Az elmúlt nyolc év iskolai integrációs politikája kudarc - ez az a tételmondat, amivel mindig magyarázza vonatkozó szakpolitikai lépéseit a kormányzati kommunikáció, időnként különböző (önmagukban értelmezhetetlen) adatokkal is operálva. Tény, hogy az intézményi szegregáció nem csökkent az elmúlt tíz évben, de ez sokkal inkább az oktatásirányítás megalkuvó erőtlenségének a következménye. (A CFCF jogvédő szervezetnek máig zajlik még a Hiller-féle oktatási minisztériummal szemben kezdeményezett pere, amelyben a mindenkori oktatásirányítást támadja a deszegregáció elszabotálása miatt.) A tanulói teljesítmények - például a 2009-es PISA-eredmények szerint - ugyanakkor kifejezetten javultak, a tanulói teljesítmények közti különbségek csökkenni kezdtek.
A közoktatási integráció populista elutasítását sem gondolják egészen komolyan a felzárkózásért felelős politikusok, hiszen az uniós Partnerségi megállapodás tervezete például így fogalmaz a most záródó periódus (2007- 2013) társadalmi befogadással kapcsolatos intézkedéseinek tapasztalatairól: "Az elkészült átfogó értékelés sikeresnek minősítette a szakterületi fejlesztéseket, a megkezdett fejlesztési irány folytatása indokolt."
Új politika kell a szegények és a romák bajainak orvoslására - nyilvános megszólalásaiban viszont ezt hajtogatja Balog Zoltán miniszter a kormányváltás óta. Ám milyen lehet az az oktatáspolitika, amelyik bár elveti az integrációt, mégsem zárja ki az esélyegyenlőségi és fenntarthatósági szempontokhoz kötött uniós források igénybevételét?
Az eddigi intézkedések azt mutatják, hogy a politikai döntések szintjén nem született átfogó koncepció a "nem integráló befogadás" nevű parodoxon, azaz a de facto szegregált iskolarendszer megteremtésére - miközben a helyzet érzékelhetően romlik. Úgy tűnik, az aktív beavatkozás helyett az integráció eszközrendszerének gyengítése, a bújtatott szegregáló gyakorlatok (felzárkóztatás, egyházi elitoktatás) tűrése és óvatos támogatása adja meg e közoktatás-politika karakterét. A cél nem is feltétlenül a hátrányos helyzetűek elkülönítése, inkább a középosztálybeli gyerekek "kimenekítése" a rossz minőségű oktatást nyújtó intézményekből. Ez a finanszírozás, a szabályozók és az intézményrendszer átalakításának mintegy járulékos következményeként jelenik meg, a politikusok a folyamathoz inkább csak egy-egy demonstratív fellépéssel járulnak hozzá. Feltehetőleg maga a miniszter is tudja, hogy a magyar közoktatásban olyan nagy a szegregációs nyomás, hogy az elkülönülést akadályozó eszközök gyengítése is gátszakadáshoz vezethet, és viszonylag gyorsan felszámolhatja az elmúlt tíz év eredményeit. (Lásd erről: Suba a subához, Magyar Narancs, 2011. január 13.) Ugyanakkor az integrációt gyengítő eddigi kormányzati lépések egyike sem volt önmagában olyan súlyos, hogy megjelent volna az uniós szervezetek radarjain - szemben például az igazságszolgáltatást érintő változtatásokkal.
