„Ők Ukrajnában magyar cigányok, Magyarországon pedig ukrán cigányok”

Az Ukrajnából menekülő családokat sokan támogatják, de vannak, akik ebből a segítségből vajmi keveset érzékelnek: a Kárpátaljáról érkező roma családok. A Talétában pedagógusok, szociális szakemberek, egyetemisták és civilek dolgoznak azon, hogy a magyarul beszélő cigány családoknak is legyen esélyük.

„Korábban el se tudtam képzelni, mi a háború. Február 25-én láttuk a híreket a tévében, megszólalt a sziréna is. Nagyon megijedtünk, a gyerekek rettentően féltek. A férjem már öt éve Magyarországon dolgozik, neki volt útlevele, nekünk csak személyi igazolványunk. Amikor azt mondták, azzal is át lehet menni, elindultunk a két gyerekkel és anyósomékkal. A férjem intézett buszt nekünk a határig. 1500 forinttal a zsebemben hagytam ott az otthonunkat, nem volt nálunk se víz, se kenyér, fáztunk és féltünk. Ma is szörnyű visszagondolni arra a napra” – meséli a 25 éves Gábor Anita, aki Szernyéről érkezett Magyarországra.

Anitával Budapesten, a Tömő utcai Béke Királynője plébánián találkozunk, itt kapott helyet a Taléta Interkulturális Központ és Inkubátorház. A Taléta (korábban ZuBéTa néven futott, amely a Zugligeti Béke Tanoda rövidítése, ám a központ az elmúlt hetekben a Zugligetből a Tömő utcába költözött, innen a névváltás is), mint a központ Facebook-oldalán olvasható, „egy önkéntes társadalmi szerveződés nyomán jött létre, hogy a háború elől menekülő kárpátaljai roma gyerekeknek és felnőtteknek lakhatást, ellátást és oktatást biztosítson”. Ahogy a tanodában többen megjegyezték, ők olyan embereknek segítenek, akikért „nem nagyon kapkodtak”, amikor megérkeztek Ukrajnából.

Cigány két gyerekkel

Anita majdnem egy napot várt a határon, mire átjutott, Záhonynál a férje várta. Először Székesfehérvárra mentek – a férje akkor ott dolgozott –, a munkáltató pedig megengedte, hogy a férfi a családját is a munkásszállóra vigye. Egy hónap után Budapestre kerültek, március óta az Oltalom Karitatív Egyesület Dankó utcai szállásán élnek. Mivel Anita epilepsziás, nehezen viseli, ha folyamatosan sok ember és zaj van körülötte, ezért kaptak egy önálló kis szobát. Most azonban el kell jönni onnan is, a Dankó utcában ugyanis kezdődik az oktatás, és nincs elég hely. Anita hosszú hetek óta albérletet keres, egyelőre sikertelenül. „Ahogy meglát minket egy tulajdonos, látszik rajta, hogy nem fogja nekünk kiadni a lakást. Mert cigányok vagyunk, menekültek és van két kicsi gyerekünk.

Volt, aki így meg is mondta: nem adom ki nektek a lakást, mert ha nem lenne elég, hogy cigányok vagytok, két gyereketek is van.”

A fiatal nő azt mondja, ha a napokban nem találnak lakást, vissza kell térniük Ukrajnába. „Nem fogok a gyerekeimmel az utcára menni.”

A férje viszonylag jól keres, és mivel megkapták a menedékes státuszt, jár nekik a rendszeres létfenntartási támogatás (ami az anyának és a két gyereknek körülbelül 50 ezer forint havonta), az Oltalom pedig egy éven át havi 180 ezerig (plusz rezsi) állná az albérletüket, ha találnának végre lakást. Ukrajnába nem szívesen mennének vissza, már csak azért sem, mert az ötéves Dorina március óta a Dankó utcába jár óvodába, a hétéves Zoli pedig most kezdte az iskolát a Magyar Evangéliumi Testvérközösség fenntartásában működő Wesley Máv-Telepi Általános Iskola és Gimnáziumban. „Másodikos lenne – mondja Anita –, de inkább az első osztályba írattam be. Otthon nem tudott a gyerek se számolni, se írni, se olvasni. Mióta itt vagyunk, megtanulta ezeket.”

