Öt és feles

A gólvonalon túl (Történetek a megyeháromból)

Egotrip

A futballpályán minden "lehető" megtörténhet, ami elgondolható, megsejthető. (Fogl I Ferenc) 1 A Tőzegüzem SK-Jutagyári TE mérkőzésen történt. Vagyis a meccset követő banketten. Illetve utána. Szóval.

A futballpályán minden "lehető" megtörténhet, ami elgondolható, megsejthető.

(Fogl I Ferenc)

1

A Tőzegüzem SK-Jutagyári TE mérkőzésen történt. Vagyis a meccset követő banketten. Illetve utána. Szóval.

A meccs, ahogyan a helyi lap, a Tőzeg Üzemi Újság fogalmazott, "a kiesés sorsáról hivatott dönteni, most vagy soha". Bent marad-e a Tőzeg (a drukkerek körében csak: Tőzi) a megyeháromban, avagy visszazuhan a körzeti bajnokságba, szégyenszemre oly csapatok közé, mint a Kalaposok SE, BÉSZ (Bádogosok És Szerelők), MSE (Munkaerőtartalék SE). Igazi Tőzi-drukker mély megvetéssel ki se ejtette e csapatok nevét, nem beszélve a... Nem beszélve.

Ebben a felfokozott hangulatban rendezték a mérkőzést, természetesen vasárnap, amikor zárva a Tőzegüzem. Csak a portás ült fülkéjében, és erősen gondolkodott, vajon állásával játszva kimenjen-e a gyár mögötti pályára, vagy rádión hallgassa a "Szív küldi, szívnek, szívesen" című népszerű műsort. Népes családjára gondolva ez utóbbit választotta, de így is hallotta a "Tőzi, Tőzi!" és a "Tő-zegü-zem, Tő-zegü-zem!" biztatást és a tömeg diadalordítását, háromszor. A Tőzegüzem SK, ahogyan a Tőzeg Üzemi Újság írta később, "meglepően sima keretek között" három-nullra győzött. Az AGYE (Acélgyári Előre) helyszínen jelen levő képviselője szerint országos, de legalábbis megyehármas bunda volt. Elkeseredése érthető: így az AGYE-t nemcsak megérintette, de a körzeti bajnokságba sodorta a kiesés jeges szele. Igaz, ami igaz: a jutagyáriak, ahogyan az országos sportnapilap, a Népköztársaságunk Sportja fogalmazott: "nem tettek meg mindent a győzelemért", miért is, erős középcsapat lévén nékik már mindegy volt. És ha az AGYE képviselője vagy az országos sportnapilap munkatársa a mérkőzést követő banketten is részt vett volna! Gyanújukat csak megerősítette volna az egymás nyakába boruló tőzegüzemi, valamint jutagyári játékosok győzelem-, illetve vereségittas viselkedése! De nem vettek részt. Mármint a banketten, amiről, s nem a meccsről, végül is be szeretnék számolni, bár nem vagyok sem üzemi, sem sporthírlapíró. Semmilyen író nem vagyok, csak ott voltam, a pálya szélén. Meg persze a banketten. De nem is erről akarok írni, hanem a bankettet követő eseményekről.

Ettünk, ittunk, mulattunk, de aztán mindenki hazament ("mingyá' dudál a gyár"), hárman maradtunk: a tüzegüzemi center, a felesége meg én. A centert nem érdekelte a munkanap - ő volt a csapat házi gólkirálya, most is az ő mesterhármasával nyertek, megengedhette magának. "Kiveszek egy szabadnapot, leszarom. A Szabit is leszarom." A Szabi a Szakszervezeti Bizalmi volt, ezt már tudtam, a center a bizalmába fogadott. A center röhögött és ivott, ivott és a feleségét csókolgatta, a felesége gömbölyű nagy hasát. "Fiú lesz!", ittunk erre is. Az asszony hiába kérlelte, mennének már haza, nem érzi jól magát. A center csak ölelgette. "Úgy érzem, itt az idő", mondta az asszony, a középcsatár nem értette. "Itt fogok megszülni, te állat!" Az asszony már üvöltött a fájdalomtól. "Ne hisztizz! Majd holnap beviszlek." Már holnap volt, és tényleg megindult a szülés. "Orvost!", kiabálta az asszony, "még egy kört!", ordította a center. Aztán látta, valamit csinálni kell, felkapta a feleségét, és vitte. Szegény már megszólalni sem tudott, csak nyöszörgött, és ernyedten ütötte férje hátát, vagy kapaszkodott belé, nem tudom. Mentem utánuk, mit csináltam volna. Már világosodott, látszottak a kapufák. Mentünk át a pályán, stoplinyomok a sárban. "Tegyél le", suttogta az asszony, "már jön", és a középcsatár letette, a kezdőkörben. "Ne itt", nyögte a nő, "vigyél be". A center felemelte, vitte, át a félpályán, bevitte a kapuba, letette a gólvonalon túlra. Itt született meg a gyerek, persze fiú, és persze a Győző nevet kapta. Keresztléc. A beérkező mentők már csak a születés tényét tudták megállapítani. Ellátták a gyereket, az asszonyt és a középcsatár baját, hogyan lehet ilyen felelőtlen. Kaptam én is, de mit számított. "Mesternégyes", vigyorgott a center, amikor hosszas könyörgés után újra a kezébe adták. A gyerek ordított, a gyár dudált. Fél hat volt.

