Nagy Ervin Magyar Péterről: Elképesztő, mit bír ez a csávó

Nyíltan és az elsők közt támogatta Magyar Pétert. Azóta is kíséri a kampányban és úgy gondolja, ez a középen állás az, ami hiányzik az országból. Eddig csak szavalt, de júniusban már kulturális ajánlatot is tesz Magyar tüntetésén.

Magyar Narancs: Esett el szerepektől és pénztől, amiért belépett a nagypolitikába, és csatlakozott Magyar Péterhez?

Nagy Ervin: Ez már csak a hab volt a tortán. Az elmúlt öt évben minden olyasmit elbuktam, amire uradalmi befolyás volt. Ezekről már lemondtam, elindultam a piaci szféra felé. Amikor ezt az utat választottam, elsősorban még nem is a politikai függetlenség motivált, hanem például az, hogy az RTL képében piacorientált és megbízható partnert találjak, akikkel tudok tervezni akár öt-hat évre is. A magyar film teljességgel kiszámíthatatlan, minden attól függ, mikor szeretnek és mikor nem. Ha megcsinálod az elmúlt 15 év legnézettebb filmjét, az sem garancia arra, hogy legközelebb is kapj megbízást. Tehát mire meghoztam ezt a döntést, már amúgy is külön­utas voltam, így nem vittek talajra a nyilatkozataim. De persze a közmédiába már engem se hívnak, pedig előtte ha nem szerepeltem tizennégyszer egy hét alatt a Családbarátban, akkor egyszer sem. Addig láttak szívesen, ameddig úgy tűnt, jó fiú leszek – legalábbis olyan, aki nem politizál.

MN: Mikor döntött úgy, hogy nem lesz jó fiú?

NE: Egymás után jöttek a szabadságjogok visszametszései, a területfoglalások, és egyre több társadalmi, valamint szociális csoport került célkeresztbe. Ezt már nem bírtam szó nélkül. Talán a legszűkebb szakmai családom, a Katona József Színház gyalázásával indult meg bennem ez a folyamat, amikor a Gothár-ügy kapcsán „zaklatószínháznak” bélyegezték az egész intézményt. Akkor Kocsis Mátét leseggnyalóztam, ami talán stílusában megkérdőjelezhető, az igazságtartalmát tekintve azonban nem. A politikai csaholásnak nem eshet áldozatul egy 30 éves patinás társulat csak azért, mert Borkai Zsolt kurvákkal hetyegett előtte egy hónappal. Felháborított, hogy egy ilyen múltú alkotóműhelyt sáros bakanccsal, csoportosan meg lehet taposni. Már Magyar Péter megjelenése előtt is sokszor a szájára vett a Megafon. Ezek közpénzből fizetett verbális verőemberek, akik az utcán persze soha nem mernek odajönni.

MN: A Megafon támadásai vitték ki a politikai terepre?

NE: A szívem vitt ki. És az, hogy láttam ezt az embert megjelenni. Azt mondta a belső hang: „Most!” Korábban főleg a szereplők minősége miatt ódzkodtam ettől. Amikor például az ellenzéki előválasztás után azt láttam, hogy hónapokra eltűntek, mintha kitört volna a síszünet, azt gondoltam, hogy képtelenség ilyen „lendülettel” politikát csinálni. Magyar Péter megjelenéséből és az azóta végzett tevékenységéből az már biztosan látszik, hogy elképesztő, mit bír ez a csávó. Felszántja az országot, a vidéket. Megjelent egy terminátor. Amit ő csak azon az egy napon lezongorázott, amikor bement az ügyészségre, arra születni kell. Ez a fajta állóképesség jó, ha három-négy embernek megvan a hazai politikai palettán. És azonnal elkezdte azt, ami a legmunkásabb ott, ahol a legnehezebb a magyar demokráciát feltörni: vidéken. És kurvára megy neki, másnak meg nem megy! Az első Partizán-interjúját látva gondoltam azt, hogy az ő értékrendje megfelel az elképzeléseimnek. Azt éreztem, hogy „öcsém, ha megkeresel, én megyek”. És megkeresett.