 

Anita, Dorina és Zolika

Fotó: Sióréti Gábor

Zolikával, Dorinával és társaikkal március vége óta foglalkoznak pedagógusok, pszichológusok, szociális szakemberek, és sok-sok önkéntes – összesen száz segítő fordulhatott meg eddig a tanodában, amelyet Maczné Pletser Ágnes és Moldován Szilvia alapított. A menekültek március elején érkeztek a Kútvölgyi úti Idősek Otthonának zugligeti épületébe, és hamar világossá vált, hogy mivel sok a gyerek – ráadásul kivétel nélkül mindenki mélyszegénységből és szegregált iskolából jött és sokan írástudatlanok –, pedagógiai segítségre van szükség. Szilvia szerint pillanatok alatt összejött egy önkéntes csapat, sok kollégája és hallgatója érkezett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkaráról (Szilvia ott tanít pedagógiai és kommunikációs tárgyakat), de csatlakoztak Ágnes ismerősei is. Számos pszichológus érkezett, a nyáron pedig a cserkészek, illetve Bodor György, a zugligeti Szent Család-templom plébánosa és a plébánia egész közössége is sokat segített. „Kezdettől fontos volt nekünk, hogy amit a társadalmi mobilitásról gondolunk, azt a tanodában is megjelenítsük” – mondja Szilvia, majd hozzáteszi, ezért örültek annak, hogy az önkéntesek között voltak romák és nem romák, voltak egyetemi oktatók, rózsadombi nyugdíjasok és nyolcadik kerületi fiatalok is.

„Brutális iskolai traumákkal szembesültünk. Amellett, hogy a hozzánk érkezettek 60 százaléka nem tud se írni, se olvasni, a gyerekek tele voltak rossz élményekkel, például azzal, hogy az iskolában a tanár mindig a hátsó padba ülteti őket, hogy beleveri a fejüket a padba, hogy ha nincs pénzük taxira, ahogy ők nevezik a kisbuszokat, akkor nyolc kilométert gyalogolnak minden reggel az iskoláig, és koszosan, fáradtan érkeznek meg oda” – sorolja Ágnes. A Talétában viszont nincs ilyen, se hangos szó, se megkülönböztetés, se kényszerítés, a gyerekek mégis hajlandók, sőt vágynak tanulni. „Az egyik alkalommal mozizni készültünk, felraktuk a vetítővásznat a falra, de a terem túl kicsi volt, így felajánlottuk a gyerekeknek, hogy aki nem fér be és nem akar filmet nézni, az tanulhat is egy másik teremben. A végén elmaradt a mozizás, mert mindenki tanulni akart” – ezt már Setét Eleonóra meséli, aki május óta önkénteskedik a tanodában. Ágnessel régről ismerik egymást, most is ő hívta segíteni; először a 10–14 évesekkel tanult, majd koordinátor lett, és a tanoda mindennapjainak megszervezésében vesz részt. „A gyerekek közül sokan szeretik a matekot, de nem lehet csak azzal foglalkozni, így tanultunk nyelvtant, verseket is, és olyan alapfogalmakat tisztáztunk, amivel nap mint nap találkozhatnak a gyerekek” – mondja Eleonóra, aki jelenleg az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem felekezeti szociális munka szakán másodéves, és aki, amikor nincs órája vagy vizsgája az egyetemen, a Talétában van. „Később a szervezési feladatok felé fordultam, én kísértem például a gyerekeket minden reggel a Zugligetbe. Volt, akivel hiába beszéltem meg a találkozót, mindig más időpontban érkezett, mire rájöttem, hogy nem ismeri az órát. Hozzájuk minden reggel átmentem, felkeltettem a gyerekeket, és együtt mentünk a tanodába.”

Mindenki együtt lehet

A gyerekeknek a tanulás mellett lehetőségük volt részt venni színjátszó és drámafoglalkozásokon, a traumák feldolgozását segítette kutyás terápia és gyászterapeuta is, nyáron pedig sokat kirándultak, tartottak kézműves és egyéb művészeti foglalkozásokat. Felnőttképzés is folyt a tanodában, a pedagógusokat pedig módszertani segítséggel látták el. Az alapítók szerint az óvodás korú gyerekeket könnyebb integrálni, így sokan közülük már márciusban elkezdték az óvodát, a tanodában maradtak a kisiskolások és a felső tagozatosok. A legtöbben Kárpátaljáról jöttek, de volt olyan kislány, aki Kijiv mellől érkezett.

