Interjú

„Szembemegy mindenfajta igazságossággal”

Hegedüs József közgazdász, szociológus a kényszerprivatizációs törvényről

Belpol

Egy fideszes törvényjavaslat értelmében az önkormányzatoknak el kell adniuk – a piaci ár töredékéért – bérlakásaikat akkor, ha a bérlők bejelentik vásárlási szándékukat. Ez a bérlakásrendszer szétveréséhez vezetne. Hegedüs József, a Városkutatás Kft. alapítója a javaslat egyéb negatív hatásaitól is tart.

Magyar Narancs: Jelentősebb lakásprivatizáció a rendszerváltás idején történt. Akkor például a budapesti egykori tanácsi lakásállomány mintegy fele került magánkézbe a forgalmi érték töredékéért. Miért volt szükség ilyen jelentős privatizációra?

Hegedüs József: Először 1986 után indult meg egy csendesebb privatizáció, amikor is a jobb állapotú lakásokat adták el. Mindez kezdetben a tanácsok, illetve 1990-től kezdve az önkormányzatok döntésétől függött. Az 1993-as lakástörvény tette kötelezővé ezt az önkormányzatoknak, eltekintve pár kivételes helyzettől, a műemlékvédelmi és rehabilitációra kijelölt épületeknél. Ami a lakások állapotát illeti, vegyes volt a kép, de többségében nem voltak túl jó állapotban. Az akkori privatizáció egyértelmű oka a hatalmas gazdasági válság volt: nagyon megugrott a munkanélküliség, eszméletlen volt az infláció, a családok megélhetési lehetőségei pedig meglehetősen beszűkültek. Lényegében a privatizációt egyfajta feszültségcsökkentő eszközként használták – ezért is adták áron alul a lakásokat. A Tosics Ivánnal közösen alapított Városkutatás Kft. akkor már létezett, és a gazdasági nyomás ellenére mi visszafogottabb privatizációt javasoltunk. De a politikai környezet ezt nem tette lehetővé, még a szociálisan érzékenyebb önkormányzatok is olyan nyomás alatt álltak, amelyet nem lehetett igazán kivédeni. Egyébként az összes volt szocialista országban szinte ugyanolyan mértékben lezajlott a lakásprivatizáció, igaz, eltérő feltételekkel. Sokan mondják, hogy kár volt akkor privatizálni, de az akkori történelmi helyzet teljesen más volt, mint a mai. A történet további fontos eleme pedig az, hogy az a lakásállomány bár állami tulajdonban volt, lakásbérlethez nemcsak tanácsi kiutaláson keresztül lehetett hozzájutni, hanem magánszemélyek közötti cserével is, lényegében a bérleti jog megvásárlásával – akkori kutatásaink szerint a tanácsi lakások egyharmada végső soron piaci tranzakciók révén került elosztásra.

 
Fotó: Dorka Hegedus

Ez a privatizáció az 1990-es évek legfontosabb lakáspolitikai lépése volt. Nincsenek pontos adataink erről, de az a feltevésünk, hogy sokan nem maradtak a megvásárolt ingatlanban, hanem eladták azt, majd sokkal rosszabb állapotú lakásba költöztek és a maradék vagyont felélték, így akarták megoldani a megélhetési problémáikat. Ez azért is történt, mert a privatizáció után egyik napról a másikra többe került fenntartani ugyanazokat a lakásokat. A szegényebb családok így kezdtek el kiszorulni a viszonylag jobb minőségű volt állami tulajdonú laká­sokból, és költöztek a rossz minőségű városrészekbe vagy városkörnyéki olcsó lakásokba, például zártkertekbe. Ez a negatív folyamat máig tart, bár 2008 után az alacsonyabb jövedelmű devizahitelesek kényszerültek erre.

MN: Hogyan próbálták később az önkormányzatok kezelni a lakhatás kérdését?

HJ: A nagy privatizációs hullám lecsengése után kezdtek kialakulni a különböző önkormányzati lakhatási stratégiák. Két fő irány van: az egyik szerint a legrászorultabbaknak kell olcsó lakhatást biztosítani, a másik pedig abból az állításból indul ki, hogy a társadalom jelentős része olyan anyagi helyzetben van és olyan kockázatokkal néz szembe a munkaerőpiacon, amelyek miatt indokolt, hogy lakáshelyzetében az állam vagy az önkormányzat valamiféle stabilitást nyújtson. Egyre több önkormányzat nyitott arra az elgondolásra, hogy nemcsak a legrászorultabbaknak kell esélyt adni, hanem a közalkalmazottak azon rétegének is, akik nem képesek megfizetni a piaci árakat. Ideértem a fiatalok azon csoportját is, akik még nem akarnak három gyermeket 25 éves korukban. A korrekt áron való lakhatás biztosításában élen jár jelenleg például a főváros XIII. kerülete, ahol jelentős mennyiségben építettek jó minőségű új lakásokat, és ezekért nem szociális alapú lakbért, hanem megfizethető – de még a piaci ár alatti – bérleti díjat kérnek.

A kormány lakáspolitikája teljesen figyelmen kívül hagyja ezt a két nagyon fontos réteget: a komolyabb családi, szülői támogatással nem rendelkező fiatalokat és a szerényebb fizetésből élő közalkalmazottakat. Magyarországon meghatározó a fiatalok előrejutása szempontjából az, hogy hová születtek, milyen anyagi lehetőségekkel rendelkeznek a szüleik. Nagyon kevesen tudják megtenni azt, hogy például az egyetemista gyereküknek lakást vásároljanak. A közalkalmazottak nem tudják a gyerekeiknek 30–40 millióval kipótolni a 10 milliós babaváró hitelt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Gyurcsány a tettes

A DK-s politikus visszavonulásának mindenki örül. Örül a Fidesz, örülnek azok is, akik őszintén a pokolra kívánják Orbánt és a rendszerét. Hiszen Gyurcsány távozása felér egy beismeréssel: tényleg mindenért ő a hibás.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.