Működésben az állam
A közoktatás de facto államosításának egyetlen komolyan vehető érve szerint az állami fenntartás kiemeli az adott intézményeket a helyi érdekkonfliktusok hálójából, így csökkenhet az iskolák közti különbség, ez pedig nyilvánvalóan növeli az esélyegyenlőséget. (Most tekintsünk el attól, hogy az egyenlő finanszírozás nem jelenti azt, hogy az intézmények azonos minőségű szolgáltatást nyújtanának, viszont az uniformizált oktatásszervezés és pedagógiai eszköztár kifejezetten rombolja az iskola hátránykompenzáló képességét.) Ha az oktatási kormányzat komolyan vette volna ezt, két dolgot biztosan megtehetett volna: első lépésben bezárja legalább azokat az iskolákat, amelyek nem egyszerűen jelképei a szegregáció sújtotta magyar iskolarendszernek, de amelyek gyakorlatáról jogerős bírósági ítélet mondta ki a jogellenes elkülönítést - természetesen forrásokat és szakértelmet biztosítva ahhoz, hogy a beavatkozás ne rekedjen meg a sokat szidott és kontraproduktív "rideg integráció" szintjén. (A teljesség igénye nélkül: az első körben Győr, Kaposvár és Nyíregyháza cigányiskolái, Jászladány, Tiszavasvári, Hajdúhadház és Gyöngyöspata elcigányosodott intézménye jöhetett volna szóba.) Emellett legalább elkezdhette volna tervezni azt a programot is, amely részben a beiskolázási körzetek átrajzolásával, részben a szükséges egyéb intézkedésekkel megkísérli felszámolni az alapfokú oktatásban a nehéz körülmények közül érkező gyerekek rendszerszintű hátrányait. A beavatkozáshoz szükséges források túlnyomó részét biztosíthatná a következő uniós pénzügyi periódusra (2014-2020) épp most társadalmi egyeztetés alatt lévő Partnerségi megállapodás tervezete; fenntartva az előző periódus vonatkozó célkitűzéseit, a társadalmi befogadás erősítését, illetve a minőségi oktatáshoz való egyenlő esélyű hozzáférés javítását. Ám a tervezet jelenlegi változatában ilyesmiről szó sincs. Kívánságlisták, hivatkozások és az itthoni retorikában már elvetett, emberjogi szempontból amúgy hibátlan deklarációk persze vannak ("A cél egy minőségorientált, egyenlő esélyű hozzáférést nyújtó közoktatás kialakítása"). Csakhogy mire a konkrét "Fejlesztési szükségletek" meghatározásához érünk, eltűnik a szövegből az oktatási esélyegyenlőség szempontja, helyette a kötelező óvodáztatásról és a felzárkóztatásról esik szó. (Információink szerint a vállalt célok teljesítését mérő tervezett indikátorok szintjén végképp komolytalanná válnak az esélyegyenlőséggel kapcsolatos magyar vállalások - szervesen folytatva a nagyjából 2008-ban kezdődött kiüresítését az antiszegregációs politikának.)
A felzárkózás nevében
Nyilván üzenetértékű az is, ahogyan Balog miniszter és felzárkózásügyi utóda, Kovács Zoltán államtitkár kiáll a szeretetteljes elkülönítés és az ezt legitimáló "felzárkóztatás" gyakorlata mellett. Ennek egyfajta pilotja zajlik a nyíregyházi Sója Miklós iskolában, ahol a fenntartó görög katolikus egyház tudatosan, a kormányzat teljes támogatásával szegi meg az elkülönítést tiltó szabályokat. (Jóhiszemű tévedésről szó sincs: az egyház telepi iskolájában 90 százalék feletti a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya, míg ugyanez a mutató a belvárosi görög katolikus iskolában 5 százalék alatti.) Ennél súlyosabb csapással fenyegetett az egyenlő bánásmódról szóló törvény módosítására irányuló, idén márciusban benyújtott javaslat: a jogalkotó a "társadalmi felzárkózás" kifejezést illesztené be néhány helyen az egyenlő bánásmódról szóló törvény szövegébe. A javaslat elfogadása esetén a 11. § 1. pontja például így szólna: "Nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését az a rendelkezés, amely egy kifejezetten megjelölt társadalmi csoport tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlőtlenségének felszámolására, illetve tárgyilagos értékelésen alapuló szükséges társadalmi felzárkózásának elősegítésére irányul (...)" (Dőlt betűvel a módosítás.) A látszólag jelentéktelen változtatás lényegében felszámolná a diszkrimináció tilalmát a közoktatásban, hiszen jogilag támadhatatlanná teszi a szegregáló oktatásszervezési intézkedéseket, ha azok a felzárkóztatást célozzák - persze csak ha "tárgyilagos értékelésen" alapulnak. A salátatörvényből a javaslat végül kimaradt, de a "felzárkózás" afféle elsütésre váró színpadi revolverként továbbra is az asztalon hever, hiszen a szaktárcánál rendületlenül folyik a felzárkózási törvény előkészítése. A felzárkóztató oktatás révén a párhuzamos, rosszabb minőségű szolgáltatást nyújtó intézményrendszer bevezetésétől való félelem nem alaptalan: a kormányváltás után már felmerült, hogy az Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) vegye át a szegregálódott közoktatási intézményeket - az ORÖ-nek kiírt egymilliárd forintos pályázat nevesíti is célként a Roma Pedagógiai Szakmai Szolgáltató létrehozását. Hírek szerint ugyanakkor a kormány döntéshozói viszonylag gyorsan belátták, hogy a feladat túlméretezett Farkas Flóriánéknak.