Mindenki beszél magyarul, de van olyan is, aki négy nyelven tud (angolul, magyarul, oroszul és ukránul), viszont csak a cirill betűket ismerte, így neki meg kellett tanítani a latin ábécét.

Mivel a legtöbbször anyák és nagymamák érkeztek a gyerekekkel (a férfiak vagy maradtak Ukrajnában, vagy már évek óta Magyarországon, jellemzően vidéken dolgoznak), nekik is igyekeztek foglakozásokat tartani; többen a tanodában kaptak munkát, a takarításban, szervezésben, a gyerekek ellátásában segítettek és segítenek majd a Tömő utcában is. Nekik munkát találni máshol igen nehéz, hiszen sok esetben az anyák sem tudnak írni, olvasni; Anita például nyolc osztályt végzett, Szernyén nem volt munkája, otthon volt a gyerekekkel, a ház körüli teendőkkel foglalkozott és ellátta az állatokat.

 

Maczné Pletser Ágnes és Moldován Szilvia

Fotó: Sióréti Gábor

Az 56 éves Eszter, akit mindenki csak Eszti mamaként emleget a Tömő utcában, szintén a zugligeti tanodában dolgozott. Ő február 27-én érkezett Magyarországra Munkács mellől, a lánya és az unokái egy nappal hamarabb, a veje pedig korábban is Magyarországon dolgozott. Mindannyian a zugliget menhelyre kerültek. „Négy hónapig éltünk ott – meséli a nő, akivel már csak telefonon tudunk beszélni, mert a család június végén visszament Ukrajnába –, és nagyon jól éreztük magunkat, a gyerekek végre jó oktatást kaptak, mi dolgoztunk, mindenki sokat segített. A vejem anyja nagyon beteg, vissza kellett jönnünk.” Otthon viszont nem jó a helyzet, a veje alig talál munkát, ő és a lánya nem tudnak dolgozni, a szirénák folyamatosan zúgnak, a gyerekek félnek. Eszti mama azt mondja, visszajönne Magyarországra, ha lenne hol laknia, és kapna munkát.

Nem ő az egyetlen, aki visszatért Kárpátaljára, Szilvia és Ágnes azt mondja, sokan így tesznek vagy családi okokból, vagy azért, mert nem találnak Magyarországon szállást. „A Zugligetben sosem tudtuk, hogy melyik nap hányan leszünk, ki jön biztosan, ki nem – mondja Ágnes –, megrendeltünk ötven ebédet, de ha csak feleannyian jöttek aznap, akkor meg kellett oldanunk, hogy az étel eljusson a családokhoz a szállásukra.”

A tanoda néhány hete költözött el a Zugligetből a Józsefvárosba, mert a budai épületet kezdték kinőni, nagyobb, világosabb helyre volt szükségük, olyanra, amely nem esik ki annyira a családoknak és az önkénteseknek, amely közelebb van a belvároshoz. A Tömő utcai plébánia éppen üresen állt, így Michels Antal, a józsefvárosi Szent József római katolikus plébánia plébánosa a Taléta rendelkezésére bocsátotta azt. A költözés mára lezajlott, most a felújítás, rendezkedés és a hogyan továbbról való ötletelés van folyamatban. Sok gyerek szeptembertől beiratkozott egy iskolába, lesznek azonban köztük magántanulók is, hiszen aki 13 évesen nem vagy csak kicsit tud olvasni, azt nem lehet a korosztályának megfelelő osztályba betenni, viszont az elsősök közé sem. Ők továbbra is a Talétában tanulnak majd, délután pedig azoknak a gyerekeknek is lesz egyfajta napközi és tanoda, akik délelőtt iskolában vannak. Az alapítók egy integrációs központot és egy inkubátorházat is ki akarnak alakítani, ahol a közös főzéstől a hímzőkörön át a pilatesig minden lesz, és ahová ugyanúgy várják a környékbelieket, mint a menekülteket. Szilvia szerint eddig is megtalálták mindenkivel a közös nyelvet, ezután is ez a cél. Neki személy szerint fontos a keresztény felelősségvállalás, és a menekültek, illetve az önkéntesek között is sok a vallásos ember, de mint mondja, ez nem egy egyházi kezdeményezés, mindenki megfér egymás mellett. „Annál is inkább – jegyzi meg Ágnes –, mert én például megrögzött ateista vagyok. De mivel közös az értékrendünk, nagyszerűen tudunk együtt dolgozni.”

