Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Szilveszteri utólagos)

  • 1997. január 9.

Egotrip

Szilveszterkor az van, hogy trombitál az összes buzeráns. De nem ám a gyerekek, hanem ilyen rendes, nagyra nőtt emberek. Fújja mind, hogy szakadna bele, a malackereskedőtől a szakfelügyelőig, oszt látszik rajta, hogy jó neki. A képe, mint a hörcsögé, csak annál bambább meg boldogabb, nincs az az állandó izgága figyelés, aggódás a mag miatt. Az még a nagyon jó, hogy lehet menni a sínen is. Megy is már délután, teheti, megy, halad, köszönget, mintha a rokonom volna, míg fel nem ismerem benne a Matávtól azt a múltkori szemetet, mert akkor rábaszik. Mikor meg éppen nem búékoz, a pofádba muzsikál, szerinte kedvesen. Viszi az emberiség történetének legszörnyűbb, pezsgő nevű italát, lehetőleg édeset, és láthatóan büszke rá, hogy van neki. Menet közben tölt a fejbe, aztán fújja újra rendületlenül, olyan kitartással, hogy az ilyen szelídbe is, mint amilyen én vagyok, a gonosz beléköltözik, s boldog új év helyett elmerengve kíván zöld hullámot, egyet csupán, ó, istenem, csökkenjen csöppet a trombitás öntudat, váljon foghíjassá a sugárúton e dudás körmenet.

Szilveszterkor az van, hogy trombitál az összes buzeráns. De nem ám a gyerekek, hanem ilyen rendes, nagyra nőtt emberek. Fújja mind, hogy szakadna bele, a malackereskedőtől a szakfelügyelőig, oszt látszik rajta, hogy jó neki. A képe, mint a hörcsögé, csak annál bambább meg boldogabb, nincs az az állandó izgága figyelés, aggódás a mag miatt. Az még a nagyon jó, hogy lehet menni a sínen is. Megy is már délután, teheti, megy, halad, köszönget, mintha a rokonom volna, míg fel nem ismerem benne a Matávtól azt a múltkori szemetet, mert akkor rábaszik. Mikor meg éppen nem búékoz, a pofádba muzsikál, szerinte kedvesen. Viszi az emberiség történetének legszörnyűbb, pezsgő nevű italát, lehetőleg édeset, és láthatóan büszke rá, hogy van neki. Menet közben tölt a fejbe, aztán fújja újra rendületlenül, olyan kitartással, hogy az ilyen szelídbe is, mint amilyen én vagyok, a gonosz beléköltözik, s boldog új év helyett elmerengve kíván zöld hullámot, egyet csupán, ó, istenem, csökkenjen csöppet a trombitás öntudat, váljon foghíjassá a sugárúton e dudás körmenet.

Az utcaképtől teljessé vált határtalan jókedvemben a józan megfigyelő hálátlan pozícióját idén egy vaddisznóval szemben, az El Tornadóban foglaltam el. Amikor beléptem, épp whiskyvel itatta egy nem kitömött társa, a szeme folyjon el. Vonzó ágyasa egy nyeregben ült, vigadt, s a lószőrbe fújta a taknyát a falon. Amúgy remek volt az este, jól szórakoztam, valahogy olyan változatos volt: fél órát a terítőt néztem előttem az asztalon, fél órát meg azt sasoltam, a trófeák közt hogy mulat Debrecen; a különös alakú borfoltok révén az előbbi egészen érdekes volt. Az ilyenkor szokásos jó kis könnyed beszélgetésre sajnos nem nyílott mód, mert a helyi specialitásokat kedvelő - egyébként hibátlanul színvonalas - asztaltársaságom főként a Muerta Grande fogyasztásában jeleskedett, voksát, némi vívódás után, hogy úgy mondjam, amellett tette le. Nevezett bájital egy rész tequila, egy rész barackpálinka mellett egy rész csípőspaprika-koncentrátumból áll, amiből kifolyólag veres fejű jó társaim az éjszakát, apróbb megszakításokkal, mint az üldözöttek, egyhuzamban átlihegték. Mikor meg nagy ritkán levegőt kaptak, úgy megkönnyebbültek, hogy azonnal rendeltek egy másikat. Magam tartósan ideiglenes, hősi absztinenciámban inkább az ételben voltam érdekelt. Jó volt az is, abszolút hidegtál, a húsokat jégpáncél óvta, a saláták meg így gombócba voltak fagyva, nyikorgott benne a kés, ha egy szem borsót valahogy kioperáltál. Mire meg kiolvadt, leszedték az asztalt, kétezer forintot a hülyének is megért.

Telt az idő, dolgozott maligán, nem pihent. A táncparkett ügyeletes ördöge tízpercenként rám zuhant, az abroszon az ábrák lassan összeértek. Egyszer sötét lett, egy bőrtorony állt fölém ilyen menő lánctalpakon, térdig befűzött lábbal, na ez meg mit akar. Mit kívánsz királynőm, végzetem, csillagom, fedjed fel vágyaid, ne habozz. Le akart hányni, ez volt a kívánsága, még jó, hogy fejekben olvasok, egészen messze koppant az övé a kövön. Pincér jött helyette egy tálca virslivel, nagy részét, mustárral gazdagon, a Komárral támadó disc jockey zakójára küldte a hálás közönség. Tankcsapdát nyomass, nyomorult, háromszor szóltam már. Mire megpucolt, már csak a nők mozogtak, fellélegeztem, hogy lassan vége van. A férfinép többsége elhunyt az asztalon, vagy négykézláb a budiban pihent. A személyzet kezdte kihúzni a hóra a testeket, magam széttéptem kilenc trombitát. Enyéim jól ültek, még maradósak voltak, kívántak újabb paprikást. Tűz volt a szemükben, egy kevés értelem és sok jó szomorúság, el voltak szánva teljesen. Nem mímeltek kedvet, ünnepet, nem akartak lenni mindenképp boldogok, megvoltak mégis rendesen. Félmunkát megvetve tették dolgukat, nagyhalál meg minden, de úgy, mint akik tudják, hogy ettől nem lesz jobb semmi sem. S mert oly őszintén hitték, hogy szelektív türelmem végtelen, néztem nekik szeretetből még egy órát a foltokat. Pedig merő készenlét volt már belül a figyelő: sorsát felmérve pontosan látta, hogy kilencvenhét rögtön új szereppel, kihívással várja. Hazavonszolt testből legyen most ő a sokáig áldott, önkéntes vonszoló, rettentő másnapok megénekelt hőse. Az új év reggelén, derékig a hóban, ezen munkálkodott roppant szakszerűen, a teljesen kihalt El Tornado előtt.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.