A nyilvános vagyonnyilatkozatok alapján Kapolyi László a leggazdagabb országgyűlési képviselő. A pályáját beosztott mérnökként kezdő, majd nagyszabású kutatások vezetőjeként tevékenykedő politikus ipari miniszter is volt a Kádár-érában. A rendszerváltáskor céget alapított, idővel igazi nagyvállalkozóvá vált, s ma már a hazai gazdagokról szóló toplisták állandó szereplője. Továbbá pártelnök is; szerteágazó tevékenységeit felsorolni sem könnyű. Életútja ellentmondásokkal teli, de kispályás játékosnak semmiképpen nem nevezhető.
*
Újpesten született 1932-ben. Édesapja, Kriszt Lajos (a Kapolyi magyarosított név) 1926-tól 1942-ig Újpest főszámvevője volt; miután szembeszállt a zsidóellenes rendeletekkel, Kecskemétre helyezték, később a Belügyminisztériumban dolgozott. Édesanyja 1951-ig háztartásbeli. A házaspár egyetlen fia 1950-ben kitüntetéssel érettségizett. Egy darabig hezitált, hogy orvos vagy mérnök legyen-e, végül a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkezett: "Villamosmérnök szerettem volna lenni, de amikor felvételiztem, akkor volt a legintenzívebb az átirányítási rendszer, és azt mondták, hogy menjek az általános mérnöki szakra. Miután abban sem bíztam, hogy ezzel a háttérrel egyáltalán felvesznek, nem sokat gondolkoztam." Apját mint osztályidegent 1948-ban B-listázták, és megvonták a nyugdíját. A család anyagilag ellehetetlenült, fiukat nem tudták támogatni, így az elsős egyetemista az akkori rendnek megfelelően hivatalosan kérvényezte, hogy a tanulás mellett dolgozhasson. Heti 18 órára kapott engedélyt, és elment a Mélyéptervhez.
Amikor apja súlyosan megbetegedett, Kapolyi ösztöndíjért folyamodott, ám elutasították. Egy tanára segítségével viszont kiharcolta, hogy teljes munkaidőben dolgozhasson: kiváltotta a munkakönyvet, és a Földalatti Vasútépítő Vállalathoz ment. Esténként-éjszakánként az Astoriánál dolgozott a metróépítésen, ahol a műszerhordáson kívül bizonyos mérések elvégzését is rábízták. A metróépítés felfüggesztésekor, 1953-ban az ott dolgozókat különböző bányavidékekre helyezték. Kapolyi a legközelebbit, Tatabányát választotta. 1954-ben fejezte be az egyetemet, ezt követően beosztott mérnökként dolgozott a bányánál, s ezzel párhuzamosan 1957-ig a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen a bányamérnöki diplomát is megszerezte.
Tehetség, szerencse, lehetőségek
A Tatabányai Szénbányák azon kevés szocialista vállalat közé tartozott, amely vezetőjének, Gál Istvánnak köszönhetően az akkori viszonyok között is egyfajta vállalkozói szemlélet érvényesítését tudta elérni (e "reformtengely" tagja volt még a Rába - Horváth Ede, valamint Bábolna - Burgert Róbert). A szakembergárdát az egész ország területéről - nemritkán a politikai okokból háttérbe szorítottak köréből is - toborozták; a párttagság például (egy bizonyos, a megyei pártbizottság által még tolerált szintig) a vezetőknél sem volt követelmény. A hatvanas években, a szénbányászat visszafejlesztésekor és a tatabányai szénmedence fokozatos kimerülésének következményeit is felismerve a vállalat a több lábon állás taktikáját választotta, az új profilok és a szénen kívüli tevékenység fejlesztését. Ennek eredményeként több mint húsz magyar szabadalmat (a meddőhányók újrafelhasználásától a víztisztításig) konkrét technológiává fejlesztettek, amit a világ 18 országába adtakel, illetve ezek alapján üzemek építésére szerződtek. A szinte kivételes módon még önálló külkereskedelmi joggal is rendelkező iparvállalat ily módon kitűnő gazdasági kapcsolatokat épített ki Európában, Amerikában és Afrikában.
