Diplomáciai jegyzet

Szíriában nagyon sajátos folyamatok zajlottak le az elmúlt több mint két évben; a belső konfliktust az „arab tavasz” másutt átmeneti sikereket hozó vívmányai generálták, ám a szír valóság nem az „arab tavasz” része.

Hiába menekül a magyar fiatal a Fidesz-kormány elől Londonba, Berlinbe, Párizsba, ott akaratlanul is Orbánt látják benne.

A jelek szerint a török jövőt nem a katonák és a politikusok fegyveres küzdelme dönti majd el, hanem az iszlamisták és a szekuláris erők politikai harca.

Megbékélhet-e magával az a nép, amely elfogadja, sőt elvárja vezetőitől a valótlanságot, az ámítást, tagadván, hogy ez pont akkora bűn lenne, mint hazudni reggel, délben és este?

Orbán maga is ellátogatott a közép-ázsiai országba a múlt év tavaszán, hogy aztán – az autokrata rendszert dicsérő szavai dacára – üres kézzel térjen onnan meg. Igaz, ő nem ajánlhatott fel a diktátornak ellenzéki skalpokat.

A magyar csapatok Erdélynek nem a felszabadulást hozták el 1940-ben, hanem a háborút. Így az anyaországiakból az erdélyiek szemében gyorsan „anyások” lettek, a magyar adminisztráció kiépüléséből pedig pont olyan rossz megszállás, mint azt megelőzően a románok esetében.

Magyar – egészen pontosan: fideszes – szempontból az unió állásfoglalása nem is jöhetett volna rosszabbkor. Épp kibontakozóban van az Orbán-kabinet új keleti politikája, melyben fontos szerepet szántak Libanonnak, sőt számos jele van annak is, hogy kapcsolatokat keresnek a Hezbollah mögött álló Iránnal.

A zsidó nép jövője szempontjából nincs fontosabb kérdés, mint a palesztin probléma megoldása, a politika viszont – hogy ujjat ne húzzon az illegális települések radikálisan jobboldali lakóival – elhitette: számos egyéb ügy, így például az iráni atomprogram is fontosabb, aktuálisabb ennél.