MN: Már a Tisza Párt tagja is. Korábban kikre szavazott?

NE: Az első választásomkor Dunaújvárosban az MDF jelöltjére szavaztam egyéniben, nagyban pedig, azt hiszem, az SZDSZ-re. De az első nagy pillanat, amit érzékeltem a demokráciából, az volt, amikor 15 éves korom körül meghalt Antall József. Összenéztünk akkor a padtársammal, és kitaláltuk, eljövünk Budapestre. Emlékszem, ahogy átfutott rajtam, hogy meghalt az első szabadon választott miniszterelnök, ott a helyem az utolsó útján. Ennek a fiatal demokráciának ő volt az első igazi szimbóluma, ezért ezt kötelességemnek éreztem. Ma is emlékszem, ahogy magamat kicsinek érezve megyek a lezárt Bajcsy-Zsilinszky úton. És milyen érdekes, hogy nemrég a tüntetésen épp az ellenkező irányba haladtam a teherautómmal: most én megyek a Parlament irányába Magyar Péterrel. Vannak szent és nagy dolgok, és a magyar demokráciának ilyennek kell lenni. Ha én ezt befolyásolhatom, akkor nekiindulok. A nagy dolgokban hiszek, ezért lettem színész. Félre is állhattam volna a partvonalról nézni, hogy vajon mi lesz, ahogyan az ellenzéki értelmiség nagy része teszi. De én nem ilyen típus vagyok, nem akartam csak néző lenni.

MN: Mit tudott mondani Magyar Péter, amiért ennyire lelkesen követte? Mert amit mond, azt azért mások is mondták már.

NE: Középre fogalmaz, valóban középre. Nem egyszer, nem kétszer mondtam el én is, hogy nem tudok a fél országnak játszani, csak minden magyar embernek. Értékrendileg én valószínűleg balos világból jövök, mert a színház mindig a gyengék oldalán fog állni, a rendpártiság nem megy ehhez. De közben a filmjeim egy részében olyan férfiideált hozok, ami szerintem a jobboldali embereknek kifejezetten szimpatikus. Ebből a kettőből vagyok összegyúrva, és ezért tudok maximálisan Péter mellett állni. Az igazság nem bonyolultabb, mint amit gyerekkoromtól érzek: meghallgatom ezt, meghallgatom azt, és a végén általában úgyis az lesz, hogy valahol középen lesz az igazság. Nehéz egyensúlyozni, hosszú, kemény, demokratikus vita kell az arany középúthoz. Péter először fogalmazta meg sokaknak érthető módon azt az óhajt, hogy legyen már az, ami egy kocsmában is tud menni: meghallgatjuk egymást, vitatkozhatunk is hevesen, de aztán megiszunk egy sört, és úgy megyünk haza, hogy na, jól van!

 

Fotó: Palágyi Barbara

 

MN: Néha kijön ebből is egy verekedés.

NE: Lehet verekedni is, csak szerintem a magyar nem ez a nép. Egyszerűbb lenne kulturáltan elmondani egymásnak a problémáinkat ahelyett, hogy inkább mindenki magát emészti, miközben a háta mögött szidja a másikat. A sárdobálást fel kellene, hogy váltsa az ítélkezés nélküli egymásra figyelés. Ehhez jó alap a Tisza Párt. Orbán Viktornak eszében sincs beszélgetni az ország dolgairól, pontosan azt csinálja, amiről ellenzékben még igen megvetően vélekedett.

MN: Egyáltalán nem zavarja Magyar Péter NER-es múltja?

NE: Lehet finnyáskodni és várni a hibátlan pedigréjű embereket középről, de minek? Nekem is volt olyan, hogy már nem akartam oda szavazni, ahova szavaztam, de úgy éreztem, nincs alternatíva. Ráadásul azt láttam, hogy aki próbálna feltörni akár a Fidesznél, akár ellenzékben, annak a helyi nagyfőnök átvágja a torkát. Ebből kell kimenekíteni ezt az országot azonnal, mert az nem megy, hogy hűségeskü nélkül ne lehessen sikeres valaki. Most látni, hogy kapaszkodnak a székükbe – mint a vén komcsik. Én azt mondom, irány a dömperezés az unokákkal! Dühítő, hogy mennyi idő ment el erre, generációk nőttek fel úgy, hogy csak ezt látják. Nem lehet 14 évig tehetségtelennek, harácsolónak, gyűlöletkeltőnek és öncélúnak lenni. Ha 14 évig szar színész vagyok, és már halálra unnak a nézők, akkor elgondolkozom a pályamódosításon vagy a visszavonuláson.

