Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Az utolsó előadás)

  • 1999. május 6.

Egotrip

De az apák nemcsak isznak, vagy éppenhogy nem isznak, nemcsak beszélnek, vagy éppenhogy hallgatnak róla érzékletesen. Én, történetesen, hogy az egótól túl messzire ne kolbászoljak el, cirkuszban voltam a minap. Na most azt azért tudni kell, hogy sok mindent utálok ezen a világon, például: sült tök, hétfő, filmsorozat, melltartó, kutya, hiszti, de feltétlenül a cirkusz az, ami a pálmát elviszi. De azt annyira utálom, mintha egy sült tököt majszoló, csipkével kivert, fekete, félkosaras melltartót viselő néni melleit kellene fogdosnom hétfőn a Baywatch vagy a Minden lében két kanál legújabb epizódja alatt, békésen tűrve, hogy a lábamat nyalja egy olyan kedves kis eb, mert ha fölrúgnám, a tapper s a sorozat dacára a néni visítana. A cirkuszt pedig három okból utálom ennyire. Egyfelől, mert ez az egész az, s én már ezt is épp eléggé unom, nemhogy még szórakozásból fokozzam az élvezeteket. Másrészt mert feszt dicsekszenek. Hogy így egyedülálló, meg úgy világszám, hogy a földön csak ő, senki más, közben meg jön valami falusi légtornász, kilátszik a flitter alól a tornagatya. Harmadszor meg azért, mert olyan repertoárt, amilyet én a miskolci udvarunkban nap mint nap láttam, úgysem produkál semmilyen társulat.

De az apák nemcsak isznak, vagy éppenhogy nem isznak, nemcsak beszélnek, vagy éppenhogy hallgatnak róla érzékletesen. Én, történetesen, hogy az egótól túl messzire ne kolbászoljak el, cirkuszban voltam a minap. Na most azt azért tudni kell, hogy sok mindent utálok ezen a világon, például: sült tök, hétfő, filmsorozat, melltartó, kutya, hiszti, de feltétlenül a cirkusz az, ami a pálmát elviszi. De azt annyira utálom, mintha egy sült tököt majszoló, csipkével kivert, fekete, félkosaras melltartót viselő néni melleit kellene fogdosnom hétfőn a Baywatch vagy a Minden lében két kanál legújabb epizódja alatt, békésen tűrve, hogy a lábamat nyalja egy olyan kedves kis eb, mert ha fölrúgnám, a tapper s a sorozat dacára a néni visítana. A cirkuszt pedig három okból utálom ennyire. Egyfelől, mert ez az egész az, s én már ezt is épp eléggé unom, nemhogy még szórakozásból fokozzam az élvezeteket. Másrészt mert feszt dicsekszenek. Hogy így egyedülálló, meg úgy világszám, hogy a földön csak ő, senki más, közben meg jön valami falusi légtornász, kilátszik a flitter alól a tornagatya. Harmadszor meg azért, mert olyan repertoárt, amilyet én a miskolci udvarunkban nap mint nap láttam, úgysem produkál semmilyen társulat.

Elég az hozzá, hogy nekiindultunk, ezen a lelki bázison. Két okból is gyorsan odaértünk (ezt a tételes okadatolást máma nagyon szeretem): egyfelől mert közel volt a cirkusz, másrészt meg mert már a huszadik sornál tartok a monitoron. A Tócoskertben verte fel a sátrat a világhírű társulat, amely ebből következően világhírű művészekből állt. S bár magyarnak és nemzetinek hívták, szünetig egy kiabálós ukrán ugrócsoporttal, egy olasz bohóccall, az Ezeregyéjszakát elénk varázsoló négy girhes tevével, egy keleti fakírral s bájos partnernőjével, Szulejkával, továbbá az argentin Los Garrenosszal, vagy ki a bronttal kedveskedett, aki dobokat vert, mint a fene, argentin jelleggel, bájos partnernőjével, természetesen, majd félelmetes módon zsinóron fémgolyót pörgetett. A nemzeti színeket ebekkel a három Richter képviselte, majd maga a családfő, a hét betanított zebrával támadó egy Richter, a világhírű cirkuszigazgató, valamint egy elefánt. Ez utóbbi megborotvált egy szereplési vágytól fűtött debreceni balfaszt, s már fáradhatott is a büfébe, akinek maradt még ereje.

Ha a műsor további részletezésétől engedelmükkel eltekintek, az egyáltalán nem azért van, mert a második felvonás kevésbé lett volna érdekes, bár megjegyzem, a Duplaszaltó a fotelbe című számot én már ´77-ben a tapolcai strandon láttam, leszámítva a fotelt, de ez a legkevésbé sem a cirkuszt minősíti: én voltam jókor jó helyen. Annál ugyanis, hogy a Jászai-díjas és (világhírű) érdemes művész egyszerre hét tigrissel dolgozott, az én érzelmi skálámon több pontot kapott, hogy időközben elkezdték a sátrat a fejünk fölül lebontani. Az tűnt föl először, hogy alattunk kalapálnak, szerelik szét a nézőteret, aztán meg hogy egyre világosabb lesz a benti sötét. Na most az a helyzet, hogy egy ilyentől a magamfajta azon nyomban bepánikol, de nem ám, hogy észveszejtve menekülne, hanem a szituációba, mint aki élvezi, mazochista kéjjel, dermedten belehelyezkedik, ha meg patológus volt az apja, lubickol benne egyenesen, de ezt azért úgy kell elképzelni, ezt a lubickolást, hogy vacog a fog, kékül a száj. Igen, mondogatja, ahogy csavarozza szét alatta létszámhiány okán maga az artista a fémvázas lelátót, igen, mondogatja, hogy ne féljen, ez az utolsó előadás; vége van, nincs tovább, bevégeztetett: eltűnnek estére, mintha itt se lettek volna, mintha nem járt volna soha cirkusz ezen a vidéken, elpucolnak távoli tájakra, behintik a földet sóval, a nyomukat is elfújja a szél. Nyugodtan mondhatom: teljesen kész voltam, mire a varázslat, a csillogás, a kisajtolt illúzió legutolsó morzsája is nappali fényt kapott, s olcsó öltönyökben, munkásruhában, cigikkel a szájban, csavarkulccsal láttam viszont a világhírű művészeket odalent a porban, a padok rései közt. A porondon a direktor úr ezenközben előadott még egy végső hőskölteményt, hogy Párizstól Rómáig így meg úgy, tapsvihar meg díjözön - persze, Pityu, mondták Miskolcon az efféle beszédre, én meg napi nyóc órában dolgozok. Nekem viszont nem volt kedvem ilyesmit mondani: belekapaszkodtam a kölykeim kezébe, s vitettem a testet hazafelé. Mit meg nem tesz, gondolkodtam, ezekért az ember, hogy´ átalakítja az apaszerep: régebben, ha húzni volt kiírva, én hétszentség, hogy toltam, ha tolni állt az ajtón, akkor pedig húztam, most meg, mondhatni, az első szóra cirkuszban ülök - tudván tudva, ráadásul, hogy ez a búcsúelőadás, megvan az esélye, hogy végig kell majd néznem, ahogy dolgos kezek lebontják a díszleteket, elpakolnak mindent az utolsó leszedált tigrisig, s otthagynak a büdös francban, cirkusz nélkül, szorongani, a puszta közepén. És majd mint gémeskút, lehet akkor állni a sátor helyén szépen, s lehet mondogatni: mindent visszavonok, csak gyertek vissza, jó cirkuszosok. Lehet.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.