Ebben a közegben dolgozott Kapolyi László is, aki a lehetőségeit a messzemenőkig kihasználta. Egykori munkatársainak egybehangzó véleménye szerint "az operatív munkában nemigen vett részt, őt a kutatások érdekelték". A Minőség Ellenőrző Üzem vezetőjeként kőzetmechanikai kutatásokat végzett, a bányavágatok viselkedését vizsgálta, beosztottai közreműködésével a bányák falának mozgását modellezte. Mindeközben "természetesen" a Közgázra is felvételizett, és 1961-ben ipari közgazdász diplomával növelte oklevelei számát. 1962-ben egy hét különbséggel a miskolci Műegyetemen és a Közgázon is ledoktorált. A kandidátusi fokozat eléréséhez azonban már üzemi gyakorlatra volt szükség: így lett néhány évre az egyik tatabányai bányaüzem főmérnöke. A műszaki tudományok kandidátusa címet 1968-ban szerezte meg (a Bányabiztosító szerkezetek optikai feszültségvizsgálata című értekezésével).
| ||
A vállalat központjába visszakerülve hivatalosan is csak kutatással kellett foglalkoznia. Az újítás jegyében a Tatabányai Szénbányáknál több olyan ember is dolgozott, akik az új piaci és foglalkoztatási lehetőségek keresését kapták feladatul. Kapolyinak szinte korlátlan lehetősége volt a kísérletezésre; jellemző momentum, hogy dolgozhatott az ország első (a Nehézipari Minisztériumban lévő) számítógépén is. Egykori beosztottai szerint a vállalati dolgozók "nem szerették őt, mert féltékenyek voltak rá, és nem is volt tatabányai. (Naponta autóval járt oda Budapestről - M. B.) Ha rászálltak, hátrahúzódott, aztán visszajött. Közismert volt munkamániája, az embereit sem kímélte. Soha nem vett ki szabadságot, magánélete gyakorlatilag nem volt, előfordult, hogy karácsonykor is dolgozott."
A hatvanas évek végétől a korábbiaknál átfogóbb projektbe kezdett. A hazai szénvagyon komplex hasznosítási lehetőségének vizsgálatára (az elégetés után visszamaradt hamu, salak, pernye további hasznosítására) létrehozták a Kapolyi vezette Komplex Szénfelhasználási Főosztályt. Az évekig tartó, rengeteg pénzbe kerülő kutatássorozat a végül soha meg nem épült Komárom Megyei Iparműben öltött volna testet. A rendszerelméleti módszerekkel megalkotott, műszakilag a Magyar Tudományos Akadémia által is pozitívan véleményezett eredmények nemzetközi érdeklődést is kiváltottak: német befektetőkkel komoly tárgyalások is voltak. A kutatás a Krakkói Bányászati Akadémiával közösen folyt, így a befektetett energia végül Kapolyi László krakkói magántanári habilitációjában, továbbá 1975-ös akadémiai doktori értekezésében és számos külföldi kapcsolatépítési utazásában manifesztálódott.
Tovább, feljebb
Kapolyi Lászlót 1976-ban a Nehézipari Minisztérium bányászati miniszterhelyettesévé nevezték ki. Elmondása szerint elismert szakemberként esett rá a választás. Az iparág akkori viszonyait jól ismerő forrásaink e rátermettséget nem vitatják, bár szerintük ennél bonyolultabb volt a helyzet. Ekkor dőlt el ugyanis, hogy az energiapolitikai koncepció értelmében Magyarország új szénbázisú erőművet épít vagy a Mátrában, vagy a Tatabányai Szénbányák "érdekeltségébe" tartozó Bicskén. Ez utóbbi esetben a létesítendő erőmű szénellátására újabb bányákat kellett nyitni (ezek voltak a nevezetes eocénbányák), amihez Gál Istvánéknak alapvető érdekük fűződött: a tatabányai szénmedencék rövid időn belüli kimerülésével ekkor már körvonalazódtak az ezzel járó foglalkoztatási problémák, a százéves szellemi, kulturális, infrastrukturális potenciál elvesztésének a rémképe. Éppen ezért nem kis erőfeszítések árán "kilobbizták" a nyilván a tatabányai érdekeket képviselő Kapolyi miniszterhelyettességét.