Mindezeken túl számos egyéb kormányzati intézkedés gyengíti tovább a közoktatási esélyegyenlőség egészét a zsákutcás pályáktól (Híd-program) a hátrányos (2H) és halmozottan hátrányos helyzet (3H) meghatározásának felpuhításáig - ez utóbbi változás önmagában is az esélyegyenlőségi támogatásokból való kiszorulással fenyegeti a legnehezebb helyzetű roma gyerekek jelentős részét. (Erről lásd például: Hasztalan asztal, Magyar Narancs, 2013. július 18.)
Az unió pénze
A közoktatási esélyegyenlőség, a jó minőségű oktatáshoz való egyenlő hozzáférés fejlesztése elsősorban uniós forrásokból valósult és valósul meg a Társadalmi Megújulás Operatív Program (Támop) 3. prioritás különböző pályázatai révén. Az Integrációs Pedagógiai (keret)Rendszert (IPR) a költségvetés finanszírozza, 2012-ben összesen mintegy 7 milliárd forintot fordított erre a magyar állam. Ebből az összegből az iskolák negyedében működött a program. (Az IPR-ről bővebben lásd keretes anyagunkat.) A kormányváltást követően számos Támop-finanszírozású projekt került kritikus helyzetbe: a tanodarendszert például de facto kivéreztették. A 2008-ban kiírt "tanodapályázat" 2011 őszére mindenütt kifutott, a fennmaradást biztosító következő pályázatot viszont 2013 tavaszáig nem írták ki. (Lásd: Ti ne gyertek, Magyar Narancs, 2011. szeptember 15.) A korábbi nyertes tanodák jó része finanszírozás nélkül természetesen tönkrement - idén nyáron aztán új szereplők vették át a helyüket, köztük számos olyan roma, egyházi és egyházközeli civil szervezet, amelyet addig hírből sem ismert senki, illetve amely ilyen jellegű tevékenységet korábban nem folytatott.
A nyertesek között felbukkan például a deklaráltan szegregáló gyakorlatot folytató Hajdúdorogi Egyházmegye is: a Magvető Görög Katolikus Tanoda épp azon huszártelepi gyerekek társadalmi felzárkózását kívánja 30 millió forintból támogatni, akiket a nappali rendszerű képzésben a többségiektől elkülönítve nevelget az egyház. (A nyíltan szegregációpárti egyház az elmúlt két évben összesen 1,7 milliárd forint uniós támogatáshoz jutott különböző pályázati konstrukciókban. A görög katolikus expanzió Szabolcsban megállíthatatlan: mára a szociális ellátórendszer nagy részét, ezen belül a gyermekvédelmi rendszert a görög katolikus egyház működteti.) A tanodák ügyénél is komolyabb probléma, hogy a közoktatási integráció, az IPR háttérbázisát lényegében felszámolták: a rendszer működtetését biztosító kiemelt uniós projekt tavaly lezárult, a program második ütemére a pályázatot még ki sem írták. A finanszírozás hiánya nem csak a fejlesztések leállításával jár: ebben a programban működött tavalyig például a közoktatási esélyegyenlőségi szakértők hálózata. Igaz, az önkormányzati rendszerbe való betagolás miatt ez az intézmény amúgy is súlytalanná vált. Ugyanakkor ki sem írtak bő tízmilliárd forint értékű további, erre az évre várt esélyegyenlőségi pályázatot. Több mint jelzésértékű, hogy a tavalyi pályázati kiírásokban már nem szerepel a közoktatási esélyegyenlőségi elemzés és intézkedési terv készítésére vonatkozó előírás, helyette esélyegyenlőségi szakértő alkalmazását követelik meg a pályázótól - mintha nem olyan focipályát kellene tervezni, ahol mindenki játszhat, hanem elegendő volna alkalmazni valakit, aki amúgy ért a focipálya-építéshez.
Az esélyegyenlőség-elvű oktatáspolitika a legnagyobb tételt 2011-ben veszítette: ekkor csoportosított át a kormány a Támop 3. prioritásból ("Minőségi oktatás és hozzáférés-javítás mindenkinek") 47 milliárd forintot részben a felsőoktatást, részben a felnőttképzést célzó konstrukciókra. A döntésnél az "abszorpciós kockázatokra" hivatkozás - vagyis hogy sok pénz ragadhat bent - nyilván nem volt alaptalan; ugyanakkor az elvonás egyértelműen politikai döntés volt, ami markánsan jelzi a támogatáspolitika hangsúlyváltását.
