Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Az utolsó előadás)

  • 1999. május 6.

Egotrip

De az apák nemcsak isznak, vagy éppenhogy nem isznak, nemcsak beszélnek, vagy éppenhogy hallgatnak róla érzékletesen. Én, történetesen, hogy az egótól túl messzire ne kolbászoljak el, cirkuszban voltam a minap. Na most azt azért tudni kell, hogy sok mindent utálok ezen a világon, például: sült tök, hétfő, filmsorozat, melltartó, kutya, hiszti, de feltétlenül a cirkusz az, ami a pálmát elviszi. De azt annyira utálom, mintha egy sült tököt majszoló, csipkével kivert, fekete, félkosaras melltartót viselő néni melleit kellene fogdosnom hétfőn a Baywatch vagy a Minden lében két kanál legújabb epizódja alatt, békésen tűrve, hogy a lábamat nyalja egy olyan kedves kis eb, mert ha fölrúgnám, a tapper s a sorozat dacára a néni visítana. A cirkuszt pedig három okból utálom ennyire. Egyfelől, mert ez az egész az, s én már ezt is épp eléggé unom, nemhogy még szórakozásból fokozzam az élvezeteket. Másrészt mert feszt dicsekszenek. Hogy így egyedülálló, meg úgy világszám, hogy a földön csak ő, senki más, közben meg jön valami falusi légtornász, kilátszik a flitter alól a tornagatya. Harmadszor meg azért, mert olyan repertoárt, amilyet én a miskolci udvarunkban nap mint nap láttam, úgysem produkál semmilyen társulat.

De az apák nemcsak isznak, vagy éppenhogy nem isznak, nemcsak beszélnek, vagy éppenhogy hallgatnak róla érzékletesen. Én, történetesen, hogy az egótól túl messzire ne kolbászoljak el, cirkuszban voltam a minap. Na most azt azért tudni kell, hogy sok mindent utálok ezen a világon, például: sült tök, hétfő, filmsorozat, melltartó, kutya, hiszti, de feltétlenül a cirkusz az, ami a pálmát elviszi. De azt annyira utálom, mintha egy sült tököt majszoló, csipkével kivert, fekete, félkosaras melltartót viselő néni melleit kellene fogdosnom hétfőn a Baywatch vagy a Minden lében két kanál legújabb epizódja alatt, békésen tűrve, hogy a lábamat nyalja egy olyan kedves kis eb, mert ha fölrúgnám, a tapper s a sorozat dacára a néni visítana. A cirkuszt pedig három okból utálom ennyire. Egyfelől, mert ez az egész az, s én már ezt is épp eléggé unom, nemhogy még szórakozásból fokozzam az élvezeteket. Másrészt mert feszt dicsekszenek. Hogy így egyedülálló, meg úgy világszám, hogy a földön csak ő, senki más, közben meg jön valami falusi légtornász, kilátszik a flitter alól a tornagatya. Harmadszor meg azért, mert olyan repertoárt, amilyet én a miskolci udvarunkban nap mint nap láttam, úgysem produkál semmilyen társulat.

Elég az hozzá, hogy nekiindultunk, ezen a lelki bázison. Két okból is gyorsan odaértünk (ezt a tételes okadatolást máma nagyon szeretem): egyfelől mert közel volt a cirkusz, másrészt meg mert már a huszadik sornál tartok a monitoron. A Tócoskertben verte fel a sátrat a világhírű társulat, amely ebből következően világhírű művészekből állt. S bár magyarnak és nemzetinek hívták, szünetig egy kiabálós ukrán ugrócsoporttal, egy olasz bohóccall, az Ezeregyéjszakát elénk varázsoló négy girhes tevével, egy keleti fakírral s bájos partnernőjével, Szulejkával, továbbá az argentin Los Garrenosszal, vagy ki a bronttal kedveskedett, aki dobokat vert, mint a fene, argentin jelleggel, bájos partnernőjével, természetesen, majd félelmetes módon zsinóron fémgolyót pörgetett. A nemzeti színeket ebekkel a három Richter képviselte, majd maga a családfő, a hét betanított zebrával támadó egy Richter, a világhírű cirkuszigazgató, valamint egy elefánt. Ez utóbbi megborotvált egy szereplési vágytól fűtött debreceni balfaszt, s már fáradhatott is a büfébe, akinek maradt még ereje.

Ha a műsor további részletezésétől engedelmükkel eltekintek, az egyáltalán nem azért van, mert a második felvonás kevésbé lett volna érdekes, bár megjegyzem, a Duplaszaltó a fotelbe című számot én már ´77-ben a tapolcai strandon láttam, leszámítva a fotelt, de ez a legkevésbé sem a cirkuszt minősíti: én voltam jókor jó helyen. Annál ugyanis, hogy a Jászai-díjas és (világhírű) érdemes művész egyszerre hét tigrissel dolgozott, az én érzelmi skálámon több pontot kapott, hogy időközben elkezdték a sátrat a fejünk fölül lebontani. Az tűnt föl először, hogy alattunk kalapálnak, szerelik szét a nézőteret, aztán meg hogy egyre világosabb lesz a benti sötét. Na most az a helyzet, hogy egy ilyentől a magamfajta azon nyomban bepánikol, de nem ám, hogy észveszejtve menekülne, hanem a szituációba, mint aki élvezi, mazochista kéjjel, dermedten belehelyezkedik, ha meg patológus volt az apja, lubickol benne egyenesen, de ezt azért úgy kell elképzelni, ezt a lubickolást, hogy vacog a fog, kékül a száj. Igen, mondogatja, ahogy csavarozza szét alatta létszámhiány okán maga az artista a fémvázas lelátót, igen, mondogatja, hogy ne féljen, ez az utolsó előadás; vége van, nincs tovább, bevégeztetett: eltűnnek estére, mintha itt se lettek volna, mintha nem járt volna soha cirkusz ezen a vidéken, elpucolnak távoli tájakra, behintik a földet sóval, a nyomukat is elfújja a szél. Nyugodtan mondhatom: teljesen kész voltam, mire a varázslat, a csillogás, a kisajtolt illúzió legutolsó morzsája is nappali fényt kapott, s olcsó öltönyökben, munkásruhában, cigikkel a szájban, csavarkulccsal láttam viszont a világhírű művészeket odalent a porban, a padok rései közt. A porondon a direktor úr ezenközben előadott még egy végső hőskölteményt, hogy Párizstól Rómáig így meg úgy, tapsvihar meg díjözön - persze, Pityu, mondták Miskolcon az efféle beszédre, én meg napi nyóc órában dolgozok. Nekem viszont nem volt kedvem ilyesmit mondani: belekapaszkodtam a kölykeim kezébe, s vitettem a testet hazafelé. Mit meg nem tesz, gondolkodtam, ezekért az ember, hogy´ átalakítja az apaszerep: régebben, ha húzni volt kiírva, én hétszentség, hogy toltam, ha tolni állt az ajtón, akkor pedig húztam, most meg, mondhatni, az első szóra cirkuszban ülök - tudván tudva, ráadásul, hogy ez a búcsúelőadás, megvan az esélye, hogy végig kell majd néznem, ahogy dolgos kezek lebontják a díszleteket, elpakolnak mindent az utolsó leszedált tigrisig, s otthagynak a büdös francban, cirkusz nélkül, szorongani, a puszta közepén. És majd mint gémeskút, lehet akkor állni a sátor helyén szépen, s lehet mondogatni: mindent visszavonok, csak gyertek vissza, jó cirkuszosok. Lehet.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.