Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Az utolsó előadás)

  • 1999. május 6.

Egotrip

De az apák nemcsak isznak, vagy éppenhogy nem isznak, nemcsak beszélnek, vagy éppenhogy hallgatnak róla érzékletesen. Én, történetesen, hogy az egótól túl messzire ne kolbászoljak el, cirkuszban voltam a minap. Na most azt azért tudni kell, hogy sok mindent utálok ezen a világon, például: sült tök, hétfő, filmsorozat, melltartó, kutya, hiszti, de feltétlenül a cirkusz az, ami a pálmát elviszi. De azt annyira utálom, mintha egy sült tököt majszoló, csipkével kivert, fekete, félkosaras melltartót viselő néni melleit kellene fogdosnom hétfőn a Baywatch vagy a Minden lében két kanál legújabb epizódja alatt, békésen tűrve, hogy a lábamat nyalja egy olyan kedves kis eb, mert ha fölrúgnám, a tapper s a sorozat dacára a néni visítana. A cirkuszt pedig három okból utálom ennyire. Egyfelől, mert ez az egész az, s én már ezt is épp eléggé unom, nemhogy még szórakozásból fokozzam az élvezeteket. Másrészt mert feszt dicsekszenek. Hogy így egyedülálló, meg úgy világszám, hogy a földön csak ő, senki más, közben meg jön valami falusi légtornász, kilátszik a flitter alól a tornagatya. Harmadszor meg azért, mert olyan repertoárt, amilyet én a miskolci udvarunkban nap mint nap láttam, úgysem produkál semmilyen társulat.

De az apák nemcsak isznak, vagy éppenhogy nem isznak, nemcsak beszélnek, vagy éppenhogy hallgatnak róla érzékletesen. Én, történetesen, hogy az egótól túl messzire ne kolbászoljak el, cirkuszban voltam a minap. Na most azt azért tudni kell, hogy sok mindent utálok ezen a világon, például: sült tök, hétfő, filmsorozat, melltartó, kutya, hiszti, de feltétlenül a cirkusz az, ami a pálmát elviszi. De azt annyira utálom, mintha egy sült tököt majszoló, csipkével kivert, fekete, félkosaras melltartót viselő néni melleit kellene fogdosnom hétfőn a Baywatch vagy a Minden lében két kanál legújabb epizódja alatt, békésen tűrve, hogy a lábamat nyalja egy olyan kedves kis eb, mert ha fölrúgnám, a tapper s a sorozat dacára a néni visítana. A cirkuszt pedig három okból utálom ennyire. Egyfelől, mert ez az egész az, s én már ezt is épp eléggé unom, nemhogy még szórakozásból fokozzam az élvezeteket. Másrészt mert feszt dicsekszenek. Hogy így egyedülálló, meg úgy világszám, hogy a földön csak ő, senki más, közben meg jön valami falusi légtornász, kilátszik a flitter alól a tornagatya. Harmadszor meg azért, mert olyan repertoárt, amilyet én a miskolci udvarunkban nap mint nap láttam, úgysem produkál semmilyen társulat.

Elég az hozzá, hogy nekiindultunk, ezen a lelki bázison. Két okból is gyorsan odaértünk (ezt a tételes okadatolást máma nagyon szeretem): egyfelől mert közel volt a cirkusz, másrészt meg mert már a huszadik sornál tartok a monitoron. A Tócoskertben verte fel a sátrat a világhírű társulat, amely ebből következően világhírű művészekből állt. S bár magyarnak és nemzetinek hívták, szünetig egy kiabálós ukrán ugrócsoporttal, egy olasz bohóccall, az Ezeregyéjszakát elénk varázsoló négy girhes tevével, egy keleti fakírral s bájos partnernőjével, Szulejkával, továbbá az argentin Los Garrenosszal, vagy ki a bronttal kedveskedett, aki dobokat vert, mint a fene, argentin jelleggel, bájos partnernőjével, természetesen, majd félelmetes módon zsinóron fémgolyót pörgetett. A nemzeti színeket ebekkel a három Richter képviselte, majd maga a családfő, a hét betanított zebrával támadó egy Richter, a világhírű cirkuszigazgató, valamint egy elefánt. Ez utóbbi megborotvált egy szereplési vágytól fűtött debreceni balfaszt, s már fáradhatott is a büfébe, akinek maradt még ereje.

