A habeas corpus jogintézményét az angol bírói gyakorlat alakította ki. Lényege, hogy akit szabadságától megfosztottak, haladéktalanul bíróság elé kell állítani, ahol szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról döntenek. 1679-ben törvény erősítette meg ezt a jogot, majd másfél évszázad múlva kiterjesztették a védelmet mindazokra, akiket nem bűnvádi eljárás során vettek őrizetbe, így a pszichiátriai betegekre is. Az elv hamar elfogadottá vált szerte Európában, de nagyjából egységes gyakorlat csak a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletei nyomán alakult ki. Azonban a bírói felülvizsgálat önmagában nem elegendő a fogva tartottak szabadságjogainak biztosításához. Vegyük például a magyarországi elmebetegek helyzetét.
A rendszerváltás egyik korán megvalósult követelése volt, hogy a gyanúsítottak letartóztatásáról nem az ügyészség, hanem független és pártatlan bíróság döntsön. 1994-ben pedig törvénybe iktatták a pszichiátriai betegeket megillető habeas corpust is. Eszerint ha valakit akarata ellenére elmeosztályra szállítottak, mondván, hogy közvetlen veszélyt jelent önmagára vagy másokra, az eljárás indokoltságát és jogszerűségét nyolc napon belül bíróság felülvizsgálja. Ha azonnali beszállítás nem szükséges, eleve bíró rendeli el a kötelező gyógyítást. Mindezek mellett a bíróság harmincnaponként újra dönt a bent lévő betegek további kezeléséről. Látszólag tehát minden rendben van, rosszakaróink ezen az úton nemigen szabadulhatnak meg tőlünk. Ám a rendszer sem ezt, sem más visszaélés lehetőségét nem zárja ki.
Az első kérdés, hogy nemcsak a pecsétnyomó szerepét játsszák-e a bírák. Ugyanis ügyészi indítványra a gyanúsítottak letartóztatását az esetek kilencvennégy százalékában elrendelik. Okkal feltételezhető, hogy az arányok még rosszabbak, amikor az orvosok kérik pszichiátriai betegek szabadságának korlátozását. Itt nem lépnek fel dörzsölt ügyvédek, és a bírákat sem készítették fel az új feladatra. Lelkiismeretességről most ne is essék szó.
Ennél is aggasztóbb, hogy a jogi kontroll csak arra terjed ki, indokolt-e a kórházi kezelés. A gyógymódot viszont az orvos belátása szerint választja meg, mivel semmiféle jogszabály nem jelöli ki a kezelés határait. Csak néhány kérdés: milyen feltételekkel alkalmazható elektrosokk, rácsos ágy és kikötözés? Mi van akkor, ha a nyugtalan betegeket megfelelő terápia helyett gyógyszerekkel öntudatlan állapotban tartják? Végül is mihez kell a beteg vagy képviselőjének beleegyezését kérni, és miről kell őket tájékoztatni?
Kézenfekvőnek tűnhet, hogy a válaszokat kizárólag orvosok adhatják meg. Erre mondaná Sajó András, hogy nem szabad egyedül a "szakértő" suszterokra bízni a cipők milyenségének meghatározását, mert majd a mi lábunk fáj az ő érdekeik és kényelmi szempontjaik miatt. Ám itt ennél sokkal többről van szó: a pszichiáter nemcsak gyógyítóként lép fel, hanem egyúttal durva szabadságkorlátozó, kényszerítő eszközöket is alkalmaz. A külső kontroll hiánya miatt óriási a tévedés vagy a hanyagság kockázata. Persze ezt már sokfelé felismerték, és születtek átvehető megoldások: a főbb követelmények törvényi szabályozása, kiképzett szakbírók alkalmazása, a kórházakban pedig betegjogi bizottságok és képviselők.
Mindehhez elsősorban annak elismerése szükséges, hogy az emberi jogok nem enyésznek el a pszichiátriai kór megjelenésével. Így a habeas corpus nem pusztán formális eljárás lenne, hanem a betegek valódi jogvédelmi eszköze. Ahogy maga a kifejezés is sugallja: a test legyen a tiéd.
