De az apák nemcsak isznak, vagy éppenhogy nem isznak, nemcsak beszélnek, vagy éppenhogy hallgatnak róla érzékletesen. Én, történetesen, hogy az egótól túl messzire ne kolbászoljak el, cirkuszban voltam a minap. Na most azt azért tudni kell, hogy sok mindent utálok ezen a világon, például: sült tök, hétfő, filmsorozat, melltartó, kutya, hiszti, de feltétlenül a cirkusz az, ami a pálmát elviszi. De azt annyira utálom, mintha egy sült tököt majszoló, csipkével kivert, fekete, félkosaras melltartót viselő néni melleit kellene fogdosnom hétfőn a Baywatch vagy a Minden lében két kanál legújabb epizódja alatt, békésen tűrve, hogy a lábamat nyalja egy olyan kedves kis eb, mert ha fölrúgnám, a tapper s a sorozat dacára a néni visítana. A cirkuszt pedig három okból utálom ennyire. Egyfelől, mert ez az egész az, s én már ezt is épp eléggé unom, nemhogy még szórakozásból fokozzam az élvezeteket. Másrészt mert feszt dicsekszenek. Hogy így egyedülálló, meg úgy világszám, hogy a földön csak ő, senki más, közben meg jön valami falusi légtornász, kilátszik a flitter alól a tornagatya. Harmadszor meg azért, mert olyan repertoárt, amilyet én a miskolci udvarunkban nap mint nap láttam, úgysem produkál semmilyen társulat.
Elég az hozzá, hogy nekiindultunk, ezen a lelki bázison. Két okból is gyorsan odaértünk (ezt a tételes okadatolást máma nagyon szeretem): egyfelől mert közel volt a cirkusz, másrészt meg mert már a huszadik sornál tartok a monitoron. A Tócoskertben verte fel a sátrat a világhírű társulat, amely ebből következően világhírű művészekből állt. S bár magyarnak és nemzetinek hívták, szünetig egy kiabálós ukrán ugrócsoporttal, egy olasz bohóccall, az Ezeregyéjszakát elénk varázsoló négy girhes tevével, egy keleti fakírral s bájos partnernőjével, Szulejkával, továbbá az argentin Los Garrenosszal, vagy ki a bronttal kedveskedett, aki dobokat vert, mint a fene, argentin jelleggel, bájos partnernőjével, természetesen, majd félelmetes módon zsinóron fémgolyót pörgetett. A nemzeti színeket ebekkel a három Richter képviselte, majd maga a családfő, a hét betanított zebrával támadó egy Richter, a világhírű cirkuszigazgató, valamint egy elefánt. Ez utóbbi megborotvált egy szereplési vágytól fűtött debreceni balfaszt, s már fáradhatott is a büfébe, akinek maradt még ereje.
Ha a műsor további részletezésétől engedelmükkel eltekintek, az egyáltalán nem azért van, mert a második felvonás kevésbé lett volna érdekes, bár megjegyzem, a Duplaszaltó a fotelbe című számot én már ´77-ben a tapolcai strandon láttam, leszámítva a fotelt, de ez a legkevésbé sem a cirkuszt minősíti: én voltam jókor jó helyen. Annál ugyanis, hogy a Jászai-díjas és (világhírű) érdemes művész egyszerre hét tigrissel dolgozott, az én érzelmi skálámon több pontot kapott, hogy időközben elkezdték a sátrat a fejünk fölül lebontani. Az tűnt föl először, hogy alattunk kalapálnak, szerelik szét a nézőteret, aztán meg hogy egyre világosabb lesz a benti sötét. Na most az a helyzet, hogy egy ilyentől a magamfajta azon nyomban bepánikol, de nem ám, hogy észveszejtve menekülne, hanem a szituációba, mint aki élvezi, mazochista kéjjel, dermedten belehelyezkedik, ha meg patológus volt az apja, lubickol benne egyenesen, de ezt azért úgy kell elképzelni, ezt a lubickolást, hogy vacog a fog, kékül a száj. Igen, mondogatja, ahogy csavarozza szét alatta létszámhiány okán maga az artista a fémvázas lelátót, igen, mondogatja, hogy ne féljen, ez az utolsó előadás; vége van, nincs tovább, bevégeztetett: eltűnnek estére, mintha itt se lettek volna, mintha nem járt volna soha cirkusz ezen a vidéken, elpucolnak távoli tájakra, behintik a földet sóval, a nyomukat is elfújja a szél. Nyugodtan mondhatom: teljesen kész voltam, mire a varázslat, a csillogás, a kisajtolt illúzió legutolsó morzsája is nappali fényt kapott, s olcsó öltönyökben, munkásruhában, cigikkel a szájban, csavarkulccsal láttam viszont a világhírű művészeket odalent a porban, a padok rései közt. A porondon a direktor úr ezenközben előadott még egy végső hőskölteményt, hogy Párizstól Rómáig így meg úgy, tapsvihar meg díjözön - persze, Pityu, mondták Miskolcon az efféle beszédre, én meg napi nyóc órában dolgozok. Nekem viszont nem volt kedvem ilyesmit mondani: belekapaszkodtam a kölykeim kezébe, s vitettem a testet hazafelé. Mit meg nem tesz, gondolkodtam, ezekért az ember, hogy´ átalakítja az apaszerep: régebben, ha húzni volt kiírva, én hétszentség, hogy toltam, ha tolni állt az ajtón, akkor pedig húztam, most meg, mondhatni, az első szóra cirkuszban ülök - tudván tudva, ráadásul, hogy ez a búcsúelőadás, megvan az esélye, hogy végig kell majd néznem, ahogy dolgos kezek lebontják a díszleteket, elpakolnak mindent az utolsó leszedált tigrisig, s otthagynak a büdös francban, cirkusz nélkül, szorongani, a puszta közepén. És majd mint gémeskút, lehet akkor állni a sátor helyén szépen, s lehet mondogatni: mindent visszavonok, csak gyertek vissza, jó cirkuszosok. Lehet.
