Magyar Narancs: Első emlékképek?
Kovács Ágnes: A fedettben, a kis medencében voltunk, jó meleg volt a víz. Verebek módjára ültünk a lépcsőn, onnan szemlélődtünk, mert úszni még nem igazán tudtunk. Eleinte az edző vitt körbe a vízben. Aztán, amikor már a lábunk is leért, rengeteget játszottunk.
MN: Mondták, hogy tehetséges vagy, bajnok lesz belőled?
KÁ: Dehogy! 13 éves koromig szinte versenyt sem nyertem. A csúcseredményem 3. helyezés volt egy serdülő országos bajnokságon.
MN: Hogyhogy maradtál, maradhattál?
KÁ: Jól elvoltam: délelőtt úsztam egy órát a szigeten, aztán hazamentem. Az OSC-ben kezdtem, Szűcs Beánál, 9 évesen kerültem át a Spartacusba. Akkor már éreztem, hogy ez nem játék - nem is tetszett annyira. Mondtam anyunak, nem akarok átmenni, mert korábban sokkal szabadabb volt az egész. A Szpariban kőkemény edzések voltak. Mondjuk akkor láttam először élőben Egerszegi Krisztinát, és amikor mondták, hogy mindennap láthatom, akkor kicsivel több kedvem lett járni. De azért nagyon nehéz volt, amíg rá nem jöttem, hogy a Szpariban sem kell annyira hajtani, lehetek a sor végén. Megoldottam, hogy ott is jól érezzem magam.
MN: A vízzel kapcsolatos rossz élményed nincs is?
KÁ: Nyolcéves lehettem, amikor vizet nyeltem egy fordulónál, és elsüllyedtem. Már tanakodtak a parton, hogy ki ugorjon utánam, aztán egyszer csak fölbukkantam, köhögtem egy nagyot, a többiek már 20 méterrel előttem voltak, de utánuk eredtem, és leúsztam én is. Kérdezték, miért nem másztam ki. Eszembe sem jutott.
MN: Egerszegit meg merted egyáltalán szólítani?
KÁ: Mi, kicsik mindig előre köszöntünk neki, ő meg visszaköszönt. Többet nem nagyon mertem. De a jelenléte is rengeteget számított, fölnéztem rá, óriási dolog volt, hogy egy addig elérhetetlennek tűnő példaképet ismerhetek, egy évig együtt edzhetek, sőt egy váltóban úszhatok vele. Évek múltán is, amikor valami nehezen ment, sokszor eszembe jutott, hogy Egér is összeszorította a fogát és megcsinálta. Nagyon hosszú távon kihatott rám a személyisége, a teljesítménye. '88-ban, amikor Szöulban nyert, én hétéves voltam, és akkor gondoltam először, hogy de jó lehet olimpiai bajnoknak lenni! De ez csak egy kisgyerek gondolata volt, mindenfajta tudatosság nélkül.
MN: És mikortól készültél tudatosan?
KÁ: Tizenkét éves voltam, amikor az edzőm szólt, hogy most már kicsit komolyabban kellene vennem. Hétvégén lesz verseny, ha jól úszom, maradhatok, ha nem, mehetek. Egy év múltán már látszott a munka eredménye: korosztályos tizenhatodikból harmadik lettem. Innentől gyorsultak föl az események. Edzőváltás és napi két edzés. Persze az ellen is kitaláltam mindent, például, hogy tizenhárom évesen én még túl fiatal vagyok... De három hónap alatt rengeteget javultam, decemberben egy versenyen Kiss László azt mondta, nagyon tetszik a technikám és ebből még sok minden lehet.
MN: Mi volt ez a technika? És egyáltalán, miért a mellúszás?
KÁ: A mellhez volt tehetségem, és ráéreztem egy olyan technikára, amit akkor még senki nem csinált. Fogalmam sincs, hogyan, de valahogy saját magamtól megvolt ez a hullámzó mozgás. 14 évesen ifjúsági Európa-bajnok lettem, majd jött a bécsi Eb, ahol egy ezüstöt (4x100 m vegyes váltó - a szerk.) és egy bronzérmet (100 m mell - a szerk.) nyertem a felnőttek között. Július 13-án töltöttem be a 14-et, augusztusban volt az Eb, az egész mezőnyben én voltam a legfiatalabb. Nem is értettem, mi történik velem.