2

Amikor megszületett, megjósolták neki (vagyis hát szüleinek), hogy futballpályán fog meghalni. Ha nem, száz évet is élhet. Persze nem engedték a pálya közelébe sem, pedig az apja focista volt, a helyi gyári csapat középcsatára, gólzsákja. Felesége minden meccsen kint volt azelőtt. Most otthon vigyázott a gyerekre. Az udvarra, az iskolába se engedték volna, a focit megtiltották neki, nézhette a többieket. Pedig egészséges gyerek volt, szépen nőtt, nagyobb lett, mint az anyja, apja - tán nagyobb focista is vált volna belőle, ha labdát adnak a kezébe, lábára. De a focit még tévén se nézhette. Az apja fűzős fociját is rejtegették előle, a padláson; persze, álmos nyári délután, mikor a szülei szunyókáltak a vasárnapi ebéd után, megtalálta, simogatta, levitte és a ház végének rugdalta, csendben, fel ne ébredjenek a puffanásra, pattogásra; éppen hogy csak gurította, jobbal-ballal, alig gurult vissza; aztán fogta, visszavitte a padlásra. És várta megint a vasárnapot, mintha meccsnapot.

Teltek-múltak az évek, szülei meghaltak, gyerekei születtek, azok se láttak labdát. A kertes házat kibővítette, itt élt gyerekeivel, unokáival. Fel-feljárt a padlásra, kezébe vette a kettes fűzős focit, de már nem rugdalta, se gurította. Aztán már nem bírt felmenni a padlásra, már a kapu elé se, feküdt éjjel-nappal. Nyáron kivitték a tornácra, télen bent a dikón, a kályha mellett. Már csak útban volt. Kérte, vigyék ki a nyári konyhába, hagyják ott télen is. Így is tettek, de csak nem akart meghalni. Elmúlt nyolcvan, kilencven, két gyerekét eltemette, bár a temetőbe nem ment ki, ki se vitték. Pedig már nagyon vitték volna. Közeledett a századik születésnapja. A családi legendárium megőrizte, unokái, déd- és ükunokái emlékeztek a jóslatra: futballpályán fog meghalni. Összeült a családi tanács, és mit lehetett tenni, mit nem, fogták a dikót, és egy sötétebbnél is sötét éjszaka után, amikor már világosodott, kivitték a futballpályára. Letették az oldalvonal mellé, még élt. Bevitték a kezdőkörbe, nem mozdult, de, alig hallhatóan bár, lélegzett. Most mit csináljanak. "Öljük meg", mondta a legnagyobb unoka, "itt nem látja senki". És akkor kivette jobb kezét a takaró alól, és mutatta, arra. Végigvitték a félpályán, letették az öt és felesen. Fejével intett, hogy arra. A gólvonal mögé vitték, semmi. "Dögölj meg", mondta a legkisebb unoka, de ő csak mosolygott. Még sose volt futballpályán. Kivette bal kezét a takaró alól, mutatta, arra. Végigvitték az egész pályán, letették a másik kapunál, a gólvonal mögé. Ez az én kapum, gondolta. "Gól", suttogta, és meghalt. Keresztléc.

Dudált a gyár, fél hat volt.

Neked ajánljuk