„Az első hullám alatt senkiről nem hallottuk, hogy beteg lett volna. A második hullámban megbetegedtem és nagyon megijedtem, hogy elkaptam a vírust. A teszt után kiderült, hogy nem vagyok koronás, de akkor már eléggé féltünk. Most, a harmadik hullámban rengeteg megbetegedésről hallottunk, alig mertünk kimozdulni. A férjem sógora Németországban dolgozik, elkapta a vírust, nemrég vették le a lélegeztetőgépről, 43 nap után. Most rehabilitáción van, de nagyon sok időbe telik majd, míg felépül. Szörnyű volt ez az időszak, nagyon rossz lelkiállapotba kerültünk, mindennap vártuk a telefont, hogy mikor szólnak: feladta, vége” – meséli Melinda, akivel Pécs legnagyobb szegregátumában, a Hősök terén beszélgetünk. A nő arról is beszámol, hogy hiába a sok megbetegedés és halál, az emberek nagyon félnek az oltástól: általános vélekedés, hogy attól még betegebbek lesznek, esetleg meghalnak. Ő is félt, de végül beoltatta magát. Miután megkapta a vakcinát, a szülei és testvérei is regisztráltak. „Kell valaki, aki megindítja az embereket, aki motiválja őket. Ha látják, hogy megkaptam és nem lett semmi bajom, akkor mernek regisztrálni és oltatni.”
Oltass, hogy élhess!
Több civil és roma szervezet (az aHang, a Dikh Tv, a RomNet, a Roma Sajtóközpont, a Rendszerszint, a Civil Kollégium Alapítvány, az 1 Magyarország Kezdeményezés) és az Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) április elején indította Oltass, hogy élhess! elnevezésű kampányát. Olyan településeket céloztak meg – főleg Borsod-Abaúj-Zemplén, Baranya, Hajdú-Bihar, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, Pest, Somogy, Zala, Tolna és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében –, ahol információ, internet vagy áram híján kevesen regisztráltak a koronavírus elleni vakcinára. „Ötnaponként váltottuk a településeket, egy hét alatt elértünk 100, a kampány három hete alatt pedig nagyjából 300 települést” – mondja Radics József, a Civil Tanács Egyesület munkatársa. Munkájukat több mint 280 aktivista segítette; az önkéntesek részt vettek egy rövid online képzésen, ahol egészségügyi szakemberek a koronavírusról és a különböző vakcinákról világosították fel őket, megpróbálták eloszlatni a tévhiteket. Az aktivisták tehát nemcsak a regisztrációnál segédkeztek, de információval is szolgáltak a helyi lakosoknak, amire óriási volt az igény. Mindezt jelképes összegért – ezt az ORÖ és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat biztosította –, ami fedezte a benzinköltséget.
Az aktivisták nemcsak körbejárták a telepeket és településeket, hanem regisztrációs pontokat is felállítottak, például a pécsi Jószerencsét Közösségi Házban, ahol a Khetanipe Egyesület tanodája működik. Pécs legnagyobb szegregátumát majdnem ezren lakják (ezt követi a Meszes és a közeli István-akna). Ez a telep két részből áll, a „fenti” a Hősök tere, a „lenti” a György-telep, de a cigányok csak Riglinek hívják. A telepfelszámolási program során 2015–2016-ban az itt élőket ideiglenesen elköltöztették Pécs más részeire, a düledező kunyhókat lebontották, és felépítették a mostani lakásokat, amelyek közül mára sok megrepedt, beázik. Melinda szerint a lakásukat a szoros határidő miatt gyorsan kellett befejezni, egy hónap volt az egészre, ráadásul egy rendkívül esős novemberben építették, ami miatt mára a lakás erősen penészedik. „Valaha ez volt Pécs legszebb része – meséli a nő, aki harminc éve él a telepen –, volt itt minden, iskola, étterem, a fiatalok idejártak kirándulni. Miután bezárt a bánya, megszűnt a munkalehetőség, a környék megváltozott, a házakból kihaltak a lakók, a helyüket átvették az illegális lakásfoglalók, és szépen lassan minden lerohadt. Régen volt itt egy nyomda is, ahol szintén sokan dolgoztak, de ma már csak alkalmi munka van a környéken, vagy gyári munka Bonyhádon és Bólyon.” Beszélgetésünkbe becsatlakozik Jani bácsi is, aki negyven éve él a György-telepen, mutatja, hogy korábban melyik házban lakott. „Virágok voltak a kertemben, gyümölcsfák, nyulakat tartottam. Nem volt itt szemét meg dzsumbuj, most meg patkányok szaladgálnak az úton.” A 72 éves Jani bácsi dolgozott az urán-, majd a szénbányában.
A tanoda az iskolával szemközt található, ott találkozunk Szegedi Józseffel és Laboda Lillával: mindketten egyetemet végzett roma fiatalok. Lilla a tanodát vezeti, Józsi történelmet és lovárit tanít, mellette ökölvívóedzőként népszerűsíti a sportot a cigány ifjúság körében. Mindketten elkapták a vírust, márciusban be is kellett zárni a tanodát egy időre. „Három hétig benne voltam, az első két nap alig bírtam felkelni – mondja a férfi –, édesanyám is elkapta, nagyon rosszul volt, kórházba is került, oxigént kapott. Nagyon sok rokonom, barátom megbetegedett, többen meg is haltak közülük.” Józsi úgy látja, az itt élők eleinte nemcsak a járványt, hanem a korlátozásokat sem vették komolyan, de aztán sokakat megbüntettek a rendőrök, ami más telepeken is sűrűn előfordult. Még egy jelenségre felhívja a figyelmünket, amivel aztán szintén az összes helyen találkozunk: „Az emberek sokszor nem is mondják meg senkinek, ha elkapják a vírust, mert szégyellik. Vagy el sem hiszik, hogy covidosok, mászkálnak mindenfelé, aztán amikor súlyosabbak lesznek a tünetek, nem merik bevallani, nehogy magukra haragítsák azokat, akikkel találkoztak. Sokan azért sem vallják be, hogy betegek, mert akkor kiesnek a munkából. És ha itt nincs kereset, akkor nincs mit enni. A családoknak nincs tartalékuk.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