MN: A nagyok mit szóltak hozzád?
KÁ: Meglepődtek, főleg egy évvel később, az olimpián. Atlantában az volt a furcsa, hogy az ezüst- és a bronzérmet két 15 éves nyerte, a mezőny két legfiatalabb résztvevője állt a dobogó alsó két fokán (Kovács Ágnes 200 mellen lett harmadik - a szerk.).
MN: 2000-ben Sydneyben már te lettél a győztes.
KÁ: Nem sok mindenre emlékszem a döntőből, teljes eksztázisban voltam, de az megvan, hogy amikor felálltunk a rajtkőre, és bemondták, hogy "elkészülni", akkor eszembe jutott egy mondat a Tűzszekerek című filmből, amit nagyon sokszor megnéztünk korábban az anyukámmal. "De honnan jön az erő, amely a versenyen végigvisz? Belülről." Erre gondoltam a rajt előtt.
MN: Milyen volt felébredni a döntő reggelén?
KÁ: Életem leghosszabb napja volt. Ideges voltam, nem bírtam enni, nem volt kedvem semmihez, feküdtem a szobámban, és semmit sem csináltam. Két ember tudott és mert hozzám szólni: Kiss László, az edzőm, és Darnyi Tamás, aki előtte rengeteget segített a rajtnál és a fordulóimnál, mert nagyon gyengén ment mindkettő. Hetente egyszer foglalkozott velem, ami nagyon sokat jelentett, azért is, mert ugyanúgy felnéztem rá, mint Egérre. Arra már nem emlékszem, mit beszéltünk. Hullasápadt voltam, vibrált körülöttem a levegő. Lementünk az uszodába, ahol volt egy elég ijesztő, elkülönített szoba a versenyzőknek. Ott mégis nagyon megnevettettek. Akkor hoztak egy új szabályt, miszerint a sapkán csak egy logója lehet a szponzornak. És jöttek a szervezők negyedórával az olimpiai döntő előtt, fehér kihúzóval a kezükben, és amikor beléptem, azt láttam, hogy ott van már a teljes mezőny, és a kínai versenyző sapkáját festegetik éppen. Rám tört a nevetés. Ott álltam életem legnagyobb versenye előtt, és elkezdik festegetni a sapkám.
MN: Bevonulás?
KÁ: Egy dolgot szoktam csinálni. Anyu ott van minden versenyemen, és amikor jövünk be, fölnézek a lelátóra, ő meglengeti a magyar zászlót, tudom tehát, merre van, minden rendben. Sydneyben kimentünk, elkezdtem melegíteni, fölnéztem a lelátóra, és láttam vagy tizenöt magyar zászlót - fogalmam sem volt, hol az anyukám.
MN: Kívülállóknak is elég streszszes volt az a döntő. Hogy volt fölépítve a versenyzésed?
KÁ: Igazából nekem mindig is jó volt a hajrám. Korábban Helsinkiben kipróbáltunk egy új taktikát: jól bekezdtem. És jól meg is vertek. Életemben először lehajráztak. Utána mondtam, többet én így nem kezdek! Anyunak szóltam az olimpián, ne ijedjen meg, nem fogok erősen kezdeni, mert akkor nem bírom a végét. Mondta, jó, te tudod. De azt ő sem gondolta, hogy ennyire lassan kezdek majd. Kicsit rosszul is volt. Hogy ilyen szoros lesz a vége, arra én sem számítottam. 150 m-nél azt láttam, hogy az amerikai nagyon előttem van, és arra gondoltam, nagyon kell majd sietnem. 199 méteren át nem én vezettem, az utolsó volt az enyém. Az utána következő pillanatokra nem emlékszem, önkívületben voltam. Az első kép az, ahogy kiszállok a medencéből. A Himnuszt végigbőgtem. Sokan jöttek gratulálni, az ezüstérmes Kowal edzője is. ' a mai napig, amikor találkozunk, így köszönt: "Szia, bajnok!"