Ha a műsor további részletezésétől engedelmükkel eltekintek, az egyáltalán nem azért van, mert a második felvonás kevésbé lett volna érdekes, bár megjegyzem, a Duplaszaltó a fotelbe című számot én már ´77-ben a tapolcai strandon láttam, leszámítva a fotelt, de ez a legkevésbé sem a cirkuszt minősíti: én voltam jókor jó helyen. Annál ugyanis, hogy a Jászai-díjas és (világhírű) érdemes művész egyszerre hét tigrissel dolgozott, az én érzelmi skálámon több pontot kapott, hogy időközben elkezdték a sátrat a fejünk fölül lebontani. Az tűnt föl először, hogy alattunk kalapálnak, szerelik szét a nézőteret, aztán meg hogy egyre világosabb lesz a benti sötét. Na most az a helyzet, hogy egy ilyentől a magamfajta azon nyomban bepánikol, de nem ám, hogy észveszejtve menekülne, hanem a szituációba, mint aki élvezi, mazochista kéjjel, dermedten belehelyezkedik, ha meg patológus volt az apja, lubickol benne egyenesen, de ezt azért úgy kell elképzelni, ezt a lubickolást, hogy vacog a fog, kékül a száj. Igen, mondogatja, ahogy csavarozza szét alatta létszámhiány okán maga az artista a fémvázas lelátót, igen, mondogatja, hogy ne féljen, ez az utolsó előadás; vége van, nincs tovább, bevégeztetett: eltűnnek estére, mintha itt se lettek volna, mintha nem járt volna soha cirkusz ezen a vidéken, elpucolnak távoli tájakra, behintik a földet sóval, a nyomukat is elfújja a szél. Nyugodtan mondhatom: teljesen kész voltam, mire a varázslat, a csillogás, a kisajtolt illúzió legutolsó morzsája is nappali fényt kapott, s olcsó öltönyökben, munkásruhában, cigikkel a szájban, csavarkulccsal láttam viszont a világhírű művészeket odalent a porban, a padok rései közt. A porondon a direktor úr ezenközben előadott még egy végső hőskölteményt, hogy Párizstól Rómáig így meg úgy, tapsvihar meg díjözön - persze, Pityu, mondták Miskolcon az efféle beszédre, én meg napi nyóc órában dolgozok. Nekem viszont nem volt kedvem ilyesmit mondani: belekapaszkodtam a kölykeim kezébe, s vitettem a testet hazafelé. Mit meg nem tesz, gondolkodtam, ezekért az ember, hogy´ átalakítja az apaszerep: régebben, ha húzni volt kiírva, én hétszentség, hogy toltam, ha tolni állt az ajtón, akkor pedig húztam, most meg, mondhatni, az első szóra cirkuszban ülök - tudván tudva, ráadásul, hogy ez a búcsúelőadás, megvan az esélye, hogy végig kell majd néznem, ahogy dolgos kezek lebontják a díszleteket, elpakolnak mindent az utolsó leszedált tigrisig, s otthagynak a büdös francban, cirkusz nélkül, szorongani, a puszta közepén. És majd mint gémeskút, lehet akkor állni a sátor helyén szépen, s lehet mondogatni: mindent visszavonok, csak gyertek vissza, jó cirkuszosok. Lehet.

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Érzések és emlékek

A magyar származású fotóművész nem először állít ki Budapesten; a Magyar Fotográfusok Házában 2015-ben bemutatott anyagának egy része szerepel a mostani válogatásban is, sőt a képek installálása is hasonló (ahogy azonos a kurátor is: Csizek Gabriella).

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Akkor és most

Úgy alakultak dolgaink, hogy az 1991-ben írt, a 80-as évek Amerikájában játszódó epikus apokalipszis soha korábban nem volt számunkra annyira otthonos, mint éppen most. Néhány évvel ezelőtt nem sok közünk volt az elvekkel és mindennemű szolidaritással leszámoló, a nagytőkét a szociális háló kárára államilag támogató neoliberalizmushoz.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.