Egotrip

Most először, és talán utoljára, egy konkrét kampány keletkezéséről fogok beszélni, de miért is? Azért, mert az a ritka eset fordult elő, hogy egy ügynökség csinált egy kemény és ütős kampányt, ami tetszett az ügyfélnek - hiszen megvette, tetszett a környezetemben dolgozó szakmabelieknek és tetszett azoknak a civileknek is, akik nem utálják kapásból a reklámot, és akikkel beszéltem erről a dologról.

Ez egy ilyen időszak: Latorcai János KDNP-médiamártír pár hete a Demokratában kikéri magának, hogy ő a párt "liberális" szárnyához tartozna, sőt pont azon van, nehogy má´ az SZDSZ töltse be azt a "centrum"-szerepet, amely áruházban pedig minden szinten szinte mindenki ott van már. Aztán: Szabó Albert polgártársunk magánvádat indít Torgyán József ellen, aki őt "az SZDSZ ügynökének" nevezte a 16 órában. Albertet lehet fasisztázni, nyilasozni, ő lett nálunk az év állata harmadik helyezett, nem érdekli; de szabad demokrata, na itt személyiségi jogok sérülnek. Valamint: egy vidéki városban állítólag közös karácsonyi ruhaosztást tartott a szegényeknek a Magyar Vöröskereszt és az Albert-féle Magyar Népjóléti Szövetség. Pár konzervatív fiatal Budapesten megemlékezett Szálasiról.

Vegyes érzelmekkel olvastam Seres László kollégám és harcostársam a létező társadalmi közösségek hitetlenségét körüljáró eszmefuttatását karácsonyi számunkban. A szerző egyénellenes, lejárt szavatosságú közösségeket állít szembe vállalható liberális eszmékkel, majd levonja az efféle közösségi lét értelmetlenségéről és feleslegességéről szóló végkövetkeztetést. Bár a felmutatott szembenállás valós és az érvelés lenyűgöző, kollégám túl messzire megy, hiszem imho (imho = in my humble opinion, azaz szerény véleményem szerint a karakterspórolós hálózati zsargonban) az egyedül pezsgőzésnél az átlagember sajnos még a hitgyülivel is jobban jár, azon kevesek pedig, akik nem kérnek az össznépi, összvallási, a nacionál-ökuméné jegyében fogant közös megrendülésből, szintén közösségekben keresik az egyéniségüket, például a hálón.

Szilveszterkor az van, hogy trombitál az összes buzeráns. De nem ám a gyerekek, hanem ilyen rendes, nagyra nőtt emberek. Fújja mind, hogy szakadna bele, a malackereskedőtől a szakfelügyelőig, oszt látszik rajta, hogy jó neki. A képe, mint a hörcsögé, csak annál bambább meg boldogabb, nincs az az állandó izgága figyelés, aggódás a mag miatt. Az még a nagyon jó, hogy lehet menni a sínen is. Megy is már délután, teheti, megy, halad, köszönget, mintha a rokonom volna, míg fel nem ismerem benne a Matávtól azt a múltkori szemetet, mert akkor rábaszik. Mikor meg éppen nem búékoz, a pofádba muzsikál, szerinte kedvesen. Viszi az emberiség történetének legszörnyűbb, pezsgő nevű italát, lehetőleg édeset, és láthatóan büszke rá, hogy van neki. Menet közben tölt a fejbe, aztán fújja újra rendületlenül, olyan kitartással, hogy az ilyen szelídbe is, mint amilyen én vagyok, a gonosz beléköltözik, s boldog új év helyett elmerengve kíván zöld hullámot, egyet csupán, ó, istenem, csökkenjen csöppet a trombitás öntudat, váljon foghíjassá a sugárúton e dudás körmenet.

A nagy karácsonyi veszekedés és más svéd népszokások című tanulmányában Orvar Löfgren antropológus többek között arra a következtetésre jut, hogy az ajándékozást övező kalkulációk, a lakás feldíszítése és a megfelelő ételek elkészítése során végig ott lebeg a "nem leszünk kész" réme, amit csak a szervezési hibák hisztérikus vadászatával és az így előálló ordítozással lehet elhessenteni. Valamelyest felturbózva a tudós svéd állítását, azt mondhatjuk, hogy a karácsony a középosztályi lét értelmét annyiban gyarapítja, amennyiben a készülődés, a várakozás révén egyszerűen jövőt és értelmet ad évről évre az életnek. Bár lehetne hasonló köröket futni a hazai ünnepléspatológiák mentén is (újmagyarul: megérnének egy misét), tekintetünket ezúttal mégis a hazai társadalomszerveződés egy másik jelentős szempontjára, a hűtőszekrény-használati szokásokra függesztjük.

