A december általában elég húzós hónap a reklámosok életében. Vagy talán inkább a fogyasztókéban. Mert mi legkésőbb november közepén-végén csatasorba állítjuk a lila, kék, néha esetleg piros Mikulásokat, beindítjuk az akciók akcióját, legyártjuk a karácsonyi üdvözlőlapokat, szóróajándékokat. Általában hideg fejjel, néha érzelemtől könnybe lábadt szemmel dolgozzuk ki a stratégiát, miért is lesz olyan jó az embereknek, ha a mi ügyfelünk termékét teszik ki a kiscsizmába vagy a karácsonyfa alá.
Szóval december ötödikéről hatodikára virradó éjszaka egy Mikulás (esetleg Télapó) nevű alak kezdi az egész őrületet. Miklós püspök, a negyedik századi előzmény már rég feledésbe merült. Azalatt a bizonyos negyven év alatt ugyanis valóságos háború dúlt a piros ruhás ideológiai hovatartozását illetően, aminek személyiségromboló vagy inkább -hasító következményeit elsősorban a vallás ingoványába süppedt óvodások érezhették. Mint például én. Szerencsére az óvodai Télapónak általában kilógott a kék köpeny fekete gombos kézelője a piros kabát alól, és ez az intő jel megakadályozott abban, hogy egyházi méltóságként viszonyuljak hozzá. Aztán valahogy megnőttünk, és amikor már-már azt hittük, mindent tudunk, jött a rendszerváltás.
És ezzel a nyakunkba szakadtak egy csomó különböző kultúra Mikulás- és karácsonyi szokásai, de ezzel még megbirkóztunk volna. Lassan így vagy úgy rájöttünk, hogy az angolszász gyerekeknek a Santa Claus hozza december 25-én az ajándékokat, azt már korábban is tudtuk, hogy az orosz Gyedmaróz mindent összefoglal 31-én. És tanultunk és tanultunk.
Csakhogy egymás után jöttek a multinacionális cégek, és ezzel nálunk is megkezdődött Mikulás és Kisjézus kommercializálódása. Jó pár éve a kék imázsba öltözött IBM (illetve a cég reklámügynöksége) kék Mikulásokkal lepett meg mindenkit. Ez akkor jó ötletnek tűnt, mert senki nem számított arra, hogy ez csak a kezdet. Ma már szinte minden komoly cégnek van cégszerű, cégszínű saját Mikulása. A vállalati Télapó-ünnepségekről mit sem tudó gyerekek csak kapkodják a fejüket, a szülők meg vagy fölveszik a kesztyűt és utolsó csepp vérükig küzdenek a pirosért, december 6-ért és a karácsony nyugalmáért, vagy föladják.
Valahogy mégis kikecmergünk a Mikulásból, és rástartolunk a karácsonyra. Én tulajdonképpen évről évre örömmel lepődöm meg azon, hogy ügyfeleink és mi, reklámosok valami furcsa szeméremmel kihagyjuk a Kisjézust mint korlátlan piaci lehetőséget, és csak arra koncentrálunk, hogy karácsony előtt mindenki mindenkit megtaláljon valami árengedménnyel, ajándékkal vagy újdonsággal.
Pedig a jászolban fekvő Gyermek és szülei például simán beszélgethetnének a barlang komfortjának javításáról egy gázkonvektorral. Vagy bármiről. Tele lehetne nyomni a tévét szentcsaládos sztorikkal, óriásplakátokon szemlélhetnénk a betlehemi csillagot, szárnyas szendvicsemberek osztogathatnák a karácsonyi kuponokat. Precíz és kemény médiatervek születnének a célcsoport megtalálására. Bruno Ganz meg gondosan kitépegetné a tollakat szárnyából, és a szoborról leugorva befejezné emberlétét, mielőtt elkezdte volna.
De nem így történt, és nem történik így. Rengeteg lehetőséget hagyunk kihasználatlanul, mi, reklámosok, és ez így van jól.
