hogy József Attilát igenis lehetséges németre fordítani. És itt a német nyelv segítségemre sietett. Abban ugyanis az elmozdulást és a meghibbanást ugyanazzal az igével ki lehet fejezni: verrückt werden, sich verrücken. Úgyhogy, némikeresgélés után sikerült megoldani ezt a szöveghelyet. Most németül így hangzik a négy sor: "Bilder - blau, rot, gelb wie Geschmier - / sah ich in meinen Träumen rollen, / und wähnte gar, das sei die Ordnung hier - / im Flug war nichts verrückt, kein Pollen."
MN: Milyen a kötet beosztása?
BCs: Noha én az összes verset lefordítottam, még nem dőlt el, hogy a teljes költői életmű jelenik-e meg, vagy csak egy kb. 300 oldalas válogatás, erről nem tudok pon-tosan beszélni. Feltételezem, hogy a kötet nem követi majd a költő életében megjelent kötetek be-osztását. S most - kivételesen - azt gondolom, nem is ez a döntő szempont. Olyan költőt kell megismertetni a németekkel, akit egyáltalán nem ismernek, sem előzményeiről, sem kortársairól, sem utókoráról nemigen tudnak semmit. A költői életmű egészének kellene, többen ezt várjuk, érvényre jutnia. És esetleg azután, hogy a tudomásulvétel megtörtént, következhet majd egy tudományos igényű kiadás. Az előszót egyébként Fejtő Ferenc írja majd, s a kötetet időrendi táblázat és gazdag fényképanyag egészíti ki. Szeretnék jövőre felolvasni több német nagyvárosban, illetve tudomásom szerint szerveződik egy német nyelvű vándorkiállítás is. A József Attila Társaság, ezt Tverdota György alelnök úrtól tudom, jövő év áprilisában konferenciát szervez, s ezen a jövőre megjelenő idegen nyelvű József Attila-kötetek is terítékre kerülhetnek.
MN: Lesznek-e jegyzetek? Ha igen, milyen mélységűek?
BCs: Nyilván szükség lesz jegyzetanyagra is, valamint én is szeretnék egy rövid utószót írni a fordítás elveiről. A legfontosabb azonban az, hogy a nagy versek közvetlenül, minimális segédeszköz-használattal hassanak, szólaljanak meg, mutassák vagy sejtessék meg azt az intenzitást, amely József Attilára jellemző. Még egyszer hangsúlyozom, a magyar közgondolkodásban kialakult nagy József Attila-képnek kellene megszületnie a német szellemiségben is.
MN: Lehet-e sikere a kiadásnak egy olyan korszakban, amikor Nyugaton szinte senki nem olvas már verseket? Nem megkésett-e a kötet?
BCs: Nem gondolnám, hogy Nyugaton senki nem olvas már verseket. Számtalanszor tapasztaltam az elmúlt évek során, hogy a magyar felolvasásokon roppant érdeklődés fogadja a komoly műveket, s ha az ember igyekszik hozzátenni valamit a külföldiek tudásához, azért igen hálásak. Ma nem német nyelvterületen születik a nagy költészet, hanem főleg angolszász területen. És talán az a körülmény is hozzájárulhat a sikerhez, hogy a németek az utóbbi években több nagy európai költővel ismerkedhettek meg, nyitottá váltak a külföld kínálataira. Magyar vonatkozásban is - noha főleg a próza világában - részeredményeket értünk el, és a magyar Nobel-díj is megélénkítette a magyar kultúra iránti érdeklődést. Nemrég én is olvastam fel József Attila-verseket Wiepersdorfban, Berlin közelében, és meghökkenve tapasztaltam, milyen elemi hatást váltottak ki a nagy versek. Egy Aachenban élő amerikai festőnő tavaly nyáron egy bonni felolvasáson odalépett hozzám, és azt mondta: kedvenc költője József Attila, és 2005-re negyven festménnyel szeretne hozzájárulni az ügy sikeréhez. A múltkor egy felső-ausztriai olvasói kör járt itt, s miután a Károlyi-palotában előadást tartottam nekik a mai magyar irodalomról, József Attiláról kezdtek kérdezősködni. Sőt - tanúm van rá - egy idősebb hölgy fejből idézte németül az "da mellékdalát. Jobb későn, mint soha. Attól való félelmünkben, hogy megkésünk, nem lehetünk teljesen tétlenek.
MN: Kaptál-e valamilyen támogatást a magyaroktól?
BCs: Semmilyen támogatást nem kaptam. Többször emlegettem ugyan ezt a munkát olyan emberek előtt, akik döntési helyzetben vannak, netán anyagilag támogathatnának, nem jutottunk túl a biztató vállveregetésnél. Köszönettel tartozom - minden formában, mindenekelőtt és feltétel nélkül - feleségemnek, Balla Zsófiának. ' a hosszú, szürke évek alatt hihetetlen nagylelkűséggel és találékonysággal támogatott. Mivel ő maga is költő, József Attila egyik legjobb ismerője, és németül is meglehetősen tud, hosszúidőkön át együtt dolgoztunk, formáltuk a szöveget, kerestük a változatokat, a legpontosabb kifejezéseket, kerestük a tónust. Az ő fortélyos, foszforos észjárása nélkül ilyen formában nem jöhetett volna létre a német változat. Számtalan sorban ott rejlenek az ő ötletei, apró és láthatatlan vízjelei. Hálával tartozom azoknak, akik nem igyekeztek hamis érvekkel eleve megtorpedózni ezt a vállalkozást, vagy legalább hallgatag, de nem elutasító várakozásukkal álltak mellettem. Ez elenyésző kisebbség. Mást nem illet sem hála, sem harag.
Bán Zoltán András