MN: Ön érezhetően lendületben van. Átragadt a környezetére?

NE: Valakinek kockáztatnia kell, én azért is pörögtem fel, mert másokat is szeretnék magammal rántani a saját térfelemről. Hálózati munkát végzek, írom az SMS-eket, mindenkit felhívok, hogy jöjjön. Hozzá kell tennem, egyelőre az a tapasztalatom, hogy nagyon félnek az emberek, a zeneiparban szinte mindenki, és sajnos, a fiatalok hozzáállása is kétségbeejtő. „Nem látom magam a színpadon”, „nem merek”, „mi lesz velem holnaptól”. Szinte senki nem mondja, hogy rendben, toljuk. Petyhüdt, konformizmus hatja át a generációkat.

MN: Ön bevállalná, ha fiatalabb volna?

NE: Ha ezt nézem 14 éve, akkor igen. Amikor én voltam fiatal, még nem ez volt, vagy nem pont ez volt, de a financiális kiszolgáltatottság ellen például már akkor is gyakran felszólaltam a színházban. Vidnyánszky sehol nem volt, amikor már nem volt pénz, de legalább voltak fesztiválok, amelyekre el tudtunk menni, és világot láthattunk. Egy benzinkúton pár nap alatt megkerestem az 1998-as színházi fizetésemet. A kultúrafinanszírozás már Orbánék előtt is katasztrofális állapotban volt.

MN: Továbbra sem beszél a Tisza Párt kultúrpolitikáról. Ön tud valamit erről?

NE: Június 8-án a Hősök terére szervezett tüntetésen lesz szó erről is. Tudom, hogy kerülgetjük, de Péternek nincs ebben olyan kompetenciája és főleg nincs olyan beágyazottsága, mint nekem. Ott a tervek szerint egész pontosan nyolc percen keresztül beszélek majd erről.

MN: Döntéshozói szerepre jelentkezik be?

NE: Nem szeretek ekkora köveket előre dobni a vízbe. De arról van véleményem, hogyan kellene a normalitás medrébe terelni a magyar kultúrát, és hogyan kéne a bosszúállás üzemmódját visszaterelni legalább a 2000-es évek eleji szintre. Kulturális igazságtétel kell, ami nem a revánsról szól és arról, hogy „most majd mi jövünk” – hanem az újratervezésről, és az új generációk beemeléséről. Ez fontos, mert miként a politikai életben is, a kulturális életben is elöregedés tapasztalható. Tetszik, nem tetszik, nagypapakorba ért az a rendszerváltó értelmiség, amelynek az előadásait néha még Orbán Viktor is megnézte, mielőtt majdnem behintette sóval. Itt is generációváltásra van szükség. Mondok valamit, amiből lehet érezni az ambícióimat: Szente Vajknak például szerintem színházat kell kapnia! Szente Vajk fiatal, sokat dolgozó, agilis, a zenés műfajhoz nagyon értő ember, aki sikereket rendez. Azt hittem, felmegy a csillaga, még Puskás-musicalt is rendezett, de az öregek tanácsa mindig kitolja a pálya szélére. Másként gondolkodunk a világról, de azt kétség nélkül elismerem, hogy ehhez a műfajhoz nagyon ért.

