Igazuk van azoknak, aki szerint a jelenlegi ukrajnai – főként kijevi – megmozdulás nem az egykori narancsos forradalom új verziója, mely kész programmal és az ellenzék elszántságával igyekszik a hatalmon lévőket eltávolítani. Még csak az európai perspektíva elvesztése sem központi kérdés ebben, bár nyilvánvalóan az, hogy Viktor Janukovics elnök elutasította a társulási szerződés aláírását Brüsszellel, alkalmat adott rá, hogy az elégedetlenség a felszínre törjön. Az igazi ok – amint azt Jana Kobzova és Jarábik Balázs egy közös cikkükben megállapítják – az ország helyzetének kilátástalansága és a teljes elit impotenciája, a hatalmi berkeken belül és azon kívül is. A tüntetések igazi politikai hasznát eddig senki sem tudta learatni, a demokratikus célokért küzdő ellenzéki vezetők együtt mutatkoznak színpadjaikon a legszélsőségesebb párt kétes figuráival, a hatalmon levők pedig, megrettenve pozícióik hirtelen meggyöngülésétől, igyekeznek menekülni a felelősség alól, s egymásra mutogatnak.
| ||
Janukovics már az első pillanatban megpróbálta magát középre pozicionálni; szavakban elismerte a tömeg Európával kapcsolatos vágyainak jogosságát, sőt helyességét, majd megfedte a belügyi szerveket a rendőri brutalitások miatt. Csakhogy ezzel meglehetősen elkésett, érdekérvényesítő lehetőségei beszűkültek, sok tekintetben sodorják magukkal az események. Ma már senkit sem lepne meg, ha felmentené Mikola Azarov miniszterelnököt –, aki nem csak az ellenzék állandó céltáblája, de az oligarchikusan szervezett gazdaság főszereplőié is. A nagy kérdés, mi lesz azután? Janukovics az előtérben, és két fia – Alekszandr és Viktor – a háttérben ma már nem az eddigi kormányzástól elkülöníthető tényezők, hanem a kialakult politikai helyzet okai.
Az elnök a legnagyobb hibát akkor követte el, amikor úgy próbált Brüsszellel tárgyalni, mint ahogy Moszkvával szokott, sőt, mintegy „megtendereztette” az ország geopolitikai potenciálját: ha Brüsszel fizet, aláírja az előcsatlakozási szerződést, ha nem… Csakhogy Brüsszelben akkor sem adták volna oda neki a kért 20 milliárdot, ha történetesen ezt megtehették volna, elvégre tisztában voltak vele, az azonnal eltűnne a Janukovicshoz közel álló gazdasági főszereplők, leginkább a család zsebében. Az elnök ekkor kezdett Vlagyimir Putyinra mutogatni, nem mint alternatívára, hanem mint veszélyre, melynek a brüsszeli segítség nélkül országa áldozatává válhat.
Tény persze, a Kreml szeretné helyreállítani, nem annyira a szovjet, mint inkább a cári birodalmi területi integritást. De valljuk be: bár ez nem csak Ukrajnára jelent veszélyt, ám kulturálisan, gazdasági és geopolitikai szempontból Moszkvának erre számos, akár jogosnak is tekinthető indoka lehet. Miként az is igaz, hogy jól jönne a Nyugatnak is az ukrán felvevőpiac, de milyen áron? És itt nem feltétlenül arra a bizonyos elhíresült 20 milliárd euróra kell gondolni. Hanem arra, amit most, az idő előtt felvett kelet-európai tagországok kormányai miatt kénytelen máris megfizetni a Nyugat, s aminek a többszöröse lenne az ukrán tanulópénz.
Mindennek dacára a legújabb ukrán válság – függetlenül a helyzet realitásaitól – megkapta a maga elmaradhatatlan geopolitikai magyarázatát. Zbignew Brzezinski pár órával ezelőtt ekként nyilatkozott: „Ukrajna 1991 óta független állam, polgárai most azon vannak, hogy kivívják tényleges függetlenségüket is.” Az tagadhatatlan, hogy az Egyesült Államok és a Moszkvával élesen szemben álló kelet-európaiak (lengyelek, baltiak) tisztán geopolitikai felindulásból bármilyen kockázatot vállalnának, hogy bevonják Ukrajnát a nyugati térségbe, Nyugat-Európa mélységes gazdasági-kulturális kételyei dacára.
Putyin úgy nyilatkozott – megint csak pár órával korábban –, hogy „az események mögött külföldi érdekek munkálnak, s hozzájuk máris csatlakoztak a legszélsőségesebb helyi politikai erők”. Bár az említett szélsőségesek nemcsak a mostani, hanem minden politikai fejleményre rávetik a maguk árnyékukat, az eseményeket nem Brüsszel, még csak nem is Washington biztatása indította el, hanem annak a politikai „elitnek” a rettenetes országlása, ami már nemegyszer tette lóvá magát Putyint is.
Janukovics hívei meg azzal biztatják magukat, hogy „az egész felhajtás mindössze egy agresszív, Kijevre koncentráló törpe minoritás műve”. Csakhogy Lembergben (Lvov/Lviv) általános sztrájk van, és nem csak ott; még Beregszászon is utcára vonult a fiatalság. Sokat elmond a helyzetről, hogy szombaton Odesszából Kijevbe rendelték az ottani rendőrség számos egységét, de aztán visszavonták a parancsot, mert féltek, hogy helyben nem lesz elég erő, ha tüntetések kezdődnének. Az oroszok lakta Donyeck-medencében is sor került tiltakozásra, számos, a Twitterre felrakott kép és bejegyzés igazolja ezt.
A megmozdulások dinamikája még nem érte el azt a fokot, ami átlendíthetné az ukrán társadalmat a jelenlegi holtponton, de már meghaladta azt a mértéket, amit sem Moszkva, sem Washington, sem pedig Brüsszel nem hagyhat figyelmen kívül. Bár a lényeges dolgoknak nyilvánvalóan Ukrajnában kell eldőlniük, de a világ már nem tekinthet úgy rájuk, mint egy kívülálló.