MN: Olimpiai bajnok lettél 19 évesen.
KÁ: Éjszaka az érmemmel aludtam, aztán másnap a faluban összetalálkoztam Csollány Szilveszterrel, ő is hurcolta magával mindenhova az aranyérmét; mindketten fogdostuk, tapogattuk. Elolvastam a Sportban az oldalnyi rólam szóló cikket, azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Előbb sírtam, aztán nevettem.
MN: Megváltoztatta a hétköznapjaidat a bajnoki cím?
KÁ: Megnyugvást ad. Ahogy az is, hogy mindent nyertem már: Eb-t, vb-t, olimpiát. Most, a margitszigeti Európa-bajnokság előtt is úgy vagyok vele, hogy van már hét aranyam, és nagyon fogok örülni, ha lesz egy nyolcadik, de nem dől össze a világ, ha mégsem. Teljesül a vágyam, hazai közönség előtt úszhatok. Az a célom, hogy kihozzam magamból a maximumot, de ha nem arany lesz, vagy még érmet sem nyerek, én akkor sem lehetek már elégedetlen, annyit kaptam eddig is, hogy innentől minden ajándék.
MN: Ki segített elboldogulni mindazzal, ami történt?
KÁ: Anyunak nagyon oda kellett figyelnie. Ott álltam 15 éves gyerekként, mindenki akart tőlem valamit, de nem értettem, hogy mit. És Laci bá' is figyelt. Jó pszichológus volt, '95-ben, amikor felkerültem, pontosan tudta, hogy menynyire edzetlen állapotban vagyok, nem fogom úgy bírni, mint a többi versenyző. Ezért sok kedvezményt kaptam, amin sokan meg is lepődtek, mert addig ilyet nem nagyon csinált. Úsztunk 20x100-at, én egyre sem értem be. Mire igen, a többiek már elindultak. Tehát úsztam egyet, majd pihentem egyet. Aztán az egész edzést mellen és gyorson úsztam, mert pille-háton nem értem be. Szép lassan, két-három év alatt jöttem bele. Előbb voltam világbajnok, mint hogy megcsináljam a teljes edzést rendesen. Amikor '96-ban Egér visszavonult, hirtelen én lettem az utóda, ugyanúgy figyelt rám Laci bá', mint annak idején őrá. Sydneyben a nyakába ugrottam, az ő szeme is könnyes volt. De tudtuk, hogy ő nyugdíjba akar menni, én pedig Amerikába.
MN: Amerikától sokan féltettek, honnan volt bátorságod?
KÁ: Mindenki azt mondta, számítsak rá, hogy két hónap után pakolok és jövök haza. Így is volt, két hónap után elkezdtem pakolni. De azt is mondták, hogy volt, aki összepakolt, de a repülőre nem ült föl. Nagyon nehéz volt az elején. Amikor anyu kint volt velem az atlantai olimpián, egy családnál lakott, akikkel aztán nagyon jó kapcsolatba kerültünk, és én '98-ban és '99-ben kimentem hozzájuk egy-egy hónapra nyaralni, nyelvet tanulni. Elvittek rengeteg egyetemre, például Georgiába is, ahol Kristy Kowal tanult. Sokáig úgy volt, hogy majd én is odamegyek. Egy problémám volt csak, hogy ott nincs annyira meleg és fedett az uszoda, én pedig úgy voltam vele, hogy olyan helyre kéne menni, ahol mindig nyár van, nyitott a medence, hogy a változás pozitív legyen. Végül Arizonába, Phoenixbe mentem.
MN: Beilleszkedés?
KÁ: Bementem órára, nem értettem semmit. Elmentem az úszók megbeszélésére, ott sem. Hiába volt középfokú nyelvvizsgám, semmit sem értem vele. Az első fél év gyötrelmes volt. Elolvasni egy könyvet? Egy fejezettel is gondjaim voltak. Eleinte igyekeztem könynyebb órákat felvenni, meg a külföldieknek az első félévben van egy speciális angolóra, hogy jobban megtanuljuk a nyelvet. Aztán a második félévben fölvettem a közgazdaságtant és a pszichológiát - az utóbbi azért korai volt. Húszoldalas esszéket kellett írni.