Az eocénprogram megvalósításának 1976-ban láttak neki, majd rövid idő után, máig sem teljesen tisztázott okok miatt, ám az országnak hatalmas anyagi károkat okozva leállították. (Lásd keretes anyagunkat.) Kapolyi ekkor már a több tárcából összevont Ipari Minisztérium energetikai államtitkára: "Ez volt életem legszebb és azt hiszem, legsikeresebb időszaka. Méhes Lajos PB- (Politikai Bizottság - M. B.) tag jelentette a védernyőt: hagytak dolgozni, egyszerre tartozott hozzám a villamosipar, a kőolaj- és földgázipar, a teljes bányászat, az alumíniumipar. Nagyon jól át lehetett látni, és jól lehetett érvényesíteni a rendszerszemléletet." volt az előterjesztője annak az 1981-ben az Országos Tervhivatalhoz benyújtott intézkedési csomagnak, melyben a minisz-térium a paksi atomerőmű építé-sének gyorsítását, a bicskei és a bős-nagymarosi erőmű építésének leállítását szorgalmazta. "Írtam egy levelet az Országos Vízügyi Hivatal elnökének, hogy az energetiká-nak 1990-ig biztosan nem kell Bős-Nagymaros. Amit aztán a hátam mögött megkötöttek; egy kis cetlit őrzök a mai napig, amelyben a villamosművek akkori igazgatója tájékoztat arról, hogy kirendelték ennek az aláírására" - idézte föl emlékeit a Narancsnak.
A paksi atomerőmű 1976 óta tartó építése végül is minisztersége (1983-87) alatt fejeződött be. volt a paksi kormánybizottság elnöke, a blokkok az ő aláírása után kezdtek el üzemelni. Kutatásaival minisztériumi évei alatt sem hagyott fel, sőt ekkor már a teljes iparági infrastruktúra a rendelkezésére állt. A Magyar Szabadalmi Hivatal adatainak tanúsága szerint összesen több mint harminc, egészben vagy részben a nevéhez fűződő találmány kapott szabadalmi védettséget. Elméleti munkásságának eredményeként 1979-től az MTA levelező tagja (székfoglaló: Ásványi nyersanyagok hasznosítási folyamatai rendszer- és függvényszemléletben), majd 1985-től rendes tagja (A gazdaság és az ipar fejlődésének mozgástere rendszer- és függvényszemléletben).
Kapolyi Lászlót nevezték már az eocénprogram atyjának és rombolójának is, mindenesetre a program bukása után mennie kellett a minisztériumból. Igaz, ennek szerinte más oka is volt: "Miniszterségem időszakában nem az energiapolitika volt az egyetlen konfliktusom a funkcionális tárcákkal, a tervhivatallal és a Pénzügyminisztériummal. Nem értettem egyet azzal, ami a mai gazdaságpolitikának is egyik fő hibája: fennen hirdeti a monetáris filozófiát, mégis a lehető legaprólékosabb fiskális módszerekkel nyúl bele a gazdasági életbe. Amikor leváltottak, Grósz Károly és Németh Miklós azt mondta: azért kell elmenned, mert túl sokat vitatkoztál, túl sok sebet adtál és kaptál." "Nem volt pártkáder, mégsem lehetett csak úgy félretenni. Nem adta meg magát, rendkívül szívós volt" - emlékszik vissza az egyik, az idő tájt közeli munkatársa. Menesztésétől a rendszerváltásig mégis formális posztokkal kellett beérnie: 1987-88-ban a Minisztertanácsi Hivatal energiapolitikai kormánybiztosa, majd 1989-ig a Minisztertanács Gazdasági Tanácsadó Testületének társelnöke.
Újrakezdés
A politikai és gazdasági változások idején nem vesztegette az idejét: saját vállalkozásba fogott. A System Consulting (SC) Kft.-t egymillió forint alaptőkével hozta létre, mely összegből a cégbírósági adatok szerint 500 ezer forint volt a készpénz és 500 ezer a lakásának használati jogát jelölő apport. Addigi pályáját és a korabeli általános vélekedést tekintve persze nem tűnik életszerűnek, hogy valóban a nulláról kellett mindent kezdenie. Ezen időszakát jól ismerő forrásaink viszont úgy látják: a világéletében hazardírozó Kapolyit a rendszerváltás idején valóban nem vetette fel a pénz. Szerény irodájában még titkárnő, a tőle megszokotthoz képest "ócska" autójához még sofőr sem volt.