A kulturális generációváltásnak 10–15 éve meg kellett volna történnie. Olyan emberek vártak sokáig, mint Schilling Árpád, Bodó Viktor vagy Szőcs Artur, és soha nem kerültek olyan helyzetbe, hogy reformokat hajthassanak végre. Már bocsánat, de mit tudhat arról egy hetvenhez közeli igazgató – nem is kell tudnia –, hogy mi van TikTokon? Pedig ezt orrba-szájba kellene tolni, mert így lehet behozni a fiatalokat. A művészeti életben is békét kell teremteni, és azt remélem, hogy ehhez én hozzá tudok járulni. Azért szálltam be a politikába, mert meguntam az üzengetést, meg hogy csinálunk egy előadást, amitől azt reméljük, hogy majd nagyon erőset szól. A kultúra elvesztette hatalmát a politika és a közélet felett. És megszűnt a normálishoz közelítő párbeszéd. Amikor egy olyan fajsúlyos ember, mint Zsámbéki Gábor, elbeszélgetett Tarlós Istvánnal valamelyik előadásunk után, akkor a nézetkülönbségek mellett is érződött a kölcsönös tisztelet. Illúzió egy durvának szánt előadástól azt várni, hogy attól majd a politika elgondolkodik önmagán. És ha így, az előadásokon keresztül nem megy, akkor be kell szállni az igazi ringbe. Fel kell fogni, kivel harcolunk. A kollégáim a kifejezetten politikus darabok után kérdezik, hogy, na, mi volt a tüntetésen – ahelyett, hogy kijönnének ők is. Nekem lehet, hogy rámegy a karrierem, de legalább a gyerekemnek el fogom tudni mondani, hogy az apja nem volt beszari.

MN: Ha már színészkedés, mondhatjuk, hogy Andy Vajna alatt volt a magyar film aranykora?

NE: Vajnának elképesztő lobbiereje volt, és védőernyőt tudott tartani a magyar művészek függetlensége fölé. Volt gyerekszobája, demokráciából jött. Miközben pörölt, és szerintem sok dologban ízlésficama volt, a végén jóváhagyta például azt, hogy a Kincsemben én legyek a főszereplő. Nem volt letiltás. Majd Lajos Tamás, C kategóriás operatőrként Kálomista Gáborral besündörögte magát, és ők lettek a magyar film Vidnyánszky Attilái. Csak ők még fiatalon sem voltak tehetségesek. Most mindenki büntetőpályán van, a C kategória kapja a nagy megbízásokat. Mundruczó Kornéltól kezdve Petrányi Viktórián és Reisz Gáboron keresztül Hajdu Szabolcsig egy komplett generáció öregszik meg, mialatt a tündöklő középszer egymásnak osztja a pénzt. Vajna halálával keletkezett egy űr, még az Inkubátor Programot is elvették, miközben tágra nyílt szemekkel figyelhetjük az arrogáns inkompetencia virágzását úgy, hogy mi fizetjük.

MN: Létezhet magyar kulturális élet állami segítség nélkül?

NE: Bizonyos szegmensben nincs helye az állami finanszírozásnak. A magyar művészfilm viszont mindig közfinanszírozott kell, hogy legyen, hiszen ez a kultúránk aranytartaléka, amivel határokon túlra érhetünk, és különböző fesztiválokon mutathatjuk meg, milyen értékes nemzet vagyunk. Ha valaki kijut egy fesztiválra, díjakat nyer, az a következő filmjéhez már kaphat 50 százalék támogatást. De sokkal egyszerűbb azt gondolni, hogy ha segget nyalunk, úgyis kapunk lóvét. Nem kell aggódni a siker miatt sem. A közfinanszírozást is versenyorientálttá lehet tenni. A tehetséges fiatalokat pedig szerintem kötelezően kellene támogatni. Arról is sokat kell majd beszélni, hogy a falunapok csujogatásán túl és a kétes színvonalú, milliárdokkal kitömött Déryné Program helyett minek kéne történnie a vidék valódi kulturális felzárkóztatása érdekében. Komoly erőt kell kifejteni abban is, hogy visszaállítsuk a művelődésiház-kultúrát.

MN: Június 8-án tehát hallani fogunk egy Nagy Ervin-féle kultúrpolitikai programot?

NE: Mondjuk inkább víziónak. Szavalhatnék megint valami szépet Petőfitől, de én azért vagyok itt, mert van véleményem, tudom, mit akarok mondani, kiket akarok megszólítani, és hogy milyen békét szeretnék megteremteni a szakmámban.