MN: Miért marketingkommunikációra mentél?
KÁ: A marketing mindig is érdekelt, a kommunikációt utána vettem fel. Úgy érzem, telitalálat volt, a marketing szerintem benne van a véremben. Az üzleti dolgokhoz van érzékem, bármit el tudok adni, imádok alkudozni.
MN: Amerika azért kellett, hogy ne sokallj be olyan fiatalon, mint Egerszegi?
KÁ: Ha körbenézünk a női úszósportban, láthatjuk, hogy elég korán abbahagyja mindenki, Egér a maga 22 évével már öregnek számított. Ha nem mentem volna ki, 20-22 évesen én is abbahagyom. A fukuokai világbajnoki győzelmem (200 m mell, 2001 - a szerk.) után éreztem, hogy nagyon mennék. Nem véletlen, hogy Ian Thorpe - akit jelen pillanatban a világ legnagyobb úszójának tartok - is kiköltözött Amerikába. Nem bírt már Ausztráliában maradni, túl nagy volt a nyomás rajta, állandó a felhajtás körülötte. Amerikában nyugi van. Én kint is rendesen edzettem, kéthetente versenyeztem, de elfáradtam. Épp ezért tartanak a nagy versenyzők inkább egy hoszszabb pihenőt, egy-két évig nem is úsznak. Lehet, hogy nekem is teljesen le kellett volna állnom egy évre, és akkor talán máshogy jöttek volna az eredmények. Ehelyett jól elfáradtam fizikailag is és mentálisan is, és aztán belebetegedtem Athén előtt.
MN: Mikor jöttél rá, hogy már nem te vagy a legjobb?
KÁ: 2002-ben, Berlinben; két 4. helyet szereztem. A sors úgy akarta, hogy századokkal ugyan, de lemaradjak a dobogóról. Azért nem volt könnyű helyretenni, mert előtte minden rendben volt: jól sikerült a felkészülésem, amerikai bajnok voltam, jó időket úsztam, vezettem az európai ranglistákat, abszolút nyerő pozícióban voltam. Nagyon nagy visszaesés volt, lelkileg eléggé megviselt. Az is, hogy a környezetem sem fogadta el az "eredménytelenségemet". 'rlődtem, és a külvilág nyomása is rám nehezedett.
MN: Melyik időszak az egyszerűbb? Amikor mindent megnyersz, vagy amikor a csúcsra már nem biztos, hogy eljutsz?
KÁ: Soha nem adtam föl, kicsi esélyt mindig adtam magamnak. Úgy vagyok vele, ha sikerül, az nagyon jó, ha nem, akkor sem történik semmi. Az athéni olimpián éreztem először, hogy a közvélemény is így látja. A negyedik és az ötödik hellyel büszkébben jöttem haza, mint egy ezüstérmes. És úgy érzem, ezzel pici változást el tudtam itthon érni. Mert addig itt nem nagyon értékelték az olimpiai pontszerzőket. Élménybeszámolókra hívtak, ugyanúgy leállítottak az emberek az utcán, hogy gratuláljanak, mint Sydney után. Hihetetlen érzés volt. Aztán pedig Az év sportolója díjátadáson kaptam egy kitüntetést, és azt mondták, eddig is nagyszerű sportoló voltam, de igazi emberré most váltam.
MN: Most rendben vagy. Van, aki mégis úgy véli, inkább már levezetsz.
KÁ: Szeptember óta napi hat órát edzettem, ezt annyira talán nem lehet levezetésnek nevezni. Akkor nem lennék 200 mellen második az európai ranglistán. Vagy 50 méteren harmadik. 32 másodpercen belül utoljára a sydneyi olimpián úsztam ötvenen. Hat éve. Az Ob-n én lettem a legeredményesebb női versenyző hat aranynyal. És Bécsben, Portugáliában és Zágrábban is egy csomó aranyat nyertem, jó időket úsztam. De nekem ez pont így jó. Nem akarok magamra terhet, álljunk hozzá különösebb elvárások nélkül.