A kezdetben energetikai tanácsadással foglalkozó SC mellett 10 százalékkal tagja lett egy másik kft.-nek, amely a Záhonyba érkező műtrágyát zsákokba csomagolta és exportálta. Ennek vezetőjét történetesen még miniszterségének idejéből ismerte. Kapolyi ekkortól kezd ráállni arra, ami későbbi felemelkedését is lehetővé tette: kapcsolati tőkéjének kiaknázására. "Volt egy óriási vadászterületem, amit számomra a Tovarisi konyec!-cal (egy MDF-plakát felirata az 1990-es kampány idején - M. B.) megteremtettek. Az első pillanattól nem értettem, hogy miért kell szembefordulni a szovjet piaccal. Elkezdtem menni azon ügyek után, melyekről feltételeztem, hogy piaci alapon is életképesek" - mondta lapunknak. Az orosz és ukrán akadémiákkal közösen egy kisebb kutatóintézetet hozott létre, amelyik a szétesett rendszerek vizsgálatával foglalkozott. Így találkozott az általa már korábbról is ismert ukrán villamosenergia-miniszterrel, akitől megtudta: Ukrajnának az elektromos távvezetékekhez alumínium kellene. Kapolyi megegyezett az Inotai Alumíniumkohó vezetőivel, és magyarországi alumíniumtermékekért cserébe a két országot összekötő távvezetéken ukrán áramot importált. Az áramimportra az jellemző, hogy volumenénél fogva az egységnyi részre eső kis árrés mellett is hatalmas hasznot hozhat. Beszállt a Magyar Villamos Művek (MVM), a Mol, a MÁV és az Antenna Hungária információs rendszereinek integrálásából létrejött - később Eurotel, ma Pantel néven futó - országos hálózatba is, ám saját bevallása szerint nem tudott lépést tartani a tőkeemelésekkel, így onnan kiszorult.
Nagyon bejött viszont az orosz államadósság lebontásában vállalt szerepe. A teljes összeg behajtását illetően nem sok reménnyel kecsegtető, mintegy 900 millió dolláros államadósságot a Horn-kormány tárcaközi bizottsága döntésének értelmében előre meghatározott árfolyamon, halasztott fizetéssel vállalkozók vásárolhatták meg a magyar államtól. A vállalkozók pályáztatás nélküli kiválasztása később nem kis vihart kavart; mindenesetre az SC is bekerült a körbe (meg kell azért említeni: az oroszországi viszonyokat figyelembe véve a régebbi kapcsolatokkal nem rendelkezőknek a követelések behajtására túl sok esélyük valószínűleg nem lett volna). Az államadósság árfolyamát 58 százalékban határozták meg, tehát az Oroszországban megvásárolt áru vagy szolgáltatás ellenértékének (melyet az orosz pénzügyminisztérium fizetett ki az eladónak) ekkora részét kellett befizetniük a vállalkozóknak a magyar államkasszába (külföldi pénzintézetek 25-30 százalékot ajánlottak érte). A magyar-orosz megállapodásban az orosz fél kizárta ugyan, hogy az államadósságot energiahordozóban fizesse, ám Kapolyi László a kapcsolataival ezt is meg tudta törni. Levelet írt Viktor Csernomirgyin miniszterelnöknek (aki Kapolyi minisztersége idején a Szovjetunió gázipari minisztere volt, és ebbéli minőségükben jól ismerték egymást), hogy az államadósság terhére engedélyezze orosz szén vásárlását, mivel "ez szerinte olyan esély lenne, amellyel helyre lehetne állítani a két ország közötti együttműködést". Végeredményben az SC 120 millió dollárt "bontott le" az államadósságból, melyet az orosz fél energetikai szénben törlesztett. E szenet Kapolyi az ukrajnai burstini erőműnek adta tovább, a cserébe kapott elektromos áramot pedig eladta az MVM-nek, és a 120 millió dollár 58 százalékát befizette az államkasszába (amit nem minden adósságlebontó vállalkozás teljesített maradéktalanul). Szintén az államadósság keretében jutott hozzá 45 millió dollárért a szentpétervári Siemens-üzemben gyártott gázturbinához, melyet a tervek szerint a (valószínűleg az SC tulajdonába kerülő) vértesi erőműben használnak majd. A ma már inkább ukrán szénnel üzemelő burstini erőműből vásárolt áramot az SC Magyarországon kívül Nyugat- és Dél-Európába is eladja. Ahogy Kapolyi László fogalmaz: "Tőlünk keletre vannak az erőforrástöbbletek, nyugatra az igények - ebbe a folyamatba értelmes műszaki koncepciók alapján befeküdni: megéri." Mivel Ukrajna nem tagja az egyesített európai villamosenergia-rendszernek (UCPTE), a burstini erőmű termelte áram nem felel meg az itteni szabványoknak. Az SC ezért egy speciális áramátalakítót is beépített a nyugat-ukrajnai elektromos rendszerbe, hogy az erőmű tizenkét blokkjából négyet ezen keresztül bekapcsolhasson az UCPTE-hálózatba. A cég tulajdonában van a cservenográdi szénmosó is.