Az úgynevezett Iskola-háló projekten modellszerűen bemutatható, miről van szó. A kormány 2011-ben írt ki egy 200 milliós pályázatot a szegregálódott iskolák fejlesztésére. Korábban uniós forrásból a Támop 3-ban is támogattak szegregált iskolákat, de csak ha szegregálódott településen működtek. Az Iskola-háló viszont beengedett olyan iskolákat is a programba, ahol a szegregáció nem települési adottság volt, vagyis tűrve támogatta az elkülönítést. Az idén nyáron kiírt Támop 3.3.14 jelű pályázat pedig az integrációs programok paródiája: a pályázó iskoláknak lényegében azt kell megszervezniük, hogy az ún. 3H-s gyerekek legalább kétszer találkozzanak nem hátrányos helyzetű gyerekekkel. Erre két iskola - az egyik biztosítja a legalább tucatnyi 3H-gyereket - kap legfeljebb 17 millió forintot, mert ezzel fejlődnek a gyerekek "szociális kompetenciái". A négymilliárd keretösszegű pályázattal lehet ám menni a határon túlra is: édes Erdély és szociokaland egyszerre.
Minta és modell
Tavaly júniusban Balog miniszter mondott köszöntőt a Heves megyei Átányban a helyi református iskolai ballagáson. Átányban két közoktatási intézmény működik: az egyik az akkor még önkormányzati (ma már állami) fenntartású iskola. Ez az intézmény is bekerült egyszer az országos médiába, miután az RTL Klub híradója "Elegük lett az iskolai erőszakból" címmel közölt tudósítást az iskoláról. A beszámoló - miközben láthatóan roma gyerekek lökdösődnek a képen - így szól: "Verekedés a szünetben. Még az RTL Híradó kamerája sem zavarta a diákokat. Az átányi általános iskolában ez mindennapos jelenség. Széttört radiátor a folyosón, ösz-szefirkált falak. A WC-ajtót is betörték, a rézcsövet pedig ellopták a mosdóból." Az átányi állami iskolába a hivatalos adatok szerint tavaly 129 gyerek járt, ebből 106, azaz a 82 százalék halmozottan hátrányos helyzetű, de a maradék 23 is hátrányos helyzetű. Ez a falu cigányiskolája. A református iskolában - ahol tavaly négyen (!) végeztek a nyolcadik osztályban, és az átlagos osztálylétszám tíz fő - szintén vannak 3H-s tanulók, szám szerint 19-en: a tavaly beiratkozott 81 gyerek 23 százaléka. A református iskolát teljesen felújították, és az iskola a saját buszával szedi össze a környékről az oda járó gyerekeket. Ez tehát az alternatíva, a "menedék" a cigányiskolával szemben. (Az átányi református iskola 2011-ben egyébként 8 millió forint uniós forráshoz is jutott az "Örök értékek mentén" című projekt keretében, például a furulyaszakkör működtetésére.)
Egy politikus nyilvános fellépése mindig üzenet: az átányi helyzet olyan minta, amelyből - legalább részben - levezethető a Balog-féle közoktatás-politika modellje. Az előző kormány hallgatólagosan tudomásul vette, hogy az egyiskolás falvak egy részében az iskola szegregálódott, és csak a többiskolás településeken próbált fellépni az elkülönítés ellen. Ezzel szemben a Balog-féle modell településmérettől függetlenül mintának tekinti a szegregált egyiskolás modellt. Innen nézve érthető az egyházi szerepvállalás erőltetése is, hiszen abban a közoktatási rendszerben, ahol óvatosan ugyan, de felszámolják a szegregáció fékjeit, a legelesettebbek felzárkózását tényleg csak valamiféle racionalitáson túli isteni kegyelemtől lehet várni.
Integráció és IPRA társadalmi kohézió erősítésének és az otthonról hozott tanulói hátrányok leküzdésének legfontosabb eszköze az iskolai integráció. A jó minőségű integrált oktatás javítja a nehéz családi hátterű gyerekek teljesítményét úgy, hogy közben nem rontja le a magasabb státuszúakét, viszont erősíti szociális kompetenciáikat, és csökkenti az előítéletességet. Magyarországon ezt szolgálja az Integrációs Pedagógiai (keret)Rendszer, amelynek lényege, hogy lehetővé teszi a hátrányos (2H, 3H) és a nem hátrányos helyzetű gyerekek együtt nevelését. Az IPR komplex rendszer, amelynek háttérszervezete (volt) a 2003-ban létrehozott Országos Oktatási Integrációs Hálózat (OOIH) - a kormányváltás előtt mintegy száz OOIH-munkatárs biztosította az IPR működtetésének szakmai támogatását a pedagógus-továbbképzések szervezésétől kezdve az iskolák közti (horizontális) tudásátadás koordinálásáig. Az OOIH lényegében megszűnt: a kormányváltás után háromszor került más intézményhez, és mára megtalálhatatlanná vált: információink szerint két IT-munkatárssal működik a Közigazgatási és Igazságügyi Hivatalban. |
