A legismertebb osztrák laptoprocker, Christian Fennesz április 3-án a Trafóban - a színpad előtt szorongó közönség gyomrába hatolva - mutatta be Venicecímű albumának radikális-felkavaró változatát.
Magyar Narancs: Három évvel ezelőtt még kellemes, megnyugtató zeneként szólt a rádióban egy albumod, a következő évben azonban fizikailag is megviseltek a budapesti fellépéseden produkált éles, zajos hangok. Mivel magyaráznád ezt a végletességet?
Christian Fennesz: Az nem célom, hogy bárki is rosszul érezze magát a fellépéseimen, azt viszont nagyon bírom, ha a zeném fizikailag is megérinti az embereket. Ezért lehetett olyan kínos a hangerő, egyébként a békés melódiákat éppúgy szeretem, mint a zajokat. Ezek a végletek bennem vannak. A stúdióban is halál nyugodt vagyok, bármilyen vad dolgot veszünk fel.
MN: Az olyan jegyek, mint a töredezettség vagy a látszólag össze nem illő elemek összeillesztése, valamiféle posztmodern koncepció részeként, vagy más motivációval jellemzik a zenéidet?
CF: Ehhez a posztmodern koncepcióhoz én nem sokat tudok hozzáfűzni. Elsősorban magamat fejezem ki, a saját érzéseimet - egyedül ez fontos számomra. Soha nem voltam komputermániás, nem élek a technológia bűvöletében, sokkal inkább tartom magam gitárosnak.
MN: Akkor miért váltottál át a gitárról az elektronikára?
CF: Mert egy idő után izgalmasabbnak tűnt az önállóság kérdése. A zenekari munkák után valami olyasmit akartam létrehozni, amit kimondottan a magaménak tarthatok; és az maga volt a forradalom, hogy sikerült.
MN: Tény, hogy az utolsó lemezeden mintha elszaporodtak volna a gitártémák.
CF: Ja. Az utóbbi években egy csomó olyan dolgot próbáltam ki az elektronikuszene-készítésben, amit érdemesnek láttam a gitárzenével kombinálni. Meg aztán kicsit be is sokalltam a tisztán számítógépes zenékből. Így most nemcsak gitár-hangmintákat használok, hanem "élőben" is gitározom - a lemezen és a koncerteken is.
MN: Számos zenésszel készítettél közös albumokat. Mi alapján választod ki, hogy kivel dolgozol együtt?
CF: Általában egymást keressük. Például David Sylviannak, aki az új lemezem egyik dalában énekel, évtizedek óta nagy tisztelője vagyok, valóságos idol nekem. De amikor felkértem, ő is rögtön felajánlotta, hogy szerepeljek a készülő albumán. Most meg már egy valóban közös lemezen dolgozunk; várhatóan még az idén kijön.
MN: Felváltva élsz Bécsben és Párizsban. Másképpen inspirál a két nagyváros?
CF: Igen, teljesen más érzés Párizsban alkotni. Mindkét helyen komplett stúdióm van, de az atmoszféra teljesen eltérő. Párizsban a Montmartre-on lakunk, egy romantikus, szerelmes helyen. Egy olyan helyen, ami igazán kiteljesítheti a művészi ihletet.
MN: Közismert az egyik legnagyobb osztrák író, Thomas Bernhard viszonya Ausztriához. Szinte minden írásában dohogva említi a valódi tehetséget megfojtó Bécset. Mit gondolsz erről; ma is érvényesnek érzed ezt a bernhardi gondolatot?
CF: Ez teljesen így van, a mai napig abszolút helytálló - egyébként is nagyon szeretem Bernhardot. Bécset az egyik legkonzervatívabb európai városnak tartom, amelyben nagyon nehéz önállónak lenni. Sokkal keményebb harcot kell megvívnia az elismerésért annak, aki nem valami szokványos dologgal áll elő. Nekem is hosszú ideig tartott, amíg a marginalitásból a nyilvános szféráig eljuthattam. Léteznek szubkultúrák, magam is egy ilyenből jöttem, de magára a bécsi gondolkodásra és kulturális életre a merevség jellemző.
Kánya Kinga - Kiss Tibor
Laprocker
A bécsi illetékességű Christian Fennesz a nyolcvanas évekelején alakult Maische nevű underground zenekar énekes-gitáros-szerzőjeként kezdte pályafutását. Két évvel a Maische feloszlása után, 1995-ben kezdett elektronikus zenével foglalkozni. Azóta elnyerte a modern elektronikai zenei élet egyik legnagyobb elismerésének számító linzi Ars Electronica fesztivál fődíját, többek között közös lemezt jelentetett meg Peter Rehberggel és Jim O'Rourke-kal; Live in Japan című lemeze pedig az angol The Wire magazin szerint a 2003-as év albuma lett. Fennesz néhány éves "laprock" múlttal a kortárs kísérleti elektronika egyik legnagyobb befolyású szerzőjévé vált, akinek hatásáról olyan nevek vallanak, mint John Frusciante vagy David Sylvian. Utóbbi - egy szám erejéig - besegített a napokban megjelent Venice című albumán is, melynek melodikus gitártextúrákkal átitatott elektronikája hidat képez az experimentalitás és a popularitás között - éppoly kellemes és melankolikus, akár egy velencei éjszaka.
- bb -