Alkonyodik, a kapu előtt fókazsír-tekintetű szociopaták ácsorognak Atlantes márkájú dzsekikben, és egy vonakodó kiskorút próbálnak rávenni valamire, ami minden magára valamit adó állam törvényeibe beleütközik. A serdülőlány peremkerületi démonnak öltözött, de már bánja, kezében nejlonszatyor, benne két liter tej, zsömlék és parizer, riadtan tekinget körbe, aztán bemegy velük a házba. Anyu kis segítője le fogja késni az ebédet.

A habeas corpus jogintézményét az angol bírói gyakorlat alakította ki. Lényege, hogy akit szabadságától megfosztottak, haladéktalanul bíróság elé kell állítani, ahol szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról döntenek. 1679-ben törvény erősítette meg ezt a jogot, majd másfél évszázad múlva kiterjesztették a védelmet mindazokra, akiket nem bűnvádi eljárás során vettek őrizetbe, így a pszichiátriai betegekre is. Az elv hamar elfogadottá vált szerte Európában, de nagyjából egységes gyakorlat csak a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletei nyomán alakult ki. Azonban a bírói felülvizsgálat önmagában nem elegendő a fogva tartottak szabadságjogainak biztosításához. Vegyük például a magyarországi elmebetegek helyzetét.

A december általában elég húzós hónap a reklámosok életében. Vagy talán inkább a fogyasztókéban. Mert mi legkésőbb november közepén-végén csatasorba állítjuk a lila, kék, néha esetleg piros Mikulásokat, beindítjuk az akciók akcióját, legyártjuk a karácsonyi üdvözlőlapokat, szóróajándékokat. Általában hideg fejjel, néha érzelemtől könnybe lábadt szemmel dolgozzuk ki a stratégiát, miért is lesz olyan jó az embereknek, ha a mi ügyfelünk termékét teszik ki a kiscsizmába vagy a karácsonyfa alá.

A népek meséi, mint szájhagyomány útján átörökített tradíciók, sokatmondóak az illető nép világképével, problémáik "szerkezetével" és problémamegoldó stratégiáikkal kapcsolatban. Egyik iskolai olvasókönyvemben például a preszovjet hős népével a sötétbe borult rengetegben bolyong (eleve, hogy kerül a nép az erdőbe?), a végpusztulás határán a hős arra a döntésre jut, hogy szívét - mely magától értetődő módon lángol - kitépve és magasra emelve mutatja az erdőből kivezető utat, hős meghal, nép megmenekül. Q.E.D. E kicsiny, egy mondatban elmondható mesében benne van a napfogyatkozásos kelet-európai felvilágosodás szürkülete, az értelmiségi messianizmus, a fényfakasztásra való hajlandóság magától értetődősége, továbbá minden kelet-európai entellektüel, önemésztő lumen, aki csontjában érzi, hogy ha nem ég, ha nem világosít fel, akkor itt minden meghal, vagy legalábbis továbbra is meghalásban fog szenvedni - és akire persze hallgatni kell, mert ő a letéteményese a kibontakozásnak a rengetegben. (És minthogy egyszer minden kapanyél elsül, Moldova csak jól mondta azt az egymillió pici krisztust.)

A számítógépemről jól látszik a bolygó, a desktopon a Föld kékesen derengő űrfelvétele valahol a MIR orbitális pályája felett, napelemein a Nap hideg fehér fénye izzik, fedélzetén átlátszó műanyag tasakokból metálvörös áfonyalekvárt esznek és gőtéket tornáztatnak az asztronauták. Az égi rovar alatt felhők örvénylenek, a felhők mögött, ha sokáig nézem a képet, a Kárpát-medence hangyafasznyi barna foltja (vö. Nagy-Magyarország), közepén meg ott látom magamat, amint egy ablaktalan szobában az íróasztalon nyíló kozmikus perspektívában gyönyörködöm. Látok aztán nyolcmillió másik gépet is, a modem másodpercenként tizennégyezer bájtot köp elém, a gép nyolcszázötvenmilliót tárol és harminckétmilliót meg is jegyez. Százmillióig számol el egy másodperc alatt. Kevés.