Magyar Narancs: Jelentősebb lakásprivatizáció a rendszerváltás idején történt. Akkor például a budapesti egykori tanácsi lakásállomány mintegy fele került magánkézbe a forgalmi érték töredékéért. Miért volt szükség ilyen jelentős privatizációra?
Hegedüs József: Először 1986 után indult meg egy csendesebb privatizáció, amikor is a jobb állapotú lakásokat adták el. Mindez kezdetben a tanácsok, illetve 1990-től kezdve az önkormányzatok döntésétől függött. Az 1993-as lakástörvény tette kötelezővé ezt az önkormányzatoknak, eltekintve pár kivételes helyzettől, a műemlékvédelmi és rehabilitációra kijelölt épületeknél. Ami a lakások állapotát illeti, vegyes volt a kép, de többségében nem voltak túl jó állapotban. Az akkori privatizáció egyértelmű oka a hatalmas gazdasági válság volt: nagyon megugrott a munkanélküliség, eszméletlen volt az infláció, a családok megélhetési lehetőségei pedig meglehetősen beszűkültek. Lényegében a privatizációt egyfajta feszültségcsökkentő eszközként használták – ezért is adták áron alul a lakásokat. A Tosics Ivánnal közösen alapított Városkutatás Kft. akkor már létezett, és a gazdasági nyomás ellenére mi visszafogottabb privatizációt javasoltunk. De a politikai környezet ezt nem tette lehetővé, még a szociálisan érzékenyebb önkormányzatok is olyan nyomás alatt álltak, amelyet nem lehetett igazán kivédeni. Egyébként az összes volt szocialista országban szinte ugyanolyan mértékben lezajlott a lakásprivatizáció, igaz, eltérő feltételekkel. Sokan mondják, hogy kár volt akkor privatizálni, de az akkori történelmi helyzet teljesen más volt, mint a mai. A történet további fontos eleme pedig az, hogy az a lakásállomány bár állami tulajdonban volt, lakásbérlethez nemcsak tanácsi kiutaláson keresztül lehetett hozzájutni, hanem magánszemélyek közötti cserével is, lényegében a bérleti jog megvásárlásával – akkori kutatásaink szerint a tanácsi lakások egyharmada végső soron piaci tranzakciók révén került elosztásra.
Ez a privatizáció az 1990-es évek legfontosabb lakáspolitikai lépése volt. Nincsenek pontos adataink erről, de az a feltevésünk, hogy sokan nem maradtak a megvásárolt ingatlanban, hanem eladták azt, majd sokkal rosszabb állapotú lakásba költöztek és a maradék vagyont felélték, így akarták megoldani a megélhetési problémáikat. Ez azért is történt, mert a privatizáció után egyik napról a másikra többe került fenntartani ugyanazokat a lakásokat. A szegényebb családok így kezdtek el kiszorulni a viszonylag jobb minőségű volt állami tulajdonú lakásokból, és költöztek a rossz minőségű városrészekbe vagy városkörnyéki olcsó lakásokba, például zártkertekbe. Ez a negatív folyamat máig tart, bár 2008 után az alacsonyabb jövedelmű devizahitelesek kényszerültek erre.
MN: Hogyan próbálták később az önkormányzatok kezelni a lakhatás kérdését?
HJ: A nagy privatizációs hullám lecsengése után kezdtek kialakulni a különböző önkormányzati lakhatási stratégiák. Két fő irány van: az egyik szerint a legrászorultabbaknak kell olcsó lakhatást biztosítani, a másik pedig abból az állításból indul ki, hogy a társadalom jelentős része olyan anyagi helyzetben van és olyan kockázatokkal néz szembe a munkaerőpiacon, amelyek miatt indokolt, hogy lakáshelyzetében az állam vagy az önkormányzat valamiféle stabilitást nyújtson. Egyre több önkormányzat nyitott arra az elgondolásra, hogy nemcsak a legrászorultabbaknak kell esélyt adni, hanem a közalkalmazottak azon rétegének is, akik nem képesek megfizetni a piaci árakat. Ideértem a fiatalok azon csoportját is, akik még nem akarnak három gyermeket 25 éves korukban. A korrekt áron való lakhatás biztosításában élen jár jelenleg például a főváros XIII. kerülete, ahol jelentős mennyiségben építettek jó minőségű új lakásokat, és ezekért nem szociális alapú lakbért, hanem megfizethető – de még a piaci ár alatti – bérleti díjat kérnek.
A kormány lakáspolitikája teljesen figyelmen kívül hagyja ezt a két nagyon fontos réteget: a komolyabb családi, szülői támogatással nem rendelkező fiatalokat és a szerényebb fizetésből élő közalkalmazottakat. Magyarországon meghatározó a fiatalok előrejutása szempontjából az, hogy hová születtek, milyen anyagi lehetőségekkel rendelkeznek a szüleik. Nagyon kevesen tudják megtenni azt, hogy például az egyetemista gyereküknek lakást vásároljanak. A közalkalmazottak nem tudják a gyerekeiknek 30–40 millióval kipótolni a 10 milliós babaváró hitelt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