A vállalkozás bővülését az iroda költözései mutatják a legjobban: pár év után a Márvány utcában már egy teljes emeletet bérelt az SC, mára pedig saját, négyszintes irodaháza van a XII. kerületben. Az SC Kft.és két másik Kapolyi-érdekeltség (Intersystem Kft., System Holding Rt.) egyesítésével 1997-ben létrejött a System Consulting Rt. A 89,4 százalékban Kapolyi László tulajdonolta, tucatnyi munkatárssal és évi 20 milliárdos forgalommal működő vállalkozás jegyzett tőkéje 1,8 milliárd forint körül van, viszont "mivel működtet egy rendszert, jóval többet ér". Az adózott kivehető osztalék évente 100-200 millió forint.
Elkötelezve
Kapolyi 1968-ban lépett be az MSZMP-be, állítása szerint azért, mert látott fantáziát az új gazdasági mechanizmusban: "Az volt a véleményem, hogy ebben a világfelosztásban ez a legnagyobb mozgástér, amit egyáltalán el lehet érni." Ismerősei szerint csak annyira volt aktív, amennyire kellett; a pártrendezvényeken sem vett részt, ám 1985 és 1987 között a Központi Bizottság (KB) tagja lett: "Az volt az akkori gazdaságpolitikai vonal álláspontja, hogy miután a tervet a KB hagyja jóvá, a két kiemelt tárca (az ipari és a gazdasági) vezetője legyen tag. Ezt az is bizonyítja, hogy a leváltásom utáni első pártértekezleten innen ki is kerültem" - magyarázta lapunknak az akkori politikai etikettet.
A rendszerváltáskor az 1990-es országgyűlési választásokon független jelöltként indult Tatabányán. Mi tagadás, Kapolyit ezúttal elhagyta a realitásérzéke: az egykori "nagy embert" nem várták tárt karokkal. A kopogtatócédulákat ottani ismerősei segítségével még hamar összeszedte, a választásokon azonban ismertsége ellenére is a nyolcadik helyezést érte el 1451 szavazattal. "Eszméletlen becsvágy van benne, mindenben a legjobb akar lenni. Nem volt sokáig bányaüzemnél, így nem került kapcsolatba szavazótömegekkel, de nagyon akart képviselő lenni" - emlékezett vissza egyik, az ajánlószelvények összegyűjtésében is segédkező forrásunk. Indulásának okairól Kapolyi László lakonikusan annyit mondott: "Hívtak."
Még 1990-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Ez családi indíttatásából is következett: "A család mindkét ága baloldali orientációjú volt. Az értelmiség humán gondolkodású rétegéhez tartoztak, akin lehetett, azon megpróbáltak a maguk módján segíteni." Hitvallásában nagyfokú igazságtalanságnak tartja, hogy "negyven évig össztársadalmi tulajdont épített az ország, ezt alakították át állami tulajdonná. Ez ugyanolyan államosítás, mint 1948-ban, csak ellenkező előjellel: a tulajdonost kitették a tulajdonából, minden kártérítés nélkül, majd ezt a tulajdont elkezdték árulni. Az össztársadalmi tulajdonból jutott szociális biztonságra, egészségügyi ellátásra, meg lehet nézni, mi jut ma erre piaci alapon." Programot írt a pártnak, melyet a tagság egy jelentős része el is fogadott; az 1992-es kongresszuson az elnökség megválasztásakor ő kapta a legtöbb szavazatot. Ezt akkor még nem fogadta el: "Tudtam, hogy a nevem csak tehertétel lenne abban a politikai légkörben." Elfogadta viszont 1994-ben, és azóta is ő az MSZDP elnöke. Az 1994-es országgyűlési választásokon a párt az 1 százalékot sem érte el, ezáltal elesett az állami támogatástól is. Azóta a vállalkozásából származó jövedelméből Kapolyi László a fő támogató, mondván, ne kelljen a pártnak sehol kilincselnie: "Ha látnám, hogy a párt a saját lábára tud állni, azonnal átengedném egy fiatalabbnak" - mondta a Narancsnak.