A Taléta eddig is sok támogatást kapott, főként tárgyi felajánlások voltak: érkezett adomány a Budapest Bike Maffiától, a MOME-tól, az IKEA-tól, a Fedél Nélkültől; a pécsi cigánytelepen élő gyerekek játékokat küldtek a menekült roma gyerekeknek, a Magyar Cserkészszövetség pedig az ebédet finanszírozta. Az alapítók is bőven áldoztak anyagi erőforrást a projektre, most azonban pénzadományokra is szükségük van: egyrészt azért, mert a Tömő utcában a rezsit nekik kell kifizetni, és fogalmuk sincs, hogy a télen ez mit jelent majd, másrészt, mert aki eddig önkéntesként folyamatosan munkát végzett a tanodában, annak szeretnének valamennyi fizetést adni.

Számítanak fővárosi és állami támogatásra is, a Zugligetben meglátogatta őket Karácsony Gergely és Palkovics László is.

„Egy bázist akartunk létrehozni – összegez Setét Nóri –, ahol ezek a gyerekek és a szüleik biztonságban érezhetik magukat, amire egyébként nagyon nagy szükségük van, de amire kevés esélyük volt. Szeretném, ha nemcsak úgy kezelnék őket, mint egy menekült cigány kisfiút, hanem úgy, mint Zolikát, aki eddig nem tudott olvasni meg számolni, de néhány hónap alatt megtanulta a betűket és a számokat is.” Ágnes szerint is ez a céljuk és ezért nagyon fontos a munkájuk. „Ezekkel az emberekkel senki nem foglalkozik. Ők Ukrajnában magyar cigányok, Magyarországon pedig ukrán cigányok. Ezen a felfogáson kell változtatnunk.”

Diszkrimináció? Az mi?

A Romaversitas hat fiatal ösztöndíjasa egy közösségi akciókutatás keretén belül felkereste azokat a magyarországi kezdeményezéseket, amelyek roma menekültekkel foglalkoznak. A kutatók a főleg Kárpátaljáról érkező roma családokkal arról beszélgettek, hogy milyen volt az életük Ukrajnában, illetve mi történt velük azóta, hogy átjöttek a határon. Fedorkó Boglárka, a Romaversitas ügyvezető igazgatója lapunknak elmondta, a kutatás eredményeit jelenleg is értékelik, publikálni várhatóan október elején fogják. De annyi már most is látszik, hogy az ideérkező roma családoknak Kárpátalján borzasztó nagy problémáik voltak az iskolával, ahogy sokan egészségügyi ellátáshoz is Magyarországon jutottak először, jó néhányan érkeztek súlyos betegen. Az is érdekes, hogy sokan nem érzékelik, ha diszkrimináció éri őket, mert egész életükben csak romákkal találkoztak. Fedorkó azt mondja, sok családnak volt már kapcsolata Magyarországgal, a férfiak közül sokan dolgoztak itt, éppen ezért a legtöbben nem akarnak továbbmenni Nyugat-Európába: vagy maradnának Magyarországon, vagy visszamennének Ukrajnába.

A Romaversitas a kutatás mellett egy koalíció létrehozásán is dolgozik: nyár elején felvették a kapcsolatot azokkal a szervezetekkel, amelyek menekült vagy magyarországi romákkal foglalkoznak, hogy megosszák egymással a tudásukat, tapasztalataikat – így kerültek kapcsolatba a Talétával is. E koalíció eredményeként szeptemberben hat olyan program is indul, amely az integrációra és a fejlesztésre helyezi a hangsúlyt.

A Taléta örömmel fogad pénzbeli adományokat, amelyeket a kárpátaljai roma családok megsegítésére fordít. Az adományokat ide várják: Arany Liliom Alapítvány, bankszámlaszámuk: HU8416200216-00245469-00000000. A megjegyzés rovatba kérik feltüntetni: Taléta.