Kádár Tamás: Reklámocska

  • 1996. december 19.

Egotrip

A december általában elég húzós hónap a reklámosok életében. Vagy talán inkább a fogyasztókéban. Mert mi legkésőbb november közepén-végén csatasorba állítjuk a lila, kék, néha esetleg piros Mikulásokat, beindítjuk az akciók akcióját, legyártjuk a karácsonyi üdvözlőlapokat, szóróajándékokat. Általában hideg fejjel, néha érzelemtől könnybe lábadt szemmel dolgozzuk ki a stratégiát, miért is lesz olyan jó az embereknek, ha a mi ügyfelünk termékét teszik ki a kiscsizmába vagy a karácsonyfa alá.

A december általában elég húzós hónap a reklámosok életében. Vagy talán inkább a fogyasztókéban. Mert mi legkésőbb november közepén-végén csatasorba állítjuk a lila, kék, néha esetleg piros Mikulásokat, beindítjuk az akciók akcióját, legyártjuk a karácsonyi üdvözlőlapokat, szóróajándékokat. Általában hideg fejjel, néha érzelemtől könnybe lábadt szemmel dolgozzuk ki a stratégiát, miért is lesz olyan jó az embereknek, ha a mi ügyfelünk termékét teszik ki a kiscsizmába vagy a karácsonyfa alá.

Szóval december ötödikéről hatodikára virradó éjszaka egy Mikulás (esetleg Télapó) nevű alak kezdi az egész őrületet. Miklós püspök, a negyedik századi előzmény már rég feledésbe merült. Azalatt a bizonyos negyven év alatt ugyanis valóságos háború dúlt a piros ruhás ideológiai hovatartozását illetően, aminek személyiségromboló vagy inkább -hasító következményeit elsősorban a vallás ingoványába süppedt óvodások érezhették. Mint például én. Szerencsére az óvodai Télapónak általában kilógott a kék köpeny fekete gombos kézelője a piros kabát alól, és ez az intő jel megakadályozott abban, hogy egyházi méltóságként viszonyuljak hozzá. Aztán valahogy megnőttünk, és amikor már-már azt hittük, mindent tudunk, jött a rendszerváltás.

És ezzel a nyakunkba szakadtak egy csomó különböző kultúra Mikulás- és karácsonyi szokásai, de ezzel még megbirkóztunk volna. Lassan így vagy úgy rájöttünk, hogy az angolszász gyerekeknek a Santa Claus hozza december 25-én az ajándékokat, azt már korábban is tudtuk, hogy az orosz Gyedmaróz mindent összefoglal 31-én. És tanultunk és tanultunk.

Csakhogy egymás után jöttek a multinacionális cégek, és ezzel nálunk is megkezdődött Mikulás és Kisjézus kommercializálódása. Jó pár éve a kék imázsba öltözött IBM (illetve a cég reklámügynöksége) kék Mikulásokkal lepett meg mindenkit. Ez akkor jó ötletnek tűnt, mert senki nem számított arra, hogy ez csak a kezdet. Ma már szinte minden komoly cégnek van cégszerű, cégszínű saját Mikulása. A vállalati Télapó-ünnepségekről mit sem tudó gyerekek csak kapkodják a fejüket, a szülők meg vagy fölveszik a kesztyűt és utolsó csepp vérükig küzdenek a pirosért, december 6-ért és a karácsony nyugalmáért, vagy föladják.

Valahogy mégis kikecmergünk a Mikulásból, és rástartolunk a karácsonyra. Én tulajdonképpen évről évre örömmel lepődöm meg azon, hogy ügyfeleink és mi, reklámosok valami furcsa szeméremmel kihagyjuk a Kisjézust mint korlátlan piaci lehetőséget, és csak arra koncentrálunk, hogy karácsony előtt mindenki mindenkit megtaláljon valami árengedménnyel, ajándékkal vagy újdonsággal.

Pedig a jászolban fekvő Gyermek és szülei például simán beszélgethetnének a barlang komfortjának javításáról egy gázkonvektorral. Vagy bármiről. Tele lehetne nyomni a tévét szentcsaládos sztorikkal, óriásplakátokon szemlélhetnénk a betlehemi csillagot, szárnyas szendvicsemberek osztogathatnák a karácsonyi kuponokat. Precíz és kemény médiatervek születnének a célcsoport megtalálására. Bruno Ganz meg gondosan kitépegetné a tollakat szárnyából, és a szoborról leugorva befejezné emberlétét, mielőtt elkezdte volna.

De nem így történt, és nem történik így. Rengeteg lehetőséget hagyunk kihasználatlanul, mi, reklámosok, és ez így van jól.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.