| ||
Az 1990-es választási eredményt 1994-ben az MSZDP egyéni jelöltjeként "sikeresen" alulmúlta: Kisbéren nyolcadik befutóként 662 szavazatot kapott (ez kevesebb, mint az induláshoz szükséges kopogtatócédulák száma). Ehhez képest 1998-as esztergomi szereplése már nem rossz: 8,56 százalék. 4. helyezés, 2333 szavazat. Be kellett látni: az MSZDP egyedül képtelen indulni, így 2002-ben Kapolyi László már az MSZDP-MSZP közös jelöltje Fehérgyarmaton, ám végül az MSZP Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei listájának második helyéről jutott be az Országgyűlésbe. Kapolyi hangsúlyozza az MSZDP különállását, de fontosnak tartja, hogy pártja "az MSZP azon ágához csatlakozzon akcelerátorként, amelyik felismerte, hogy új szociáldemokráciára van szükség, és nem fogadja el, hogy az emberek között egyre nagyobb a különbség". Akét párt megállapodásában az is szerepelt: az MSZP nem vétózza meg, hogy az MSZDP visszakerüljön a Szocialista Internacionáléba, ahonnan Petrasovics Anna pártelnöksége idején kitették. Az MSZDP azóta újra tagja a nemzetközi szervezetnek.
Az érdeklődő közvélemény profánabb okot sejt a szövetség mögött; néhányan tudni vélik, hogy Kapolyi egy nagyobb összeggel váltotta meg az MSZP listájának előkelő második helyét. az efféle támadásokkal nemigen foglalkozik: "Nem tudnék annyit fizetni az MSZP-nek, hogy ez nekik megérné." Az Országgyűlés gazdasági bizottságának az új Országgyűlés indulásától, a szociális és családügyi bizottságnak 2002 novembere óta tagja. Felszólalásai a bizottsági vélemények ismertetésére korlátozódnak (az európai szabadalmak megadásáról szóló egyezményhez történő csatlakozás, a találmányok oltalmáról szóló törvény módosítása).
Munka, munka
Legutóbbi vagyonnyilatkozata szerint cége elnök-vezérigazgatójaként havi bruttó 50 ezer, az MTA akadémikusaként havi bruttó 360, az MTA SZTAKI tudományos tanácsadójaként bruttó 380 ezer forintot keres, míg az SC Rt. tulajdonosi osztalékából évi 219 millió 720 ezer 713 forint jövedelme származik. Becsült vagyona 4,5 milliárd forint.
"Mindig azt csináltam, amit szerettem, ezért nem úgy élem meg a napot, hogy dolgozom, hanem hogy valamivel éppen elszórakozom" - állítja. Hetvenen felül is, ahogy megszokta, minden reggel fél hatkor kel, és bemegy dolgozni. Ötvenhárom éve van munkakönyve. Legutóbb a cége részvételével létrejött konzorcium kapta meg a jogot, hogy az állami tulajdonban levő Vértesi Erőmű Rt.-t megvegye hárommilliárd forintért, bár az utóbbi időben felmerült körülmények (a környezetterhelési adó bevezetése, a folyamatban levő környezetvédelmi beruházás állami bankgaranciájának átvállalása) bizonytalanná tették az üzlet létrejöttét. (Az eladásról várhatóan e hónap végén dönt az állam.) Az ügylettel rögtön újra heves támadások céltáblájává vált.
Ha demokráciába születik, akkor saját bevallása szerint talán kutatóintézetet vezetne: ontaná az ötleteket, melyeket az apparátus végigcsinálna. Így viszont hiányzott a mechanizmus, ami az ötleteit megszűrte volna, ezért mindegyikre hatalmas pénzek indultak meg, és volt, amelyik vakvágánynak bizonyult. Nem véletlen, hogy létrehozott egy kis saját kutatóintézetet, amelynek a munkájába azóta nyugat-európai egyetemek is bekapcsolódtak. Politikával állítása szerint nem foglalkozna: abba az élet sodorta bele; ha tehette volna, a vállalkozásait is a kutatásai realizálásához kötötte volna. Önmagát így értékelte tömören lapunknak: "Jellemeztek már úgy, hogy rosszabb vagyok, mint egy kölyökkutya, aki mindenbe beleüti az orrát."
Az eocénprogram
A program onnan kapta a nevét, hogy az alapjául szolgáló szénmező e földtörténeti korban keletkezett. Az elnevezés később szitokszó lett, anélkül, hogy a hatalmas projekt energiapolitikai és társadalmi előzményeit, valamint félresiklásának valódi okait figyelembe vették volna.
A hatvanas évek energiapolitikai elképzelései szerint hazánk növekvő energiaigényét szénhidrogének importjával, elsősorban szovjet olajjal kívánták megoldani, és ennek megfelelően kormányhatározat született a szénbányászat tervszerű visszafejlesztéséről. Hamar kiderült azonban, hogy a Szovjetunió nem tudja biztosítani a számunkra szükséges energiahordozó-mennyiséget, az olajárrobbanás pedig végképp keresztülhúzta a számításokat. Az új koncepció ezért kimondta: Magyarországon mégiscsak szénbázisú erőművet kell építeni. A hetvenes évek közepén ennek megfelelően elhatározták a gigantikus (2000 MW-os) bicskei erőmű megépítését, az ehhez szükséges szén biztosítására pedig Komárom és Fejér megyében új bányák nyitását és egyes régebbiek rekonstruálását kezdték meg. Ez volt a tulajdonképpeni eocénprogram. Ám a 70-es évek végén ismét koncepcióváltás történt: leállították a bicskei erőmű építésének (addigra már rengeteg pénzt felemésztő) munkálatait, és a megépített bányákatlakossági széntermelésre állították át. Az eredeti tervek szerint a kibányászott nyers szenet szállítószalagon vezették volna a közeli erőműbe - e helyett teherautókon szállították jóval nagyobb távolságra, ráadásul a lakossági felhasználáshoz előbb dúsítani kellett az utólag megépített tatabányai szénmosóban. Tovább növelte a veszteségeket, hogy a bányák művelése során a tervezettnél jóval nagyobb mennyiségű karsztvíz jelentkezett. Ennek kiemelése a környék vízháztartását, sőt a budapesti termálrendszer egyensúlyát is veszélyeztette, ezért gondoskodni kellett a rendkívül költséges vízelzárásokról és visszapótlásokról. Rossz nyelvek szerint a bányákba a szivattyúkhoz több energia ment le, mint amit a kitermelt szénből elő lehetett állítani. A program talán egyetlen változatlan eleme a szénnel együtt bányászott bauxit almásfüzitői feldolgozása volt.
A módosításra Kapolyi László szerint azért volt szükség, mert a hetvenes évek végére bebizonyosodott: a korábban prognosztizált energiaigény-növekedés (nem utolsósorban az energiatakarékossági programnak köszönhetően) nem következett be, így az erőműre és a szénre sem volt szükség. (Az 1976-os távlati előrejelzés tízévente az igények megkétszereződésével számolt - ez pedig az azóta eltelt csaknem harminc évben sem következett be.) A bennfentesek tudni vélik: a leállítás oka nagyhatalmi ukáz volt. A Szovjetunió nem nézte jó szemmel a szénerőművel megvalósítandó magyar energetikai önállóskodást, míg egy atomerőmű a hasadóanyag-behozatallal és a kiégett fűtőelemek kivitelével biztosítani tudta a "köldökzsinór-kapcsolatot". E "parancs" valódiságát azonban képtelenség bizonyítani.
Kapolyi szerint a módosításokkal is rentábilis lehetett volna a program, ha a lakossági szénért a Tatabányai Szénbányák - a mesterséges hatósági ár helyett - piaci árat kérhetett volna. Meg persze akkor, ha a kiemelt karsztvizet a terveknek megfelelően bevezetik a Tatabánya-Oroszlány regionális vízrendszerbe, ahonnan eredetileg ellátták volna ivóvízzel Fejér megye és a budai agglomeráció településeit. A rendszer azonban nem épült ki, Kapolyi szerint többek között azért, mert a vízügyi szakmával szembeni lehetőségeit jócskán leszűkítette, hogy ellenezte a bős-nagymarosi vízi erőművet.
Többek között a felemásan végrehajtott program következtében a szénbányászat végképp veszteséges lett, amit a Tatabányai Szénbányák már sohasem hevert ki: a vállalatot 1988-ban szanálni kellett, s a bánya-erőmű integráció keretében a Vértesi Erőmű Rt.-be tagozódott.
